Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-08-08 / 33. szám

sülest, azonosulást. Azzal a valósaggal amely arról szól, hogy valótlanok vagyunk. hogy a festményeken a velencei tetők mintha repülnének. Az egesz utca olyan, mintha minden pillanatban elrepülne. Olyan, mint a színház, amelyhez Festőnk rendkívül erősen vonzódik. Színházi ihletésű festményei fölerősitik a Nézőben azt az érzést, amely Kosztolányi kínai versfordításában valahogy így hangzik: az élet gyenge dráma, csak egyszer adják, nincs több előadása. Ezért kell rá ügyelni, ezért nem mindegy, hogyan bánunk vele, s törekednünk kell arra, hogy élhető életet éljünk errefelé. Festőnk valamennyi festményét a részvét borítja, az a megbocsátó krédó, amelyet az Ikon című is oly erőteljesen sugall. Arctalanul is megbocsátásban. S hogy miért arctalanul, tulajdonságnélkülien, arra talán már rengetegen választ adtak Európának ezen a táján. Ahol a tetők mintha repülnének, ahol szinte percenként föllép egy-egy lélek az emlékezés hajójára Mert szükségét érzi Mert létkérdésnek érzi.

SZIGETI LÁSZLÓ

csupán festő személyiségével, hanem teljes autonóm lényével vállalja, hogy tárgya és alanya legyen e szükséges orvoslásnak Mert nem érzi sem különbnek sem hitványabbnak magat a figuráinál. Talán ennek tulajdonítható, hogy nem is egy többfiguras festményén föltűnik az arca föltűnik ő maga es azt mondja: tessek itt vagyok, ilyen vagyok vállalatom a valósággá' való egye-Ikon

KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELI