Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-02 / 1. szám
KIRGÍZIÁBAN JÁRTAM V. Jv:'gjjSMBgSgP P5^S?|50lj £ : -\-s*~f llíOIIAN ASSZONY. A KOLHOZ ELNÖKE — Most pedig megmutatjuk, milyen az élet abban a kolhozban, ahol a nő viseli a „kalapot” — mondta Szadbarhan Hatyimova, a Karaszujszki körzet pártbizottságának titkára. — Ibohan asszony elismert elnök a körzetben, még a férfiak is felnéznek rá. Szigorú, következetes és példamutató. Nem restell beállni a dolgozók közé, bármilyen munkáról van is szó. A kolhoztagok tisztelik és szeretik. Autónk Mariman község közepén áll meg, egy díszes jurta előtt. Mellette két férfi süti roston a húst. a harmadik teát készít, a negyedik éppen egy tálca illatos kaláccsal halad el mellettünk. — Ez a kolhoz vendéglátó jurtája. A peresztrojka azt is lehetővé tette, hogy a kolhozok ilyen szolgáltatásokkal gyarapítsák bevételüket. Mariman forgalmas község, sok idegen átutazik rajta: végre haraphatnak is valamit — magyarázza a párttitkámö. Ibohan asszony olyan szívélyesen üdvözöl, mintha régi ismerősök volnánk, pedig termete, gyapjúkendövei átkötött fekete kontya tekintélyt parancsoló. A jurtában kellemes meleg, halk népzene és intim megvilágítás fogadja a vendéget. Leülünk a teával, kaláccsal, dinnyével, szőlővel megrakott asztalhoz, és mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, az elnök asszony kumisszal (erjesztett lótej) töltött csészéket rak elénk. Ezzel mondja a pohárköszöntőt, hangsúlyozva a népek közötti barátság szükségességét. Magunk is meglepődünk, hogy az asztalnál valamennyien más-más nemzetiségűek vagyunk — kirgiz, ujgur. üzbég, orosz és személyemben magyar. A kumisz íze szokatlan számomra, az elnök asszony dicséri: ők meg sem tudnának lenni nélküle. — Nem igazi háziasszony az, aki nem tud jó kumiszt készíteni — mondja —, pedig nem is olyan egyszerű, mert a kumisznak is megvan a maga titka. A tejet speciális hordókban érlelik, és csak a kellő erjedés után adják el. Ötven kopejkát kapnak literjéért, ami elég jó árnak számit . .. A kolhozban 216 lovat tartanak, ebből ötvenet fejnek. Pontosabban mondva, ezt az 50 lovat 2 család vette bérbe, mert ebben a kolhozban is elterjedt már a családi haszonbérleti gazdálkodás. 1987-ben áttértek a teljes önelszámolásra; minden ágazat külön dolgozik, s az eredményekhez mérten kapja a fizetést. A 2 300 hektáros kolhozban — ebből 1 600 ha öntözhető — például 616 hektáron gyapotot termesztenek, melyből 230 hektárt 4 család vett bérbe. A családi művelésnél elérték a 35—37 q hektárhozamot, míg kollektív művelésnél 28 q volt az átlagos termés. De még így is legalább 5 q-val több ez, mint amit akkor értek el, amikor még nem önelszámolással dolgoztak. Most mindenki a költségek csökkentésére törekszik, és arra, hogy minél több teremjen, mert akkor a bevétel is több. A gyapottermesztésen kívül bérbe adták még a paradicsom, hagyma, sárgarépa és petrezselyem termesztését. A kolhoz közgazdásza minderre költségvetést készít, s ha például az ezer rubelnyi előirányzott költségből a termelő csak 800 rubelt merít ki, a megtakarított 200 rubel a termelőé lesz. Az eladott termék nyereségének a nyolcvan százaléka a termelőé, a fennmaradó húsz százalék tiszta haszon pedig a kolhozé. A bérleti formában gazdálkodó kolhoztagoknak 1988-ban 1.2 millió rubelt fizettek ki. — Az önelszámolás bevezetése előtt az emberek nem sokat törődtek azzal, hogy jól teremjen a föld, hízzanak az állatok. A többlettermést úgyis elvitte az állam, nekik semmi hasznuk nem származott belőle. Mindenki felett ott kellett állnom, mindenen rajta kellett tartanom a szemem, mert ha elfordultam, megállt a munka. És ma? Mindenki a maga gazdája, feléjük sem kell néznem, tudják, ha nem készítik jól elő a talajt, kevesebb lesz a termés, ha megdőlik a jószág maguk látják kárát — mondja az elnöknő. — Ezek szerint most már nincs is dolga az elnök asszonynak? — mondom, tréfának szánva kérdésemet. — Sétálgatok közöttük — feleli nevete, de aztán komolyra fordítja a szót. — Még így is bőven akad gondunk. A gépeket nehéz beszerezni, a vegyszerekért is sokat kell talpalni, a termést sem könnyű eladni, arról nem is szólva, mennyi utánjárásba kerül, amíg megkezdődik egy-egy gazdasági épület, lakótömb építése! 1989-ben szeretnénk 740 diák számára iskolát építeni, hogy a gyerekeknek ne kelljen két műszakban tanulniuk. Az óvodánk is kicsi. Egy 140 férőhelyes bölcsőde-óvoda komplexum, valamint egy kétemeletes egészségügyi központ és egy szolgáltatóház megépítését is tervezzük. Mindezt önerőből, saját pénzünkből szeretnénk nyélbe ütni. A 975 tagot számláló kolhoz elnöknöjének „legénynek kell lennie a talpán", hogy mindezt rövid időn belül megvalósítsa. De amit ö a fejébe vesz. azt meg is teszi — állítja a párttitkárnó, s ahogy elnézem Ibohan asszony határozottságát, egyetértek vele. A 48 éves asszony anyja üzbég, apja ujgur nemzetiségű, itt élnek mindnyájan ebben a kirgiz faluban. Ibohan a mezőgazdasági középiskola gépesítői szakán végzett; három évig így dolgozott, majd a helyi szovjet elnökévé választották. Ám neki nem tetszett ez a „hivatalnoki” munkakör, két év múlva visszakéredzkedett a kolhozba, ahol a gyapottermesztő brigád vezetője lett. A nyitott szemmel járó, mindenbe beleszóló asszonyt nemsokára a kolhoz pártelnökévé nevezték ki. Három év múlva elküldték Alma-Atába, a pártföiskolára. Utána körzeti instruktorként dolgozott, majd a pártapparátusba került, de szive folyton hazahúzta falujába. 1983-ban aztán sikerült végleg megszabadulnia a hivatalnoki munkától, elnökként visszakerült a kolhozba. — És a család, a gyerekek? — kérdem, mert eddig erről még nem esett szó. — Csak három gyereket szültem ... A férjem húsz éve meghalt. A gyerekeket főleg a szüleim nevelték, rengeteg elfoglaltságom mellett — többek között a nőszervezetben is országos tisztséget töltök be — kevés időm jutott rájuk. De azért így is nagy a család, mert ha a szüleimnél, akikkel együtt lakom, összejönnek a testvérek, a gyerekek, bizony ötvennél is többen vagyunk ... Mindezt már az autóban mondja el, úton a hegyek felé. Száz kilométerre a kolhoztól, a kínai határmenti övezetben van még 550 hektár területük — ebből 50 hektár legelő —, nő 8
