Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-07-11 / 29. szám
TÁJOLÓ KÖNYV FEHÉRRUHÁSOK Soha ilyen tisztelet a krumplinak, mint ebben a regényben! És én, aki erősen krumplipárti vagyok, s újabban — kiskertész formájában — krumplitermelő is, szívrepesve olvastam a könyvet. Micsoda remek növénynemesítő alany is a krumpli! S együtt dühöngtem Fjodor Ivanovics Gyezskinnel és Trolibusszal, a nagy tehetségű nemesítövel, akit — éppen félelmetes tehetsége miatt — állandóan üldöznek, nem hagyják dolgozni, s a végén még lágerbe is dugják. Tehát együtt dühöngtem velük, s átkozódtam, hogy nem tudnak kényükre-kedvükre kísérletezni. Pedig látjuk, sejtjük, hogy munkájuk nyomán egyre több krumpli kerülhetne asztalunkra. A háború után vagyunk, morfondíroztam, igazán tudhatnák,, hogy hány ember életét mentette meg ez az ormótlan gumós növény. Az éhhalál küszöbén egy szem krumpli aranyat ér; mit aranyat : életet jelent! S tudjuk, mit jelent ma a krumpli. A kertemben dühöngtem, hogy a liszenkóisták miatt, máig sert» juthatok ehhez a remek kinemesitett fajtához. Képzeljék el; létezik Dél-Amerikában egy vadon termő krumpli, mely ellenálló a betegségekkel és a krumplibogárral szemben is. Ezt a vad fajtát igyekezett Trolibusz — majd később Gyezskin — egy hazai jól termő fajtával keresztezni oly módon, hogy a jól termő továbbra is jól teremjen, de örökölje a dél-amerikai társa remek előnyeit. A kísérleteket csak titokban folytathatják, mert a zengedező „népi akadémikusok", a liszenkóisták, éppen „az öröklődés anyagi jellegét" tagadják, s eltüntetik azokat, akik az ellenkezőjét állítják. Aztán évek telnek el, a kinemesített krumplit ide-oda cipelik, mentik egyik helyről a másikra, miközben a növénynemesítőket egy feljelentő (mindig vannak ilyenek) nyomán lecsukják, büntetőtáborokba viszik. Ma — más regények olvasása után — tudjuk, ez mit jelent. Csak Gyezskin menekül meg, aki kitűnően álcázza magát. Mindvégig hitegeti volt nemesitő társait (mert hiszen egykor ö is liszenkóista volt), hogy ma is nekik dolgozik, miközben folytatja Trolibusz megkezdett munkáját, s az üldöztetések elől, távoli vidékre menekül. A vaskos könyv, amely hosszú-hoszszú évekig asztalfiókban hevert, sokkal mozgalmasabb, cselekménydúsabb, mint ahogy jellemezni igyekeztem. Ezek azonban a realista eszközökkel megírt j regény romantikus kellékei, amelyek tulajdonképpen feloldják a történet tudományos izét — regényeseik a regényt —, s így érdekessé, izgalmassá avatják Vlagyimir Dugyincev most megjelent müvét. A hatvanas évek elején végül is engedélyezik a kinemesített és addigra már szaporított krumpli ipari termelését, és bár azóta eltelt több mint húsz év, jómagam nem találkoztam ezzel a fajtával. Igazán kár. Szomorúan nézem a kertemben az élénkzöld krumpliszárat (vajon milyen fajta lehet? E könyv elolvasása után valóságos krumpliszakértő lettem), s ismételten csak konstatálhatom, hogy nyüzsögnek rajta a kolorádóbogarak vörösessárga lárvái. Szemfényvesztés volna ez a regény? Fikció? Aligha. Hiszen életek áldozódtak az új fajta oltárán, és ez a vérrel kitenyésztett kitűnő burgonya bizonyára létezik valahol. A regény után talán érdemes volna azt is „megjelentetni". MÉSZÁROS KÁROLY Az aranyszőrü bárány Betlehemi csillag Móra Ferenc korai, alig ismert, verses meséjét és legendáját tartalmazza a kötet. „Nyomatott Engel Lajos nyomdájában Szegeden." Utószavában Péter László hitelesen szól a kiadvány kettős jelentőségéről; hasznos és szükséges fölidézni egy nagy író pályakezdő műveit, melyek „útjelzők azon a pályán, amelyen az ifjú szegedi újságíró elindult, s amelyen kínzó emberi válságok és tanulságos alkotói ellentmondások között a magyar szó varázslatos művészévé emelkedett". Másrészt fölhívja a figyelmet arra, hogy „az eredeti első kiadás nagy ritkaság", „bibliofil csemege". A mese a folklór erotikus elemeinek szecessziós földúsításával kelt figyelmet, a legenda az ószövetségi és az újszövetségi bűnről szóló hagyományt szembesíti Ádám és Éva bűnbeesésének kétféle interpretációja kapcsán. A címlapon szép allegorikus állókép van. A sorok ritka szedése, a szecessziós betűk kalligrafikus szépsége, rajzos megjelenítő ereje újra meggyőzően bizonyítja a századvégi „modernség" és népiesség közös, vagy legalább rokon eredetét. CSŰRÖS MIKLÓS Napló Nemes szenzáció Radnóti Miklós szívszorítóan szép Naplója. Az 1989-es év kettős ürüggyel is szolgál az emlékezésre. Az idén lenne 80 éves a már 45 éve halott költő. Ezeken az évfordulókon megint ő ajándékozott meg bennünket. A számtalan halhatatlan alkotás után egy újabb Radnóti-művel gazdagodtunk. A Napló kivételes fontosságú életművében: jelzi verseinek forrását, motivációit, fejlődéstörténetét. A naplóírást szórványos formában 1937-ben kezdi, 1939-töl 1943. március 14-ig pedig viszonylagos rendszerességgel folytatja. Mint annyiszor, más művészek naplójának olvasásakor, ezúttal is érvényes adatokat, űtalásokat találunk benne kora valóságára, a pályatársakra és a különböző szellemi mozgalmakra. Babits halálának apropójából született sorok. Ugyancsak irodalomtörténeti jelentőségű a Magyar Csillag cimü folyóirat létrejöttének története. Ezeknél persze sokkal prózaibb dolgok is szóba kerülnek. Radnóti elemzi magántanári munkáját, összegszerűen lejegyzi éves jövedelmét, mesél a munkaszolgálatosként átélt eseményekről. S szinte bizonyos, hogy e müvét is a nagyközönségnek szánta, erre utal az „Ó, nyájas utókor, te rosszindulatú és igazságtalan, igaztevő szörnyeteg ..." kezdetű fejezet, melyben mintegy megszólít valamennyiünket. „A mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet éltében szinte testével takart, a test sírba hulltával válik láthatóvá, fényleni és nőni kezd ..." — vallja másutt. Nagy igazság. De megjósolta, Petőfihez hasonlóan, saját tragédiáját is, ha csak a következő mondatra utalunk, amely József Attila halála okán fogalmazódik meg benne; „Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadságharc költője a segesvári csatában." Utólag talán fűzzük hozzá: még egy költő — Radnóti Miklós az Abda melletti határban. (A kötet nálunk is megvásárolható.) ZSEBIK ILDIKÓ A komisszár Ha a körülbelül húsz szovjet dobozos film között van utolsó, akkor az A komisszár. Míg tizenkilencnek fájdalommentes volt az újjászületése, a huszadik, A komisszár körül szinte végeérhetetlenek voltak a viták — mondta a film rendezője, Alekszandr Aszkoldov egy csehszlovákiai sajtóértekezleten. Az áttörés végül is sikerült, s a tavalyi nyugat-berlini filmfesztivál díjakat is hozott (Ezüst Medve, FIPRESCI-díj, két egyházi díj). Persze, azért az emberben ilyenkor kételyek is felmerülnek (a filmet azóta, kb. egy év leforgása alatt 28 további nemzetközi filmfesztiválon mutatták be); az óriási nemzetközi siker, az agyonemlegetés és agyondicsérés hátterében nem valamiféle szenzációhajhászás húzódik-e meg. Hogy miért a bemutató huszonkét éves késése (Aszkoldov 1967-ben fejezte be a forgatást), valójában érthetetlen, hiszen a Vaszilij Grossman Berdicsevóban című novellája nyomán készült film nem egyébről, mint a haza és tágabb értelemben az ember mélységes szeretetéről szól. Miközben Aszkoldovot az egyik oldalról a sovinizmus, a másikról a cionizmus vádja érte, továbbá, hogy a forradalomról, a polgárháborúról a lehető leghamisabb képet festi, „csupán" arról van szó, ami mindannyiunkat összeköt, vagyis össze kellene kötnie: a humanizmusról és a toleranciáról — nemzeti, szociális és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül. A komisszár egy ukrajnai kisváros zsidó gettójában játszódik. Ide, egy zsidó bádogos házába, népies családja körébe szállásolják el a komisszárnőt (Nonna Morgyukova), aki gyermeket vár. Persze, a család nincs elragadtatva, de fokozatosan felenged a feleség (Raisza Nyedaskovszkaja), majd a férj is (Rolan Bikov) az ágyat foglaló komiszszárnővel szemben. Meginditóan jó emberek, akik még csak nem is „fogaskerekei'', mozgatói a történelemnek, mégis azt sejtjük, hogy őket fogja elsöpörni annak vihara. Fantasztikus szolidaritást tanúsítanak a komisszárnővel szemben, aki uram bocsá' nem csupán a forradalomra gondolt. Nagy erőssége a filmnek, hogy idealizált hősök, hurráoptimizmus, ráadásul csatajelenetek nélkül tudja megjeleníteni a forradalmat. Ezt ugyanis a rettegő kisember, a lélekben vívódó komisszárnő arca tükrözi, s hogy mit csinálnak a fehérek, mit a vörösök az állandóan gazdát cserélő városkában, azt szép>en eljátsszák nekünk a zsidó család gyermekei. A rendező színészvezetése kiváló, eszköztára sok vonatkozásban új hullámos, formai gyengeségei alig vannak a filmnek, talán csak a befejezés megkettőzött, ami némi bizonytalanságra utal. A film érzelgősség mentes (ami a későbbi évtizedekben többnyire „hiánycikk" volt a szovjet filmgyártásban), őszinte, nyílt humanizmus hatja át. A film kiállta az idő próbáját, bár Alekszandr Aszkoldov saját bevallása szerint, ma bizonyára másként forgatta volna filmjét. Érthető, hiszen azóta nemcsak ő változott, hanem a filmművészet befogadója is, nem beszélve arról, hogy ma magáról a témáról is többet tudunk, mint huszonkét évvel ezelőtt. Azonban hiszem, hogy - szó szerint és átvitt értelemben — dobozos filmek nélkül emberarcúbb lenne ma a világ. FRIEDRICH MAGDA nő 18
