Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-06-27 / 27. szám
VOM ZASÁBAM ^v'v>-*s^F M • ■fe ■ W.JÍ, ■ . V'-vfet ■M *» I I lönben csak elengedik a fülük mellett. Lassan a kocsmába is kevesebbet nyitottak be — legalábbis munkakezdés előtt —, mert jött a fegyelmi, az elbocsátás. Persze, azt még ma sem mondhatnám, hogy az italról teljesen leszoktattam őket >.. A nagybalogi szövetkezet három falu határának 3 250 hektárját öleli fel. Ebből csupán 1 852 hektár a szántó, a többi rét, legelő. Hozzájuk tartozik még a 35 kilométernyire fekvő Ratkovské Bystré-i határ is, melynek szocializálására utolsóként Szlovákiában csak 1982-ban került sor. Ez a terület akkor még hasznukra volt, kooperáció keretében az alacsonyabban fekvő szövetkezetek szarvasmarháit legeltették itt, amiből némi jövedelmük származott. Ám a legelő takarmánya kevésnek bizonyult, alacsony súlygyarapodást értek el, egyre kevesebb „vendég" állatot kaptak. Az évelő takarmányok után is megszüntették a tejpótlékot, így elvesztette vonzerejét ez a terület. S tulajdonképpen nemcsak ez, hanem az egész szövetkezet. Egyre több lett a nyugdíjas dolgozó, a fiatalok pedig hallani sem akartak a szövetkezetről. Még az asszonyok sem. A község határában lévő kastély, ahol a mentálisan elmaradott felnőttek szociális otthona van, sok falusi nőnek nyújtott munkát. Meg Rimaszombat sincs messze, az ipar munkakínálata felülmúlta a mezőgazdaságét. Csak a cigányok maradtak, akikből egyre több lett. Létszámukkal arányosan nő a gond is, noha a vezetőség elismeri: nélkülük leállna a szövetkezet. — Nyugdíjasokkal együtt négyszáz dolgozónk van. Az állattenyésztésben már többnyire cigányok dolgoznak. A falusi fiatalok után megüresedett házakat igyekszünk megvenni, korszerűsíteni, hogy felajánlhassuk dolgozóinknak. Mert ha nem kínálunk lakást, senki sem jön ide. Kevés a szakképzett emberünk is. Restellem kimondani: csupán négy főiskolai végzettségű dolgozónk van! A falusi fiatalok nem mennek mezőgazdasági iskolába; itt a szülők még mindig azt tartják, nem lehet megélni a szövetkezetből, könynyebb munkát akarnak gyermekeiknek. Öszszel kaptunk három középiskolai végzettségűt, az egyik falunkbeli, pádári (Padarovce). a másik kettő rimaszombati. A mérnökök elkerülik ezt a völgyet, de talán úgy is mondhatnám, az egész járást. Valahogy nincs jó hire Rimaszombat környékének, pedig jószívű emberek lakják e szép vidéket — mondja Candrák mémöknö, aki Nyitra mellöl származik, s éppen a gömöri hegyek, dombok marasztalták, kötötték ide. Az utóbbi években a gazdaságilag elmaradott szövetkezet lassan kezdett „lábadozni, s mire úgy-ahogy lábra állt volna, érvénybe lépett az új szabályozórendszer, mely még a legerősebb szövetkezeteket is próbára teszi. Húzni kell a nadrágszijon, még akkor is, ha az emberek nehezen értik meg, hogy ma már kevés munkával nem lehet sokat keresni. A vezetőket nyomasztja, hogy kevés a dolgozó, és ezek megtartása is gond, ugyanakkor bérnövekedésre nincs nagy lehetőség. Igyekeznek úgy szervezni a munkát, úgy irányítani és ellenőrizni azt, hogy a legnagyobb munkatermelékenységre ösztönözzék a dolgozókat. S ez bizony a szakmai felkészültségen kívül kemény és szigorú főnöki magatartást is igényel. Candrák mérnöknő nemcsak föagronómusi, hanem alelnöki tisztségéből kifolyólag is kénytelen ilyen lenni. Hajnaltól késő estig talpon van, mindenen rajta tartja a szemét. Nézete, hogy reggel nem szervezheti anélkül a munkát, hogy ne tudná, mit és hogyan végeztek előző nap. A normákat saját föltételeik szerint szabják meg, mert az a traktoros, aki az egész napi munkájával nem keres százhúsz koronánál többet — ennyit a felesége is hazahoz —. az nem hajlandó itt maradni. — Mi kénytelenek vagyunk a mezőgazdasági termelésből megélni, nincs jól jövedelmező melléküzemágunk, ami eltartana. Szántóterületünk hatvan százalékán gabonaneműeket termelünk, bevált a napraforgó is. Gondot okoz azonban a cukorrépa, melynek termesztésénél még nélkülözhetetlen a kézi munka. Kapálásra, egyelésre kiosztjuk a cukorrépát a tagok között, de minden parcellán ott kell állnia egy technikusnak, hogy úgyahogy jó munkát hagyjanak maguk után a kapálok. Az idén a száztíz hektárból negyvenet teljes gépesítéssel akarunk megművelni. A cukorrépa vetésterületét nem csökkenthetjük, mert ezzel csökkenne a takarmányalap is. Van még ötven hektár dohányunk is, amit kénytelenek vagyunk idegen asszonyokkal megműveltetni. A több mint hetven kilométernyire lévő Hefpa hegyi községből járnak ide már évek óta az asszonyok. Jól dolgoznak, csak hát a heti koszt, szállás eléggé költséges számunkra, nekik viszont a természetbeni járadék miatt megéri a heti kiszállás ... A dohányért jól fizetnek, eddig rentábilis a termesztése még idegen munkaerővel is. Mindezt az agronómusnö már a határszemle közben mondta el. Autójával körbejárjuk a határt, büszkén mutogatja „királyságát" ; a kalászt érlelő gabonaföldeket, a magasba törő kukoricát, a munkaerőhiányban szenvedő szőlődombot, melynek hajlatából három kaszás vidáman integet felénk: — Mérnök kisasszony!... Jöjjön hozzánk is!... — Hát hogy tudnám én magukat kihagyni?!... — kiáltja vissza nevetve Candrák mérnöknö, majd csendesebbre fogja a szót: — A nyugdíjasok nélkül nem is tudom, mit kezdenénk .. . Rájuk bízhat az ember nyugodtan mindent, jó munkát végeznek. Ezek itt mindhárman szövetkezeti alapitó tagok. Egész életükben a feleségükkel együtt a mezőgazdaságban dolgoztak, de a gyerekeknek már könnyebb életet kívántak . .. A három Gyula, Szabó, Pál és Tóth — habár mindegyikük jóval túllépte a hatvanadik életévét — fiatalos lendülettel suhintja a kaszát. Jókedvű élcelődésüktől hangos a szőlődomb. Előbb eltréfálkoznak a mérnöknővel, majd komolyra fordítják a szót: — Mi, öregek, akik kezdettől fogva itt dolgozunk, úgy látjuk, hogy most már kifelé tart a szövetkezet a rosszból. Életképes vezetők vannak, mint például a mérnök kisaszszony is, akik irányítani tudják a népet. Nincs ugyan könnyű dolguk a sok cigánnyal, de ha megtalálják hozzájuk a megfelelő utat, azok is tudnak rendesen dolgozni. A mi mérnöknőnk ott van mindenütt, ahol csak embert látni a határban. Talán még nem is alszik, mert mi mindig talpon látjuk. Szinte sajnáljuk, hogy tovább kell mennünk, olyan jó hallgatni a három optimista nyugdíjast. Miért hiányzik a fiatalokból az ő jókedvük, életörömük, munkaszeretetük? — töprengünk a kérdésen, amíg leérünk a dombról, melynek aljában az asszonyok a dohányt palántálják. Az egyik oldalon a „hazai" nők csoportja, akiknek kreol színükért nem kell a tengerhez menni. Mondják is, hogy egész évben a napon vannak, de ha ok is követték volna a falusi asszonyok többségét a városi munka után, most mire jutna a szövetkezet ?!... Csak az a kérdés, mii lesz, ha kiöregednek a munkából? Most még kisegítenek a hefpai asszonyok, de ok is meddig bírják még? Bizony, a másik oldalon lévő hefpai asszonyok csoportjának tagjai is csaknem valamennyien jóval túl vannak a nyugdíjkorhatáron. Azt az egy-két hetet kibírják itt szorgos munkával, otthon majd pihennek eleget, mert hegyaljai szövetkezetükben nincs sok munka számukra. Mária Cervenková csoportvezető így foglalja össze; — Kilenc éve járunk ide rendszeresen, tiz-harminc személy, attól függően, mennyi a munka. Naponta tizenkét órát dolgozunk, a fáradtságunkat dallal üzzük el. No csak aszszonyok, kezdjetek hozzá! — fordul a csoporthoz, és nyomban felzendül az a különleges hangzású, tisztán csengő ének, melyre csak hegyvidéki asszonyok képesek. S így dallal követik a palántázógépet is, melynek zúgása belevész az asszonyok dalába. Az agronómusnö elégedett. Ebben a balogvölgyi faluban horgonyozott le, s teljes eröbedobással dolgozik. Ebben a beosztásban másképpen nem is lehetne. Munkájába nemcsak az emberek, hanem az időjárás is gyakran beleszól, s elég egy nap kiesés ahhoz, hogy lassuljon a tempó, felboruljon a rend. Ezért nem mozdul ki innen szívesen még egy napra sem. — Mondogatják is a barátaim: minek hajtod magad annyira, mi hasznod van belőle? De hát mit csináljak, ha ilyen buta a természetem? Nyolcvannégyben fejeztem be a kandidátusi munkát, később a pedagógiai szakot is elvégeztem. Hátha egyszer majd tanítani lesz kedvem — biztatgattam magam, de inkább az estéimet akartam hasznosan tölteni. Mert a napok hamar telnek, csak az esték hosszúak ilyen eldugott kis falucskában. De nekem ez megfelel, jól érzem itt magam. Állandóan azon töröm a fejem, hogyan lehetne még jobban, ésszerűbben gazdálkodni, többet megtakarítani, hogy több jusson dolgozóinknak is. Megtartani a falusi fiatalokat, élni a lehetőségekkel. Felzárkózni a jók közé, és olyan életkörülményeket teremteni az itt élők számára, hogy csak itt érezhessék jól magukat. Ez az én életcélom ... Tegyük hozzá: nem is kevés. H. ZSEBIK SAROLTA ■aÉt-V I c * * 3 mm ■ £• 1» SL4
