Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-06-20 / 26. szám
első színésznév, amit gyermekkoromban megjegyeztem, Psota Iréné volt. A „Ház a sziklák alatt" című filmben láttam, s számomra azóta is a magyar színészet egyik legnagyobbjaként maradt meg. Nem mertem remélni, hogy egyszer személyesen is megismerhetem... Az alkalmat erre a hazánkban megrendezett magyar kultúra napjai nyújtották. Psota Irén Bratislavában is fellépett. Amikor a ruzinovi művelődési ház terme kezdett benépesedni, a műsorvezető közölte: a művészek még úton vannak, az előadáskezdés elhúzódik ... A közönség türelmesen várakozott. Én pedig égtem az izgalomtól. Féltettem Psota Irént. Néhány nappal előbb láttam a televízióban a „Mestersége színész" című műsort, amelyben bevallotta : a délelőtti próbákon olyan erőbedobással dolgozik, hogy az esti előadás előtt legalább egy órára le kell feküdnie, különben „elég", nem marad energiája estére. Most reggeltől utazik, s egyenest a színpadra kell lépnie!.. . Lelkem mélyén nagyon drukkoltam neki, már azért is, mert tudtam, a közönség az igazi Psotát akarja látni, hallani; a mindig vidám, fáradhatatlan, bohóckodó Psotát. Tíz perccel két óra után érkeztek. S hogy a közönséget ne várakoztassák tovább, úgy ahogy voltak, utcai ruhában a színpadra álltak. Elkezdődött Psota Irén, Benkő Péter és Szentiványi Ákos „Akarsz-e játszani?" cimü műsora. Psota Irén olyan volt, amilyennek ismertük, amilyennek látni szerettük volna. Közvetlen, vidám, vonzó. A legkisebb nyoma sem látszott a fáradtságnak. Másodpercek alatt mágneses kört teremtett maga körül, vonzásából nem lehetett szabadulni. A másfél órás műsor után olyan közelinek éreztem, hogy önkénytelenül utána futottam. — Művésznő, szeretnék interjút készíteni Önnel... — Jaj, most ne, holtfáradt vagyok ... El tud jönni az esti előadás előtt egy fél órával ? Akkor beszélgethetünk. voltam. Psota Irén pontosan érkezett. — Gyűlölöm a pontatlanságot. A pontosság életem alapföltétele. A délutáni késésünk a szervezők félreértéséből eredt. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam átöltözni, igazi ünnepet teremteni a közönségnek, amely elragadó volt. Borzasztóan jól esett a melegségük. Most már szinte félek, hogy az esti közönség elvárásának is eleget tegyek ... — ömlik belőle a szó, amig a presszó bárpultjához érünk. Kell a kávé, ami frissít, erősít. Élvezettel issza, miközben egymás után érkeznek az autogramkérők. Az öltözőnek kinevezett irodahelyiségben néhány percre magunkra maradhatunk. — Mikor járt utoljára Bratislavában ? — teszem fel a kérdést. Mielőtt a kérdésre válaszolna, rám néz, mélységes barna szemével, és meleg, szeretettel átfűtött hangon mondja: — Kérlek, engem ne magázz! Egy pillanatig zavarban vagyok. Aztán eszembe jut egy interjú, melyben a riporternő azt írja : „Psota Irént nem lehet magázni. Ahogy Töröcsik Marit nem lehet tegezni, úgy Irént lehetetlen nem tegezni." —- Pozsonyban utoljára a hatvanas évek elején jártam. A Szent Péter esernyőjét forgattuk ... Úgy látom, azóta nagyon megfiatalodott, megszépült a város. Kár, hogy keveset látunk belőle, holnap délben már Komáromba kell utaznunk .. . Közben öltözködik, a délutáni nadrágkosztümöt estélyivel váltja fel. — Nem sok ez az ékszer rajtam ?... És ez a kendő jól áll a nyakamon?... Tetszeni fogok a közönségnek? — cseveg, kérdez, és kérdez. És én nem győzök válaszolni. Ahelyett, hogy én kérdeznék, ő várja tőlem a feleletet. Olyan törékenyen csivitelö, gyermekien kedves és félénk, hogy nem is akarom elhinni, ö az a lény, aki magabiztosan, átszellemülten áll a szinapadon, aki számára nincs „nehéz" vagy „könnyű” művészet, aki amikor sanzont vagy songot énekel, akkor sem „lázit, lelkével-testével éli a ritmust, a dalt, a muzsikát éppúgy, mint a drámai szerepeket. Ásványvizet kér, kiszáradt a torka. Talán az izgalomtól, a „jótól", amit az esti közönségnek szán, amely már türélmetlenül várja a színültig telt teremben. Menni kell, a beszélgetésből megint nem lett semmi. — Holnap, elutazás előtt nem akarod megnézni a várost, esetleg nem akarsz valamit vásárolni?... Szívesen lennék a segítségedre — támad hirtelen egy mentő ötletem. Beleegyezik. Találkozunk hát holnap, tízkor a szállodában. egint pontos. És üde. — Milyennek látod magad a tükörben? — teszem fel azon nyomban a kérdést. — Érdekesnek, és ezáltal szépnek. Ámbár a részleteim rettenetesek, mert csúnyák, fáradtak, ha nem repülök. Nappal nem festem magam, sőt színpadon is csak módjával, nehogy a smink eltakarja a belső sugárzásomat. Nekem csak ez a fontos. — Szeretsz öltözködni? — Az életben nekünk, színészeknek, nincs sok időnk a ruházkodásra. Voltak olyan időszakaim, amikor mondjuk reggel elvittek a filmgyárba, utána bevittek a színházba próbálni, aztán vissza, és este játszottam. Ha az ember egy nap alatt negyvennyolcszor öltözködik, a legjobb viselet egy nadrág és egy pulóver, vagy egy hosszú ruha, és kész. Most fekete nadrágkosztüm van rajta, fekete-fehér mintás blúzzal. A feje a szokásos módon fekete kendővel átkötve, na és az elengedhetetlen óriási szemüveg .. . Azt mondja, egyetlen, amit venni szeretne: egy pár kényelmes cipő. De azt is mindjárt hozzáteszi, kimondottam irtózik az áruházi légkörtől. Mégis próbálom rábeszélni, bemegyünk hát a Prior áruházba. A cipőrészleg előtt kígyózó sorban várakoznak kosárra a vásárlók. Arra felé veszem az irányt. — Ne, ne, oda ne! — ránt vissza ijedten. — Életemben nem álltam még sorban. Inkább járok kitaposott cipőben. — Te hogyan szoktál bevásárolni? — kérdem. — Ritkán járok üzletbe. Különösen otthon. De ha időnként elkap a vásárlási láz, bemegyek egy kis boltba, s megveszem e fél készletüket. Aztán másnap, nagy bocsánatkérések közepette, visszaviszem, hogy nem megfelelő ... Inkább külföldön vásárolok, időtöltésből. Ennek az az előnye, hogy ha gyorsan tovább kell utaznom, nem marad idő visszavinni... — mondja jó adag humorral a hangjában. Kikerülve az áruházból a belváros utcáit járjuk. Magyarázom, mit látunk, mi előtt haladunk. Szívja magába a hallottakat, látottakat. — Imádom a régiségeket. A templomok varázsát. Egyszer egy olaszországi utam alatt hatvan templomot néztünk meg a férjemmel. Milyen kár, hogy csak ilyen rövid idő áll rendelkezésünkre — gondolom —, mert a mi fővárosunkban is lenne miben gyönyörködni... Megmutatom, ami éppen utunkba esik, majd egy presszót keresünk. Látom rajta, jólesik majd neki egy kávé, s alig várja, hogy rágyújthasson. Amíg a zöld lámpára várakozunk, ránézek. Elcsodálkozom a felismeréstől. Csaknem egy arasznyival kisebb nálam. Lehetséges, hogy ilyen alacsony ? Az én képzeletemben mindig sugár, jegenyefa termetűként élt. — Mennyi a magasságod? — Amennyit a szerep kíván. Ha a szerep úgy kívánja, óriásira növök, kinyílok, mint a rózsa, szárnyalok, mint a madár. Vagy összeesek, begubózok, töpörtyűvé válók. Lelki kérdés az egész. Most ne csodálkoz, hogy kicsi vagyok, kikészített a sok járkálás ... AKijev Szállóban felszabadultan veti magát az elegáns kávéház székére. Ebben a légkörben érzi magát otthon, nem a túlzsúfolt áruházakban ... — Én egészen az anyám természetét örököltem, apámtól semmit. Ő különben nagyszerű munkás volt, kocsifényező. Ősei Morvaországban kocsigyártással foglalkoztak. Anyámat nagyon szerettem. Úgy érzem, a köldökzsinór nem szakadt el; belőle, érte és neki élek. Amióta meghalt, mindenhol védtelennek érzem magam. Talán csak egy kivétel van, a színpad, amikor felmegy a függöny. Ez lehet, hogy csak képzelet, de tény, hogy én ezt úgy érzem. — Tragédiák hősnője, egyike a legnagyobbaknak — írta rólad egy kritikus. — Vígjátékok főszereplője, musicalszinész, sanzonénekes, clown. Mindenütt siker. Mit jelent számodra e szó? — Nem gondolok erre, amikor készülök, vagy játszom. Dolgozni szeretek, és mindig a lehető legjobban szeretném megoldani a szerepemet. Maximalista a vagyok. Szükségem van rá, hogy a rendező minden „miértet" megmagyarázzon, hogy a lehető legjobban megértve tudjam megélni. Engem lep meg legjobban a siker. Persze a bukás is. Van olyan rendező, aki csak ezt hajtogatja: siker, siker, siker lesz ... Megtiltanám, hogy ezt a szót kimondják. Ezért is nem szeretek meghajolni, tapsra menni. Legfeljebb az tud feldobni, ha bravóznak ... — És a kritikát hogy fogadod ? — Kritikát nem nagyon olvasok, nem érdekel. Mindig úgy érzem, hogy a színész a bírálatokban nem önmaga hibáinak, sikereinek, bukfenceinek a tükrébe néz, hanem valamiféle megfoghatatlan szubjektivitásba botlik. Az ember vágyik a tökéletességre, de ö maga soha nem lesz az. Egy szerepen belül sem, és az életben sem. Az az érzésem, hogy én mindig a részletekben vagyok csak tehetséges, vagy jó, valamilyen módon. Az egész életem fogja bizonyítani azt, hogy ilyen, vagy olyan voltam. — Mi jelenti számodra az igazi értéket? — A tehetség. Ez nagyon nagy érték. Sajnos. nem volt soha megbecsülve. A tehetséget persze művelni kell. önmagában véve kevés, nem áll meg. — Mi tesz boldoggá? — A hivatásom. Egy jól sikerült előadás, egy jó szerep, amit szépen tudtam „megszülni". — Mivel töltőd a szabadidődet? — Nálam a szabadidő kiszámíthatatlan. Van olyan, hogy szétszakadok, 6—8 darabban havonta huszonöt-harmincszor vagyok színpadon, nem lehet kijönni a körforgásból, mert megáll a verkli... Ha van rá idő, sétálok, felmegyek a hegyre. A séta sok mindent megold bennem. Ha problémán van — ami elég sokszor van —, addig sétálok a hegyen, amig megfogalmazom magamban a történteket, kisétálom magamból az indulataimat. Mindezt már fönt a szállodai szobában mondja, csomagolás közben. Hiába, az idő kérlelhetetlen, délután a komáromi (Komárno) közönség várja. Az autóban pedig a kollégák. Búcsút intenek. Viszontlátásra, újra Bratislavában! H. ZSEBIK SAROLTA FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY Ez /is/ Psota nő 17
