Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-23 / 22. szám
Örökörökö^n, Örököröki&en Mit ínond a Cinege: Nyitni kék, nyitni kékU Kimpics, Kimpics! Nem szüttél, nem .Varrtál, Gatya nélkül mai Vadgalamb: Vigyik ki, Vigyik ki! Tu-dom, Tu-doi Bokor-ba, bokor- Ugor-ka, ugor-ka Megállj csak, megáll' Pacsirta: Kicsi csűr, kicsi csűr! Nincs itt. Nincs itt! Fúrj: Itt szalad! Itt szalad! Béka: Mit varrsz, mit varrsz? Papucsot-csot-csot. Kiknek, kiknek? Uraknak, uraknak. Fiatal béka: Mienk ez a tó. Mienk ez a tó. Öreg béka: Ez a hangtár szinte a végtelepségig gya- I rapítható. Te is gyújtsd belé a hangokat! erdő még pihent. Kelet felöl éppen csak az első halovány fény futotta be az égboltnak egy kis részét; oly halovány, hogy éppen csak önmagának világított, árnyékot nem teremtett, az erdő árnyékát sem zavarta fel. De a halovány, szerényke ív, amelyet e fény megalkotott, mind magasabbra és magasabbra emelkedett, az ívből nagy félkör lett, mely elmosódó szélével végre a zenitre hágott. Ekkor a félkör központjából, mely éppen a látóhatárba esett, sárgás fény kezdett lövellni. És ez már gyorsabban terjedt. Nem is érhette el még a zenitet, amikor eredete forrásából már a rózsás hajnali pír is bontakozni kezdett. Ez már a világosság volt. Az árnyék kelletlenül, lassan, de folytonosan hátrált az erdőszélröl, a fák koronáiról, — mind beljebb és beljebb vonult az erdő sűrűjébe. S midőn a fények forrásából a sugáregyenes küllők is előtörtek — s avval a világosság —, és nyílsebességgel az égbolton termettek: ekkor az éj árnyai elpusztultak, az odvakba bújtak. Ragyog a hajnal, rózsás színe befutja a mindenséget. Minden ébren van. Ekkor a Május-birodalom legszebb tündére kikelt az erdő kristálytiszta forrásából, s megvitte az erdőnek ura parancsait. Mert ma a birodalom alapításának évnapja van, s ez mindenkor hálaünneplésnek van szentelve. Ez legott meg is kezdődött. A tündér szavára szárnyra kelt a reggeli szellő, s megkondította az erdő, a mező összes harangvirágát. Felséges összhang volt. A harangvirágok mélyen szóltak, a gyöngyvirág csöngetett. .. A szellő magasabbra szállott, s befutotta a lombos fák koronáit. Ezeken a levelek összesúgtak, s ez jeladás volt az erdő énekeseinek. Mint a müezzin a minaret párkányára, úgy szállott fel az éneklő rigó a legmagasabb bükk csúcsára s elkezdte: Tü-tü-tütü-tilio-tililio-tilililio, Cik-zik-tílio-titiolio-tü-tü! Ez rigónyelven volt énekelve, s körülbelül ezt teszi: „Ébredjetek, hívek, a mindenható, dicső természet tiszteletére, kinek jóvoltából átéltük a telet, megértük a szerelem, s általa az élet föltámadását!" E szót rögtön átvette az erdő szélén ájtatoskodó aranyfejű sármány, és sármánynyelvre fordítva továbbadta a bokrok és mezők felé. És ekkor ugyanez a hálaima sok-sok lüktető madárszivet szólaltatott meg. A szív szava énekben tört ki; legbuzgóbban azoknál a kis madaraknál, akik még az embereknek is igazán hűségesei, mert mindenkor megosztják velük a tél nyomorát, nem vándorolnak — a fészek tájához ragaszkodva télen-nyáron díszei a vidékeknek. Szólt az ének fent és alant. A bokorban a kis poszáták halk dala hallatszott, a vörösbegyé csak akkor, amikor a poszáta elhallgatott. Fenn a magasban, a mezők felett pacsirta szólt. Szinte versenyt emelkedve dalával, már-már eltűnt a szem elöl: de éneke azért lehallatszott a földre: Ó, te dicső, dicső kikelet, kikelet! Ezalatt benn az erdőben virág, állat és minden kellőképpen hozzájárult az ünnep díszéhez. A szagos müge virága szolgáltatta a tömjént. Illata befutotta a sziklaoltárt és környékét, hol a büszke strucctollszerű levelei képezték a fődíszt. A sebes vízér habja a kőbe ütödött, s folytonosan szórta a gyémántcseppeket a martilapu sötétzöld, nagy és öblös leveleire. S e cseppekben a nap sugara törött meg, hogy szivárványszínekben ragyoghasson vissza a mindenségbe. Szóval fölséges szép ünnep volt ez, a tavaszi hálálkodás ünnepe! nő 16
