Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-16 / 21. szám
TADEUSZ RÓZEWICZ AZ A VÉ N SATRAFA Miért idézem, mint titkot, hajdan elérhetetlent. Ama idegen, apró falut, szokványos ködben Borongó hársfáival, ahol fehér seregben Juhnyáj tolong az utcán — mely eltűnt mindörökre?. .. Boleslav Lösmian Az asszony botra támaszkodva kapaszkodik fölfelé, kurjongat a tehenekre. Innen még úgy fest, mint egy rongyokkal megtömött zsák. De már látom rozskenyérszínű arcát és apró lenvirágszemét. Az ajka hervadt, befelé türemkedő. Megáll, körülnéz, mintha gombát keresne. Tőlem egylépésnyíre áll meg. Félig nekem beszél, félig önmagának. A lábán fekete harisnya és nyersgumi talpú félcipő. Beszélgetés indul az időjárásról, a gombákról, a tegnapi esőről. Az asszony féloldalasán letelepedik kopott, sötétkék kiskabátjára. Beszél. Szavai összekapcsolódnak, s elhatolnak hozzám. Élni kezdenek bennem. Megmaradnak. — ... bot nélkül a tavaszon háromszor is elestem, egy Ízben meg annyira, hogy fel se álltam, míg magától el nem múlt, azt nézem, találok-e valamilyen gombét. Ebben az évben nincsen gomba, egy kevéske nyúlgomba meg tögomba, tudja, kérem, járt ide a rétre egy valaki, az biztos nem legyelországi volt, hanem külföldi. Itt feküdt egy pokrócon, levetkőzve, és újságot olvasott. Aztán, kérem, itt az egyik parasztnak van egy tehene meg két borja. Amaz itt feküdt a pokrócon, és biztosan elaludt, mert amikor a borjak odamentek hozzá, még csak nem is mozdult. No, ezek a borjak odamentek egészen a közelébe, aztán kezdték bökdösni az orrukkal, hát akkor aztán fölugrott, és kezdte őket hajkurászni az újsággal... Ezek a borjak meg fel akarták falni az újságot, és indultak neki... felkapta a ruháit, és uzsgyi, be az erdőbe ... hogy szedte a lábát! Én meg majd meghaltam a nevetéstől ... az úr szabadságon van itt, vagy privát? — Se így, se úgy ... — Akkor biztosan ott lakik abban a házban, a híd mögött... de ha látta volna, hogyan igyekeztek kitépni az újságot a kezéből, ő meg futásnak eredt, hát akkor én úgy nevettem, külföldről való kellett hogy legyen ... Izabela! Izabela, gyere vissza!! Hová rohan az a dög!... Látom, ott van a karján az a heg a himlőoltásból... Engem hatvan évvel ennek előtte oltottak be először. De most is beoltattam magam, az egyik ismerős asszony, akinek két fia van, ugyanazt mondja, mint maga, hogy a fiainál már semmi nyoma, ö meg még most is viseli a heget. Tudja, tegnap a televízióban megnéztem azt a wroclawi himlöjárványt. A várost is mutatták, és a kórházakat is, és azokat a betegeket is. Én mondom, még nézni is szörnyűséges. Az egyiknek az egész arca csupa hólyag volt, a válla meg, mintha borsóval hintették volna tele, vagy az egyik fiúgyerek, olyan hétéves forma lehetett, annak egészen a szeméig értek azok a hegek, és folyt belőlük a vér... Ha az Úristen ránk szabadít valamit, akkor semmi és senki sem segíthet... nem igaz? — Miért is fertőzne minket az Isten himlővel ... — Úgy gondolja? — Ezt mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, de az biztos, hogy az Isten nem fertőzi himlővel az embereket, és nem robbant ki háborúkat sem ... — Persze. Tudja, én már hatvankilenc éves vagyok, de emlékszem, hogy amikor nyolcéves voltam, a nagynéném épp a búcsúból jött, és én akkor kértem, vigyen magával. mert a nagynéném az keresztanyám is volt, de ő vonakodott, azt mondta, hogy himlő van náluk a faluban. De annyira rimánkodtam neki, hogy végül is magával vitt. Ott, abban a faluban, láttam egy asszonyt. Egy beteget. Harmincéves asszony volt, fiatal még. Hát, kérem, én láttam őt ott az ágyon. Tetőtől talpig ragacsos volt. Mint egyetlen himlőhólyag. Az egész arca. A szája is összeragadt. Amikor odahívták hozzá a papot, az megkérdezte: „Minek hívtak ide, hát nem látják, hogy a száját se nyitja ki?" Mert akkoriban ostobábbak voltak az emberek, nem oltatták be magukat, pedig már akkor is volt oltás, engem is beoltottak .. . Izabela! Izabela, a görcs álljon beléd, hová mész! Biztosan inna ... Én a háború előtt húsz évet dolgoztam az uradalomban, aztán még tizet egy másikban, Niwinski úrnál. Nem hánytorgatom én azt, miként megy másoknak, hogy idejöttek a villájukból, hogy mijük volt. Mi az uradalomban dolgoztunk. Amikor kitört a második világháború, eladtuk a tehenünket, az uram vett egy lovat, azzal járt napszámba. A németek elvitték őt, negyvenkettőben feltették egy szekérre, aztán nyoma veszett. Két levelet irt az útról, az egyiket a Búgon túlról, a másikat valahonnét Kijevből, aztán semmi. írtam annak az ezrednek, hát akkor visszaírtak nekem, hogy az uram elpusztult. Intézkedtem a járadék miatt, akkor azt mondták, hogy előbb kellett volna, és az állandó lakóhelyen kellett volna intézkedni. Aztán honnan is tudná ezeket a magamfajta asszony. Most a fiamnál vagyok. És ha imék Gomulkának, mi a véleménye? Mert ennél a fiamnál rossz nekem. Komisz a menyem, esztendőkig nem szól hozzám mást, csak nagy néha azt, hogy „te vén satrafa!", és bevágja az ajtót. Hiszen nem pusztítom ingyen a kenyeret. Vegyük csak ezeket a teheneket. Hajnaltól legeltetek, aztán négytől este nyolcig. Reggel megfejek. És hol kimosok valamit, hol az unokáknak készítek reggelit, egész álló nap ez a taposómalom. már ahogy az a ház körül lenni szokott. A nagyobbik unokám már befejezte az iskolát, aztán most otthon ül, és semmit se csinál. Kifestette a körmeit piros lakkal, most vett magának egy tűsarkú cipőt négyszáz zlotyért, de hogy ide kijöjjön a tehenekkel, hát azt, ugyan soha, én pedig már hatvankilenc éves vagyok. A kisebbik unokámnak, a fiúnak, annak jó szíve van. és mondja is: „Cseppet se féljen, nagymama, befejezem az iskolát, és elmegyek hazulról, és magát is elviszem." Mert attól rettegek, ha megbetegednék, nehogy túl sokáig feküdjek. És a menyem hatására a fiam is megváltozott, és komiszul bánik velem. Falusi lány a menyem, de öt évig Varsóban volt. Emberek előtt is úgy odamond az urának, már bocsánat a kifejezésért, de felrántja a szoknyáját, és bocsánat a kifejezésért, azt mondja ... te ... nyald ki a .. . igen, kérem. Néha reggel kimegyek, hogy szedjek magamnak egy kis hullott körtét, akkor ö odaszólítja a gyerekeket, és megparancsolja, mind rázzák le a körtét, és mindent elzár a szobában. Nekem soha semmimet ki nem mosna, még ezt a fejkendőt se, ni. Ha mos, akkor a lábával félrelöki az enyémet, azt nekem magamnak kell kimosnom. Pedig hát a fél testem reumás ... Látja az úr, hogy száguldanak azonő 14
