Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-16 / 21. szám
kon a motorokon, jut az embereknek mostanság, van bizony, van. Olvastam az újságban, hogy több ember halt meg ... Izabela! Izabela, hová mész!! Gyere vissza ... olvastam az újságban, hogy már több ember halt meg ettől a száguldástól, mint természetes halállal. Mikor is? Tegnap lezuhant egy repülőgép, és mind. azt hiszem, negyvenen voltak, odavesztek. Hát ilyen időket élünk. Rossz nekem a fiamnál, volt jobb sorom, de hát változtattam rajta, és most már bánom, de szégyenkezek oda visszatérni. Amikor egyszer a fiam részegen elkergetett a háztól, akkor kaptam magam, és elutaztam a városba, a rokonokhoz. És azoknak jól megy a soruk, csak ketten vannak. A férfi koporsókészítő. Saját műhelye van. Meg saját koszorúi, fejfái meg halottaskocsija. Minden. A házban csak ők ketten voltak, meg a kutya, néhány tyúk meg én. Nem volt sok munka, és jók voltak hozzám. Ha akadt a háznál valami gyümölcs vagy hús, mindig tudakolták, „mit kíván a néni?", vagy amikor főtt vagy füstölt hal volt, vagy amikor beérett a szóló... Mindenből kaptam, sosem dugták el előlem. Néha lemostam a halottaskocsit, olyankor a férfi elővett száz zlotyt, és mondja, „tegye el, hiszen lemosta a halottaskocsit", és amikor ezt egyszer az asszony észrevette, ö is rohan oda hozzám, és mondja, „mi az, az uram talán jobb nálam, a néni lemosta a halottaskocsit, hát tőlem is fogadjon el ötven zlotyt ...", és a kutyájuk is úgy megkedvelt, hogy mindig a nyomomban koslatott, és egyszer kiszaladt az utcára, és akkor elgázolta az autóbusz. De eljöttem tőlük, és most már bánom. Tudja, egy anya már ilyen. A fiam egyszer eltörte a lábát, akkor nyomban küldték nekem a táviratot: „gyere, drága nagymama, azonnal valamennyien kérünk", no, és akkor visszamentem. Emezek meg nem akartak elengedni. Végül még haragudtak is. Azt mondták, „adunk útiköltséget, utazz oda, aztán gyere vissza, és a holmidat se vidd magaddal, csak épp annyit amennyi szükséges", de hát én, ilyenek kérem, az anyák, mindent odahagytam, és elutaztam. Én most már restellek oda visszamenni. Itt vagyok, de nem jó itt nekem. A menyem soha másképp nem nevez, mint „te vén satrafa". És ez már vagy húsz éve így van. Eleinte, vagy két hónapig kissé jobb volt, akkor egyszer még -cukorkával is megkínált. Mellette a fiam is megváltozott, és gyakran szidalmazza az édesanyját, „mert az öreg ember nem ember", azt mondja nekem ... „a hal nem hús, öreg ember nem ember ...", én erre meg azt válaszolom, hogy „csak aztán te ne légy öreg! Ha oda, ni, a kilincsre felakasztod magad, akkor nem leszel öreg!" Amikor rázuhant a szekér, akkor táviratot küldtek értem. Fölneveltem az unokákat. Mindig én készítettem fel őket az iskolába. A kisebbiknek jó szive van, néha hoz nekem ezt-azt. Amikor betegen feküdtem, mindig hozott nekem inni. Aztán meg feküdtem, és vártam. Egészen magamra hagytak. Az asszony feltolta a kabátujját, és megmutatta fehér sebhelyekkel borított karját. — Látja, még most is viselem a nyomait, mert amikor a nagyobbik már nem kapott mellet, hát nem akart elaludni, egyre csak ritt. És a körmeivel igy csipkedte az ember bőrét, az anyja meg csépelte, a lányka meg torkaszakadtából üvöltött. Megesett rajta a szivem, és odavettem magamhoz az ágyamba. Elalvás előtt aztán úgy összecsipkedett a körmével, hogy felrepedezett tőle a bőröm, a mai napig viselem a nyomát. Ez a kutya, amelyet itt lát. ez bizony mihaszna, nem segit terelni, mert kiskorában nem tanították. Nem érti, ha szólnak neki. Néha csak rohan, de nem hallgat a szóra. Izabela, te dög, merre kódorogsz már megint! Le kelt ülnöm, mert elfáradtam. Igen, kérem, mindig csak arra gondolok, hogy sokáig ne feküdjek, ha megbetegszem. Egyszer kikergetett a fiam, mert nem fogadtam szót neki. Részegen jött meg, és rám parancsolt, szórjak szecskát a ló elé. De én akkor egész nap talpon voltam, és nem volt már erőm, hát mondom, „olyan fáradt vagyok már, talán a Zbyszek etessen meg”, erre ö felcsattant, „maradsz! a nagyanya megy!", mire én: „nem megyek, mert már nincs erőm, egész nap talpon voltam", és igy követett szó szót, végül megragadta a kabátomat a gallérjánál fogva, és elkezdett cibální, és nekem bot volt a kezemben, és mondom neki, „eressz el, fiam, mert megütlek", és megtaszitottam a lábát, akkor ő méregbe gurult, eltörte a botot, és azt üvöltötte : „ki innen, te dög!". Elkergetett a háztól. Hát elmentem. Volt még hova mennem. Aztán az a baleset történt, és kérettek. Hát akkor ismét visszajöttem. Igen, kérem ... aztán maga meg itt ül és tanul? — Olvasok. — Aztán milyen könyvet? — Nagyon érdekes ez a könyv, az Igazságosság Mesteréről szól, egy olyan tanítóról, aki száz évvel Krisztus születése előtt élt. — Én meg tavaly olvastam egy könyvet egy szerzetesről. — Mi volt a címe? Ki irta? — Nem emlékszem, mert vénségemre gyatra az emlékezetem. Hogy is hívták. Bűnök, vagy valami ilyesmi volt a könyv címe. Azt is elfelejtettem. De hogy mi történt benne, arra jól emlékszem. Ősszel meg télen több ideje van az embernek, akkor olvasni is lehet. Elolvastam hát azt a könyvet, és nagyon megtetszett. Az a szerzetes nagyon jóságos volt az emberekhez. Az éhezőknek egy darab kenyeret vitt, vagy szalonnát, a gyerekek számára mindig volt nála cukorka, hát csak úgy rajzottak a nyomában. Mígnem megvádolták, hogy az ördöggel cimborái. Jaj, kérem, mekkorát nevettem! Mert rábizonyították, hogy az ördög a hasában van, mert ott úgy korgott neki. Izabela! Izabela!! Hová mászik az a nyavalyakórság ... el kell hajtanom. mert még be megy a sarjerdöbe ... Látja az úr, hogy bomlanak azokkal a motorokkal, tisztára bolondok! Úgy látszik, telik rá, ha megvásárolják. De azt sorjában kell elmesélni. Érdekes könyv volt. A kisunokám hozta a könyvtárból. Olvastam, és nevettem, és sírtam. Érdekesen volt leírva. Úgy nevettem rajta, kérem, mert ott az egyiknek a kolostorban kulcsai voltak, és azt Szent Péternek hitték, a másikat meg Szent Jánosnak. Mig össze nem akaszkodnak!... Hé! Ez meg hová ment?! Az asszony feltápászkodik ... Előttem áll, kendője sarkával törölgeti fényes, s mint a lenvirág, halványkék szemét. CSERVENITS JOLÁN FORDÍTÁSA ÉBERT TIBOR VERSEI ÓDA AZ ArHÖZ HEXAMETEREKBEN L Üdv néked vírus, aki sorra az ágyba taszítod szálfa gerincű emlős fajtáját tudatával, megfricskázod a rangot, erős pillérnek a bölcsét, ki Himalája szilárd rendszer hatalom Góliátja, hozzád képest agyvelejével több milliárd sejt. Sejt se lehetsz, csak sav a parányi fehérjeköpennyel, ám magadat formálva meg átalakítva ezerszer támadsz, védekezel furfanggal vagy zseniális. Míg a zavar riadója dobol végig körülötted. — Szérum, Kalmopirin, Tetrán, Chlorocid, Vitamin C — sok fontos gyönyörű szó, mérgek fegyvere támad — lázak gyúlnak ki grafikonkígyók a magasban, égnek a hörgők, testünk tornyaiban füstfeileg tűzhang-héjaszirénák döfködik át a nyugalmat, hordágyon himbálózol, lengsz mint a trapézon ... Üdv néked, ki az organikus létünk elejéről bukkansz fel valahonnan, jöttél messzi világból. Mást nem akarsz, tudom én: csak élni, ahol lehet és kell, s hol legjobb, ez az ősi falás törvénye parancsa Üz téged bennünk ... Lehetetlen a béke közöttünk? Harc van még, győztes meg vesztes harc egyelőre, küzdelem ez mégis ...: lehetőség szimbiózisra. CSAK Ő Vonatfütty, szénaillat mit sem tudtak a titokról. Csak a frissen hegyezett karók, melyeken fennakadt a dal: örökre ... A dalt csak Ő tudta: a vézna szeplősarcú, akire ránevettek a sárkányfogú hegyek meg a ház, az ajtó nélküli szobák, ahol a csöndön vér szivárgott. KLARINÉT Ez az est nem a hegedühangoké, és Anna hiába dalolna. Az út, a fűszálak, a ház, az ablakaim felett az ágak meg a csend ...: néma fekete klarinét. TUDTA S a csönd rátapadt a ráncos leányruhára. A folyó csak a medrét érezte. A legurult tömbök alatt aludt a falu a halott altatódallal. Sárgán meredeztek a frissen hegyezett karók, átdöfve a négyszögű éjszakát. nő i5
