Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-16 / 21. szám
Huszadik alkalommal rendezték meg április végén Brnóban a nemzetközi könnyűipari nagyvásárt. Tobzódhatott a szem szebbnél szebb holmikban, ügyes, okos, szép vonalú fogyasztási cikkekben. És fájhatott kicsit a szív, gondolkodhatott az ember a dolgok miértjéről. A szemlét véletlenszerűen kezdő látogató egyik ámulatból a másikba esik még akkor is. ha nem a külföldi kiállítók termékeit veszi szemügyre elsősorban, hanem a hazai termelők — jobban mondva külkereskedők — kínálatát. Mert mit is kínálunk mi másoknak, elsősorban a tőkés piacnak? Olyan holmikat, melyekhez hazai boltokban nem szokott a szem, és mert ennek a vásárnak-kiállításnak megvan az az előnye, hogy senki nem szól rá az emberre, ha tapintással is érzékelni akarja, milyen anyagból készült egy-egy ruhadarab, igy nyilvánvalóvá válik, hogy minőségben sem adjuk alább a formánál. Nem tudom, mekkora mennyiségben vagyunk képesek világszínvonalú textilt, cipőt, konfekciót gyártani, nem tudom, mennyivel a világszínvonal árai alatt találunk nekik piacot, s hogy egyáltalán mi minden befolyásolja még a külpiaci értékesítést... De maga a jelenség elgondolkoztat. Egyrészt: büszke vagyok arra, hogy a roznovi Loana bébiholmijai gyönyörűek, hogy az idesereglett látogatóknak akár a lélegzetük is elállhat nézelődés közben, hogy ezek a ruhácskák vetekednek a török és tunéziai tárlókban felsorakoztatott gyermekruha-költeményekkel. Másrészt azonban, mint szintén fogyasztónak, amolyan hazai Hamupipőkének, szomorúsággal telik meg a szívem, mert itthon ilyen kínálatunk nincs, legfeljebb a devizás boltokba jut belőlük néhány darab ... Talán abból a meggondolásból, hogy kemény valutával fizessen érte, akinek ilyen kell, elvégre nem szimpla hazai polgárnak készült a holmi. Csak éppen: olykor-olykor a szimpla honpolgár is álmodozik. Vágyik a szépre, a jóra. Főleg ha egy évtizede — vagy több is tán — senki nem ad választ azon kérdésére, miért van sokféle szabvány, miért van sokféle minőségi osztály e szabványon belül. Miért más az, aki e haza határain kívül él, miért jár neki jobb, mint annak, aki hazán belül teszi a kötelességét. Vagy tíz esztendeje vitatjuk, olcsó-e, drága-e a gyermekholmi, s ma már ott tartunk, örülünk, ha van, ha kapunk valamit a pénzünkért. Dehogyis válogatunk! Ftedig szívesen válogatnánk. Elvégre nem vagyunk egyformák, az ízlésünk is más-más. Igaz, különböznek az anyagi lehetőségeink is, s igaz az is, hogy nem mindig elvégzett munkánk arányában. Az pedig, hogy ki jut hozzá devizához, csak ritkán érdemek függvénye, többnyire szerencséé ... Az átalakítás korát éljük, tudom. Sokféle érdek érvényesül, ütközik egymással, sokféle hatás éri a társadalmat, benne az egyes embereket. Nehéz mindet kivédeni. Nehéz mindet közömbösíteni, megmagyarázni, „megérteni". Az érdekszövevények labirintusában olykor elvész az ember, alig találja a kiutat. S látván kifelé fordított szép arcunkat, megtelik gátlással, kisebbrendűségi érzéssel, mert akarva-akaratlan összehasonlításokra kényszerül. És a kül- meg a belpiaci hasonlítgatásban mindig az utóbbi marad alul. Ha ebből indulunk ki, nagyon is megértünk az átalakításra. No nem a látszatokra, hanem a valódi kemény mozgásokra, a gazdasági élet olyan szerkezetváltására, mellyel indokolttá tehető sok egyéb változtatás is. Tisztességes termelés, tisztességes piac. Ez elsődleges. Sok a vita mostanában, hogy szabadáras legyen-e a piacunk. Az Exico bőr- és cipőipari külkereskedelmi vállalat brnói pavilonjában szintén erről beszéltek legtöbbet a kereskedők és a gyártók. A termelő ebben látja a jövőt. Igaz, ezt a jövőt a hiánygazdálkodás tényeire alapozza, s ez még nem a piaci mechanizmus érvényesülése, ez még mindig a gyártó monopolhelyzete, ha úgy tetszik, diktátuma. És nem a piaci tisztességet erősíti az a tény sem, melyre J. Zák pénzügyminiszter mutatott rá egy interjújában, hogy az évi burkolt áremelés 2—2,5 százalékot tesz ki, miközben nem áll mögötte minőségi változás, sem több munka, csak éppen kap egy címkét vagy új csomagolást — luxus, divatújdonság felirattal — a régi termék. Ami igazán újdonság lehetne — a cipőiparnál maradva —, azzal általában gond van. Divatos, ízléses, szép textilcipők tuctajait láttuk a tárlókban, ám kérdésünkre, mikor lesz belőlük a hazai piacon, azt a választ kaptuk: ezek túlzottan munkaigényes holmik. A sokféle anyag, a szegők és díszítések rengeteg kézi munkát igényelnek, a termékek drágák lennének, túl sokba kerülnének a gyártónak. Marad tehát a kínálat a tárlókban, marad kivitelre, ha akad rá megrendelő, mert akkor már megéri. Hogy miért éri meg a kivitel ? Vagy azért, mert cserébe olyan gépeket tudunk behozni, amelyekre iparunknak égető szüksége van, vagy pedig azért, mert ha áron alul viszik ki a cipőt, a különbözetet az államkassza dotálja, a termelő tehát mindenképpen a pénzénél marad. Vannak azután termékek, melyekből azért nő 4
