Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-05-09 / 20. szám

Josef Heyduk

VÁNDORLÁS AZ UNOKÁHOZ

Nagy erőfeszítéssel öltözködött, minden mozdulatnál erős fájdalmat érzett a vállában és a derekában, s ráadásul már három napja szédült. Odahaza ilyenkor mindig ledőlt egy kicsit, de a nyugdíjasotthonban nem engedték, s ő ezt belátta, hisz akkor olyan lenne az egész otthon, mint a kórház. S ki tudja, ez a helyzet nem vonzaná-e a halált is? Amíg az ember talpon van, mindig nagyobb az esélye arra, hogy a halál elkerüli.

— Hová készül így kiöltözve. Markup úr? — kiabált rá Lojzka, mintha ő teljesen süket lenne, pedig csak itt-ott kell az emberek száját néznie, hogy megértse őket. — Nem akarok maga alá söpörni, meglehet, hogy épp nősül, hiszen már több, mint egy éve özvegy.

A takarítónő abbahagyta a söprést, várt, amíg végigmegy a folyosón. A járása már nagyon bizonytalan volt, meg kellett kapaszkodnia a korlátban.

— Na, mondja már meg, hová megy, sétálni, vagy valamilyen lány után ? — unszolta a takarítónő.

— Az unokámhoz, ma van a születésnapja, a hetedik — válaszolta Markup hátat fordítva a takarítónőnek. Ezen a háton már nagyon látszott a nyolcvan év súlya, ha látszatra még tartotta is magát.

— Vinnem kell neki valamit, mert különben biztosan azt hinné, hogy megfeledkeztem róla. Hiszen eddig is mindig vittem valamit, de Nepomuk elég messze van, s az igazat megvallva, egy kicsit félek az úttól — mondta inkább magának.

Előtte az üres előtér a beüvegezett ajtóval. Amikor már a kapun kívül volt, s az otthonból nem láthatták, rágyújtott. A drága Havannát az egyik látogatótól kapta, aki látta, hogy hozzá senki sem jár. Most, ilyen drága szivarral a kezében úgy illenék, hogy a kalapját félrecsapva hetykén lépkedjen, mint egy legény, de a lába éppen most makacsolta meg magát, s szinte csak araszolt az egyenetlen köveken. A szivar sem ízlett, lassan mindenről leszokik már az otthonban, ami az életet életté teszi, de nem akar panaszkodni, megvan a saját ágya, enni adnak, mosnak rá, miden héten megfürdetik (ennek örül a legjobban), s hogy nincs saját szobája, ez érthető. Ebben a kastélyban csak a bárónak volt külön szobája. Az állomás előtti pádon egy magafajta ember ült, talán valamivel alacsonyabb. koponyája sima, mint a tojás, de a szemöldöke sűrű és vörös, mint a róka szőre, s tekintélyes helyet foglalt el bajusza is a ráncos arcon, csak az orra látszott ki belőle és a zöld szeme, amely olyan volt, mint egy kandúré. Markup megállt mellette. Ideje volt bőven, s szükségét érezte, hogy valakivel szóba álljon. — Szintén a vonatra vár?

A pádon ülő férfi felnézett, először nem szólt semmit, majd meggondolta magát, és mégis válaszolt :

— Nepomukba utazom.

— Én is — örvendezett Markup. Leült mellé, és midketten hallgattak.

— Nem akarja elszívni? — nyújtotta feléje a szivarját. — Havanna. Nekem ma valahogy nem ízlik, szédülök.

— Miért ne, csak nincs tbc-je — fogta három ujja közé a szivart a bajuszos férfi, s minden oldaláról megvizsgálta. Aztán pöfékelni kezdett, de látszott rajta, hogy saját sodrású, olcsó cigarettához szokott.

— Rosszul szelei, valahol kissé megvedvesedhetett. A Havannával finoman kell bánni, mint egy növel. Menjen, vegyen jegyet, mert hamarosan hosszú sor lesz a pénztárnál, s a vonat fél órárr belül itt lesz.

S megint próbálta szívni a szivart. Láthatóan idegesítette, hogy az nem fogad szót neki. Markup időközben visszatért, s megint hallgatagon ültek egymás mellett. Amikor már elunták a hallgatást, megint beszédbe elegyedtek, s kiderült, hogy a bajuszosnak sokkal rosszabb a sorsa, mint Markupnak, még akkor is, ha az ő fia elvált, és valahol messze, Kassán túl él. A bajuszosnak egyetlen fia volt, akit a saját felesége lőtt agyon.

— Hát ez meg hogy történt ? — csodálkozott Markúp.

— 68-ban kiszökött, s kint autógumikkal kezdett kereskedni. Az üzlet bevált, hamarosan vett egy gyönyörű autót, és megnősült. De az asszony folyton más férfiak után futkosott, ezért a fiam ügyvédhez fordult, hogy szeretne elválni. De a menyemnek írt az apja egy levelet, s arra kérte, hogy béküljön ki a férjével, kár lenne a szép autót és a tágas házat ott hagyni, más módon is megszabadulhat a férjétől, ha nem tud kijönni vele. Mi lenne, ha vennénk a büfében valami töményét, kortyolgathatnánk a vonatban — fordult Markuphoz a bajuszos. Ez ideig csak úgy maga elé beszélt a levegőbe.

— Hogy más módon is megszabadulhat tőle — állt el Markup lélegzete —, hisz akkor tulajdonképpen ő beszélte rá a lányát...

— Talán azt a Mysiivecet kéne megvenni — kezdte megint a bajuszos.

Markup kivette a belső zsebéből a pénztárcáját, amelyben az ajándékra szánt százkoronása volt. Egy ideig elgondolkodva tartotta a kezében, majd visszatette a zsebébe, s bűntudatosan mondta:

— Ne haragudjon barátocskám, de ezen a pénzen vennem kell valamit a kisunokámnak, Liduskának.

— Nem számít, biztosan nem érdekli az én szeren-NAGY ZOLTÁN RAJZA

csétlen életem története — fogta aktatáskáját a bajuszos, és indulni akart.

Markup megsajnálta, olyan szerencsétlenül állt ott a szakadozott aktatáskájával, hogy végül is elugrott azért a Myslivecért. A bajuszos ivót elsőként, kortyolgatta az italt, ízlett neki, a jó harmadát kiitta az üvegnek, aztán nyugodtan elhelyezkedett, s a bajuszát babrálta.

— Képzelje csak el — kezdte békülékenyen —, hogy egyszer csak cseng a rendőrségen a telefon, jelentkezik egy női hang, s azt mondja, hogy éppen most ért haza a moziból, s itt találta a férjét a tévé előtt, golyóval a fejében. Kiszáll a rendőrség, s mit lát: a fiam vérbefagyva, s mellette egy forgópisztoly. Öngyilkosságnak tűnt a dolog, de akkor az egyik rendőr felfigyelt egy távolabb heverő töltényre, ugyanebből a revolverből, érti.

Markup bólintott, hogy érti, s így a bajuszos már kínálás nélkül is jót húzott az üvegből, s egy pillanatra elhallgatott.

— És mi ez, mutatja a golyót a rendőr a menyemnek, de az csak vállat vont. A forgópisztolyból nem repül ki úgy a golyó, mint az automata pisztolyból, ezt a nő nem tudta, a rendőrök viszont azt nem tudták, miért vette ki azt a töltényt, így hát a drágalátos menyemet magukkal vitték.

— No de ilyet! Remélem, villamosszéket kapott érte. Azt mondják, szörnyű látvány, ahogy megtekeri a delikvenst.

— Semmit sem tudtak rábizonyítani. S most itt vagyok a fiam nélkül. Lehet, hogy egyszer rábizonyítják, s akkor beültetik abba a székbe, de eddig még nem sikerült. S ki tudja, megérem-e én azt? Nem éhes?

Markup nem volt éhes, de mivel a bajuszos állandóan arról a gulyásról beszélt, amit az állomás büféjében főznek, végül is engedett, s amikor a két adagot kifizette, megállapította, hogy a százas bizony kevés, hiába, italt is vett belőle, a másiknak egy korona ötvenet rá kellett fizetnie, de megtette készségesen, minden szemrehányás nélkül. Azután is gondoskodott Markupról, a vonatban az ablak melletti ülésről elzavart egy kamaszt — nem látod, egy öreg ember áll itt —, igy minden rendben is lett volna, csak az az eltékozolt százas, még szerencse, hogy retúrjegyet vett. De a világért sem vallotta volna be a bajuszosnak, hogy nincs pénze ajándékra Liduskának, csak a nepomuki állomás előtt hidegen elbúcsúzott tőle, nem volt ez igaz ember, gondolta magában, s még csak az a villamosszék sem jött be. Ahogy így lépegetett a nepomuki utcán, megint elszédült, a falnak kellett támaszkodnia, minden forgott vele, de még így is észrevette az asszonyt a kislánnyal, aki kisebb volt, mint Liduska, s büszkén vitt egy felfújható kutyát, amely olyan volt, mint az igazi, s neki még egy koronája sem volt nyalókára. S mindennek a tetejébe csak most tudatosította, hogy nem is tudja, hol lakik a volt menye, s szinte megmerevedett, amikor eszébe jutott, hogy Liduskát már nem úgy hívják, mint a fiát, az új apja vezetéknevét viseli, hogy az iskolában ne kérdezhessék a gyerekek, hol van az igazi apukája. És én semmit sem viszek neki, amiatt a semmirekellő miatt, semmit, mi lesz most?! Lehet, hogy megtalálom öt az iskolában, nem is fontos tudnom, hol lakik, csak az ajándék, az ajándék! Hirtelen eszébe jutott, hogy eladhatná a jegygyűrűjét, megboldogult feleségéét is az ujján hordja, de mindjárt elhessegette a gondolatot, ötvenhét évvel ezelőtt húzták fel, s a pap is

nő 14