Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-09 / 20. szám
„Nem tudom, nem tekinti-e tolakodásnak, hogy riportalanynak szeretném felajánlani édesanyámat. Édesanyám 1934-ben született. 1989 áprilisától nyugdíjjogosult, júliustól tervezi a nyugdíjba vonulást. Harminchat éve tanít, ebből 29 évet szülőfalujában, Csilizpatason (Pastuchy), és szinte állandóan elsősöket tanított. Nem azért, mert az édesanyámról van szó, de ilyen született pedagógusegyéniséggel még nem találkoztam” — íme egy részlet abból a levélből, melyet Takács Ágota küldött Csilizpatasról szerkesztőségünkbe. A levél épp akkor érkezett, amikor a közvélemény az oktatásügy feladataival, a pedagógusok munkájával foglalkozott a CSKP KB 13. ülésén hozott határozatok kapcsán. A téma időszerűsége is arra biztatott, hogy meglátogassam a nyugdíj előtt álló Takács Ibolya tanítónőt, aki hivatásáról, életéről így vallott: — A háború után pedagógushiány volt. Akkoriban sokan elvégezték a képesítőtanfolyamot Trencianske Teplicében, köztük én is. Először 1953-ban Alistálban (Hrobonovo) álltam a gyerekek elé. Szülőfalumba 1961- ben jöttem tanítani. Szívesen gondolok viszsza a kezdeti nyolc évre. mert volt mindenre erőm, időm — azt hittem sohasem fogok elfáradni. Sajnos ez fiatalkori idealizmus volt. Két évvel ezelőtt még tizenhárom elsőst tanítottam, akik között akadtak szerényebb képességűek is. Belefáradtam. Nem a türelmem fogyott el, hanem fizikailag fárasztott a A tantervmódosítás következtében azonban több lett a tananyag. A tanítót hajtja a tanterv, s vele együtt rohannak a gyerekek is. Gyakran fáradtan jönnek a napközibe. Én engedékeny vagyok, későbbre halasztóm a tanulást, mert látom, hogy szenved a gyerek. Hagyom, hogy felszabaduljanak. Persze ilyenkor megesik, hogy rendetlenkednek, figyelmeztetni kell őket, de a testi fegyelmezés mindig távol állt tőlem. Más módszerekkel büntettem. Mindig akadt az osztályban egy-egy csintalan gyerek, olyan örökmozgó, aki nem bírt a fenekén maradni, én az ilyen 'Vakvágányon a nevelés beszéd, a magyarázás, meg az új tanterv is. A sok tananyagot képtelenek voltak befogadni a gyerekek, velük együtt kínlódtam én is. Tudja, régebben szinte játszva tanítottam a gyerekeket az Írásra, olvasásra, egy betűt egy hétig tanultunk. A betűk elsajátításakor különféle kellékeket készítettünk, sokat beszélgettünk. Az új tanterv azonban még a begyakoriásra sem ad időt, mert decemberig át kell venni az egész ábécét. Szóval két évvel ezelőtt megtörtem, úgy gondoltam most kell elmennem. De jött a segítség, Bratislavából egy fiatal tanító házaspár. Önszántamból adtam át a helyem — a napközibe mentem tanítani. Úgy láttam, most már át kell adnom a stafétát, a fiatalok jobban ismerik az új módszereket, frissek, erősek. Bíztam bennük és képességeikben. Ez a két év a napköziben bearanyozza az életemet, tanítói pályafutásomat. Itt sokkal kisebb a megterhelés, de a gyerekek között vagyok, nevelhetem őket. Most 55 évesen tudatosítottam, hogy az életemből sohasem hiányozhattak a gyerekek. Bátran állítom, hogy boldogan megyek nyugdíjba, mert egy olyan munkakört hagyok el, ahol jól éreztem magam. Egész életen át oktatni és nevelni .. . Elsősöket tanítottam. Ez nehéz feladat. Először a kicsikkel meg kellett szerettetnem az iskolát. Hozzám egy hét után egy gyerek sem jött sírva, hogy ő nem akar iskolába járni. Játszva kell a gyerekkel tudatosítani, hogy ebben az épületben már kötelességek várnak rájuk, itt már feladatokat kell teljesíteni. A kötelességtudat fogalmát megértetni a gyerekekkel nagy művészet. Elsősnek lenni nehéz, de elsősöket tanítani sem könnyű. A pedagógusnak meg kell ismernie a gyerekeket, képességeiket — ehhez viszont idő kell. Takács Ibolya gyereket mindig magam mellé ültettem a tanítói asztalhoz, vagy az ölembe. Ott meg sem mert moccanni. Aztán szépen megszokta, hogy a 45 percet ki lehet a padban is bírni. Talán régimódi a felfogásom, de én a nevelésre nagyon sokat adtam. A pedagógus nem nézheti el, nem hagyhatja szó nélkül, ha a gyerek illetlenül viselkedik, ha nem köszön, ha csúnyán beszél. Engem nem az bánt, ha a gyerek gyengébb matematikából, hanem ha rendetlenül viselkedik. Mindig fontosnak tartottam, hogy a gyerek tisztelje szüleit, tanítóit és az idősebbeket. Az oktatásban pedig a maximumra törekedtem. Sohasem erőszakoskodtam, mert úgy nem lehet eredményt elérni. Minden gyerek valami másban tűnik ki. Akit nem dicsértem meg olvasásból vagy írásból, az elismerést kapott testnevelésből vagy a rajzórán. A pedagógusnak tudni kell, hogy nem minden diák jó tanuló, ezért kell a kezdet kezdetén megismerni a képességeiket, s ehhez mérten kell foglalkozni velük. Nagyon ellenzem az új tantervkoncepciót, mert úgy érzem, rengeteget kíván a közepes adottságú dióktól is. Lehet, erős a megfogalmazás, de a tanterv ilyen értelemben merénylet a gyerekek ellen. A nagy rohanásban nem jut idő a nevelésre; otthon is keveset foglalkoznak a gyerekekkel. Sajnos azt tapasztalom, hogy a szülők csak a gyerek ruházkodását és táplálását tartják feladatuknak, a nevelést az iskolára bízzák. Pedig az iskola nem adhat meg mindent, sőt, egyre kisebbek a lehetőségei. A hiányosságok pedig szemlátomást a felszínre törnek. Már most is nagyon vadak a gyerekek, s ha a tantervből is kicsúszik a nevelés, akkor 15—20 év múlva nagy baj lesz. Én néha módosítok a tanterven. Délután később kezdünk tanulni — ez viszont azt eredményezi, hogy másnapra felkészületlenek a gyerekek. A korábbi délutáni foglalkozás időt von el a játéktól, a neveléstől. A tantervmódosítás következtében nagyon nehéz helyzetbe kerültek a pedagógusok, főleg falvakon. Nálunk összevont osztályokban folyik a tanítás, így a tanítónak több dologra kell összpontosítania. S ott vannak még a jobb képességű gyerekek, akik többet szeretnének tudni a tananyagról — velük külön kell foglalkozni. De külön figyelmet igényelnek a gyengék is. Ebbe a hajszába bele lehet fáradni. Nekem az utolsó két év tulajdonképpen lazítás volt, így boldogan és főleg megelégedetten megyek nyugdíjba. Megnyugtat, hogy diákjaim emlékeznek rám, hogy húsvétkor még Alistálból is átjönnek megöntözni a nagyfiúk, hogy sorra küldik a házassági értesítőket, tehát nem feledkeznek meg az elsős tanító néniről. De ha valami rosszat hallok, az nagyon aggaszt, lelkiismeret-furdalásom van, hogy valahol én is hibáztam .. . Harmincegy évesen mentem férjhez, egy lányom és egy fiam van. Nagyon boldog a házaséletem. Talán a családi nyugalom is hozzájárult ahhoz, hogy örömmel végeztem a munkámat. Úgy értem el a nyugdíjkort, hogy életem minden éve boldog volt. Ám ennek ellenére az utóbbi időben sokszor megfordulnak a fejemben Goethe szavai; „Az öregkort nem megérni, elviselni a művészet." Remélem, ehhez erőt adnak majd az unokáim ... H. KUBIK KATA FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN nő 17
