Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-02 / 19. szám
padban egy szemüveges lány mellé kerül Erikának hosszú copfja van. A haja fakószöke. Született spiclitehetség. László ezért egy békucit csempész Erika táskájába. Ellenében megkapja a tanítótól a tizenöt kormosét, és a változatosság kedvéért az öt tenyerest. Ám, az ötlet minőségét így sem lehet elvitatni. A társai átnéznek Lászlón. A szünetben az egyiknek fülébe súgja: „Akarsz egy fülest?" Az a fiú talán egy kis mafla. Minden évfolyam megtenni a maga mafláit. Minden évfolyamnak megvannak a pofozott és pofozó Jánosai. László ökle megbízhatón működik. De nem szeretné, ha éppen a két keze függetlenedne tőle. A havazásban haladva a hamuszürke égen egy feliratot vél látni: táncoló, lassan kimúló, töredező betűk... „Meghalt". Éjjel valaki meghalt. De ki halt meg? Ki rúgta fel a csizmáit? Ki nem emeli fel többé a kanalát? A választ az iskola épületében tudja meg. Meghalt a háborút és a nagy ínséget próbált Boo bácsi. Úgy kell neki. Sohasem állt be a szája. Mindig a zabálás szépségeiről beszélt. Nem tudván, hogy illetlen dolog a hiányainkról vartyogni. Az embernek amúgy is elég a baja. Minek kell ezt még tetézni ? Ha a többiek esznek, László észrevétlenül kioson az illemhelyre. Elidőz, bár dongalábakon mozognak ilyenkor a percek. „Az anyja halála után az apja átküldte hozzánk pénzmagért. Az asszony használt ruhákat adott neki. Néha László átjött falatozni. A nyomorult! Azt hitte szívből adjuk. No, az asszony... Belőle még nem veszett ki az adakozási készség. Én képtelen voltam és vagyok erre. Valahányszor megpillantom ezt a toprongyos vadócot, mindig elfut a méreg. Felötlik bennem a magam — valahai — nélkülözése. Bezárom az ablakot. Bezárom az ablakot, az ajtót bereteszelem. Ne repüljön be egyetlen szárnyas sem. A magamfajta földhözragadott útálja a (rossz- és jó-) madarakat. A reáliákban kell élnünk. Barátaim: a földön! És higgyétek el: szükségünk van a legpiszlicsáribb információkra is, hogy elaltassuk magunkban az embert. Ha László lépteit meghallom: becsukom az ajtót és az ablakot. Jön László. Kopogtat. Kopogtathat, amennyit akár. Zöröghet, dörömbölhet. Az ajtót rugdalhatja. „Burzsuj disznók!" — harsogja. Nyilván az apjától hallotta, aki fiatalabb tőlem. László üvölt, üvölthet. Játszin elhitetem magammal, hogy a gyerek, mármint ő semmit sem tud a világi döndülésekről, én azonban mindent. Nem konyítja, hogy az a szűk életmezsgye, amelyre ráhelyeztetett, hová vezet. Én azonban tisztában vagyok ezzel. És ráadásul tudom a paradicsom árát is, amely évről évre folyondárként kúszik mind magasabbra, de hála a rátermettségünknek, az alkalmazkodási készségünknek: bírjuk köténnyel (ha úgy tetszik, pénzzel)." wö* G'í sí' A SZÁRNYAM KÖNNYŰ VOLT Valaki elárult, úgy érzem, rútul megcsalattam, röpülnék, de felhős az ég s részeg a föld alattam. KÁPRÁZAT Ki karmolássza arcodat? Egy nyírfaág- A múlt ködéből tért meg. Itt dúdolgat. Tán meg is halna érted. Mint komoly tündérlányt, úgy fogadd. A szárnyam ifjam könnyű volt, ó, hol van már a szárnyam, s hol vagyok én, ki a fényből közétek alászálltam? A csillagok, a gyönyörűk már nem dajkálnak engem, úgy nő az éj, a lompos éj, miként a csönd, a csöndem. Elaludtam s most álmodom, jaj, mi más is lehetne ? Gyermek voltam, tejet ittam, s elringatott az este. Csókoltad hajdan. Emlékezz a percre. Mennyi szenvedés tört azóta rád. Most elringatja szívedet szerelme. Szorítsd magadhoz! Nem várhatsz tovább! A fülemben a lombzúgást még álmomban is hallom, egy asszony halkan énekel, cémaszál-gyönge hangon. Nem szeretem a temetőt, a márványkriptát s fejfát, csak a tavaszt, amint felém fordítja bűvös arcát. Nyírfaág? Tündér? Asszony, kit a hűség visszahozott. íme, lángbaborult ágyad. Elfelejtett csókok melegítik szádat. Űzd el a lelkedből, ami kishitűség! Hagyjatok élni! Hagyjatok! Én senkit meg nem öltem! Lelkemből a bosszú vágyát örökre kitöröltem. nő 15
