Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-02 / 19. szám
I I VAJKAI MIKLÓS A GYERMEKKOR VITRINÉBEN László két út közül választhat. Mindkét út a kisvárosi szeméttelepre vezet. Az ember kincsek után kutathatna, de az embernek nincsen kedve kincsek után kutatnia, mert az ember nem azért van a világban, hogy kincsek után kutasson. Az ember: ez esetben László, ha a korgó gyomrára bízza magát, nagyon találékony. Hiába terelnéd a gondolataidat, ezeket a vad báránykákat más irányba. Úgy bizony. A gyomor hisztérikusan a magáét követeli. Átjutni a városszéli gyümölcsösök határvonalán, meglelni az érvényesülés módját, és ürgeként ne csak a mának, de a holnapnak és a holnaputánnak. Ha jó napja van: négy-öt alkalommal is átlendíti magát a kerítésen. A zsákmányát a mezei csatorna vályogfalába rejti, gondosan szénába vagy szalmába csomagolja. A széna jobb. Megbízhatóbb. A megmaradás fortélyát pediglen nem az iskolapadban oktatják. A megmaradási ösztönünk bennünk lappang. Nincs előzékenyebb „műszer" tőle. Ha szükségünk van rá: jelentkezik. És csak kivételes esetekben mondja fel a szolgálatot. Ilyenkor maga a teljes ember, ez az élő foglalat meghibásodik: valami megtörik a lélek tájékán, és a megmaradási ösztön, s a hűséges szolgája, az Ihlet nem jelentkezik. Csakhogy moccan a kinti világ, László rálel arra, amire éppen szüksége van. És amire éppen szüksége van: az a harapnivaló. Vélnénk helytelennek, hogy László mindig a tömődésre gondol. Egyetlen kiapadhatatlan témaköre az evés. Ezt járja körül újra és újra. Nem kéjelegve. Nem indulatosan. Nem ordenárén, szélsőséges fölhajtással. Tudatalattijának éber fényrezdülései a témán és körülötte. Érzi, túlontúl nagy árat fizet a létezéséért, sokszorosát annak, amennyi az időleges magánbókéjének értéke. Kertek, gyümölcsfákkal övezett parlagok jelennek meg álmában. Nem akar a falánkságának meghurcoltatottja lenni, úgyis gallyra megy ez az egész. Korán kel. Ha egy lelőhelyet felfedez: ugyancsak megdolgozik. Az izmai megfeszülnek. A figyelme és a fegyelme maximális fényerősséggel. Nem hagy kócosságot, sem árulkodó nyomot maga után. Nem lelkesedik a foglalatosságért. A felnőtt férfiak sem dőlnek be a munkájuknak. Végzik, amit kell: de nem szívják mellre a dolgokat. László is dolgozik. Ügyesen, gyorsan, értelmesen teljesedik ki tevékenysége. Naponta fél fenékkel közelebb csúszik valamihez, amiről csak annyit tud, hogy létezik. Az embernek élelmesnek kell lennie. Olykor találkozik Boo bácsival. Boo bácsi öreg, szikár vénember. Senki nem tud annyit a szegénységről, mint Boo bácsi. Senki nem tud úgy zengedezni az evés szépségéről, mint Boo bácsi. Maszatos lelkű vénember. A rokon értelmű szavak karneváli pompáját vonultatja fel, ha a tömödésről karattyol. László nem híve az ilyesminek. Az ember csak ne legyen áldozat. Áldozata önmagának, a gyengéinek, és áldozata a külsődleges hullámverésnek. Úgyis elég baj az, hogy ennünk kell, fenntartani önmagunkat. Megmaradnunk kell, és ez időbe, tehetségünkbe, mindennapjainkba kerül. A világra jövünk. Fogóból fogóba. És aztán az a harmadik fogó: ahová a Mama lépett. László kiáltott volna. De az ember tudja, hogy mikor nem érdemes már hangoskodni. Akkor is ilyen nyirkos idő volt. László apja átszaladt a szomszédba, bezörgetett az ajtón. Sokáig zörgetett. Nagy idő múltával valaki kijött a kapun. És László apja azt mondta: „Nem tudom, hogy mi történt az asszonnyal, néz ... és nem szólal meg... Egyáltalán nem beszél ..Akkor az az idegen ember a kórházig trappolt. Kisvártatva megérkezett a mentőautó. László anyját lefektették az ágyra. Megpróbálták lezárni a szemeit, de már nemigen lehetett. Nem feledhető el ama reggel. A papa a konyhában vacakolt. Hétvégén mindig ő készítette a reggelit. Közben bedobott egy-két kupicával. A mama csakhogy felébredt, már nyúlt volna a cigarettáért. Azóta bármi történjen László közelében, mindig ez őtlik fel benne. „Ilyen nagy lapát-kezei vannak az öregemnek ..." És akkor ez az erős ember, ez a nagyon erős ember... Hogy nem tudja, hogy mi történt az asszonnyal, nem tudja, hogy miért nem beszél... Pédig neki aztán tudnia kellett... Meglett férfi a papa ... Erős férfi... Aki mindig kétkezi munkát végzett, aki sohasem lazsált... Tudta, hogy mi történt. De tudod, hogy hogyan van: ha valami kellemetlen esemény történik, csak elodáznád a szembesülést..." Az árvasággal nagyjából úgy van az ember, mint a nincstelenséggel. Átnéznek miatta az emberen. Mintha az ember tehetne róla. Persze, nem helyénvaló, hogy az embernek nincs anyja. Ha László rendezné be a világot, azon volna, hogy az emberek ne szenvedjenek anyahiányban. Mindenkinek legalább egy rendes anyja legyen. Amióta a mama meghalt, baj a baj után éri. Azelőtt nem betegeskedett. Most meg: lépten-nyomon elakad a világ dolgai közt. A múlt évben is személygépkocsi alá került. Azóta gyakran a feje fáj. Ez a dolog, ami elválasztja őt a többi gyerektől. Az életkörülményei... Néha közéjük lopózik. Vagy a tőmondatos, egyszavas életjeladásaival jelentkezik. De legtöbbször elűzik öt. Jó. Nem szereti azokat a kölyköket, de az embernek kell valahol lennie, valahová tartoznia ... Nem koslathat mindig a város szegélyén. A vérébe lopja magát a tél. Fél? Nem félelem ez. Óvatosság. Az élő mindig tisztában van a reá leselkedő veszéllyel. Alig volt ötesztendős, amikor a sodró víztömegben találta magát. A Gúnyárd folyó ezüstös kérge elválasztotta az Arcát a Koponyájától. S az Arca és a Koponyája közt.. . Hogy mi történik az Arca és a Koponyája között, arról most ne beszéljünk! Annyit jegyezzünk le csupán, hogy a legtöbb ember igy él. Fény-, víz-, lég- és tűzbárddal kettéhasított fejjel. Külön Arccal és külön Agyvelővel. GÁLY KATALIN RAJZAI „Ketté osztattunk s a bárddal ketté szelt Alma fele Önnél maradt" Jobban teszi, ha átviharzik a városon. Nem édeni állapot kincsek után kutatni. De nem ülhet veszteg az ember. Szalad hát László. A télutón kihordott salakhegy tetején halovány színű a fű. A nemrég még parázsló salak. Fűnek-virágnak tápot nyújtó. László: egy fényévvel előttünk szalad, viszi a pici életét. A szeméttelepen gémberedett, tánclépések közt kimúlt bútordarabok. Akárcsak odahaza, amikor a papa ittasan betoppant. László — akkor még — kicsi volt. Az apja átment a kocsmába: és ö egy üvegtányérkával megcélozta a karácsonyfán lévő tomyocskát. Azóta bármerre kószál, a zsebében mindig van néhány lapos, időtől kifinomult kavics. Viszi az irháját. A maga kicsi világát. Ha kell: begyűjt. Önmagának kebelez. Sütnivaló bolond, ki szétossza mindenét, miközben ő maga éhkoppon marad. Az ember megy. Mert az embernek élelmesnek kell lennie. De olykor az embert bántják is, tetten érik. A munkájába feledkezik, és nem veszi észre a gazda lépteit. S akkor a zuhany ... A füles... Millió és millió szótag kíséretében. „Hééé... Te: még senki sem ruházott meg?" Szinonima a szinonima mögött: lapulevélszámra. Ez például kimaradhatna László köznapjaiból. Ünnepei nincsenek. A város. Ha a kerteket szemügyre veszi, nem olyan kicsi a város. Kockázat nélkül, persze nem megy ... Kockáztatni kell. De nem szükséges annyit papolni erről. Különben is, ha ellátják az ember baját, az nem igazi kockázat. Az ember könnyen felejt. Egy ideig elkerüli Lászlónk azt a kertet. A többit meg elfelejti. Csak amikor a belvárosban szembe találja magát azzal az ipsével, akkor gondol róla valamit. Utak vannak. Idő van. És vannak távlatok. Egy év múlva már a Gúnyárd folyónál halászhat. A múltkorában elcsent egy igen príma horgászbotot. A kellő pillanatban résen lesz. És nem hagyja majd, hogy a szerencse elsutytyanjon mellette. A horgászbotnak rokont szerez. Két esztendő múlva — úgy augusztustájt — az alkonyati félhomályban a folyóparton a gágogó ludak közül a leghangosabbat kaparintja meg. Csak piano, piano, semmi feltűnés, semmi mellékmozzanat, mindent idejében és a tehetségünk felső fokán kell végeznünk. Az ember csak úgy megcsavarintja azt a lúdnyakat. A horgot utána is kiveheti a libából. Az ötlet önmagában, mint a pőre menyasszony. A hogyanon van a hangsúly. Kísérletezésre nincs idő. És nincs tér. Sebaj, az ember él, színeveszitett kabátot ölt. Sálat csavarint a nyaka köré. Az iskolanö 14
