Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-18 / 17. szám
A mosás egykor keményebb és bonyolultabb munka volt, mint napjainkban. Mert nem mostak olyan gyakran, így idővel tetemes mennyiségű szennyes ruhanemű gyűlt össze. A munka ezért néha napokig is eltartott. Kelenyén húsvét, mindenszentek és karácsony előtt került sor nagymosásra. Ünnepnapokon. Luca-napján és szombaton nem volt szabad mosni. Mivel régen faluhelyen szappant és mosószert nemigen használtak, mosás előtt a ruhát lúgozni kellett, a „/ugróban". ami fából készült gömbölyű kád vagy hosszúkás teknő volt. A pereszlényiek visszaemlékezése szerint falujukban 100—200 literes lábon álló kádak is voltak. Fenekükön alma nagyságú „lukakoi csináltak", amit fél méter hosszúságú. szalmából készült, seprőszerű „dogattyiíval” (dugasz) kellett betömni. Lugzáskor a víz ezen keresztül csurgót! a kád alatti edénybe. Tesmagon a lugzó „olyan magos, három lábon álló kád vét. ami fölfelé keskenyőt” (keskenyedett). Az alján lévő lyukat itt rozsszalmával tömték be. Kelenyén kétfülű, ötven literes, „gömbölyű kádat” használtak lugzónak. Az összegyűjtött ruhát ebben úgy helyezték el, hogy alulra tették a durvább minőségűt. A ruha tetejére Pereszlényben abroszt terítettek, s erre szórták a hamut. Tesmagon „ritkán szolt rongv" (ritkára szövött vászondarab). Kelenyén „ponyva” vagy „négvnyistes vászonlepedő” (négy nyüstös) került a kád tetejére. Valamennyi faluban fahamuval lúgoztak. A pereszlényiek szerint legjobb volt az akácfa hamuja. A gazdaasszonyok éppen ezért egész évben gyűjtötték a hamut. Tesmagon ruhára mintegy 10 centimétemyi rétegben szórták a hamut, s a lúgozni való ruhát már előre beáztatták egy teknőbe. Pereszlényben előfordult, hogy a hamut nagy katlanban vagy fazékban vízzel forralták, s ezzel öntözték a ruhát, amíg az meg nem „kelt” (vízzel meg nem szivakodott). A lepedőre tett hamura Kelenyén majd egy napig öntözték a forró vizet. A tesmagiak azért öntöttek többször is forró vizet a ruhára, hogy „erős legyen a lúg. Mikor a lúg már jól átjárta a ruhát, levették a „hamus rongyot”, s anélkül öntözték a vizet a ruhákra. Végül a kád fenekén lévő lyukat bedugaszolták. a ruhát pedig egész éjjel állni hagyták benne. Mikor a ruha „meg vöt kelve”, a pereszlényiek nagy kosarakba, „teknyőkbe" rakták, s kocsival vitték a folyóra. Ott „sukkal” (sulyokkal) jól „kipaskolták” (kiverték) a vászonlepedőket, az abroszokat, az ingeket, a pendelyeket, a gatyákat és a törülközőket. A kelenyeiek a ruhát másnap szedték ki a lugzóból. Ők a patakban a „mosóba” mostak. A patakon több gát is volt, s így egyszerre többen is dolgozhattak. A mosó a falué volt. Ide már előre be kellett tenni a „mosószéket" (keskeny mosópadol). mert „akinek nem vöt betéve a székje előtte való este, annak másnap a ruháit kihagyigáták”. A mosószéknek négy lába volt, egyik végén két rövidebb, a másikon pedig két hosszabb. A hosszabb lábú végét engedték a vízbe. A „súkot” (sulyok) házilag készítették. Előfordult, hogy ez A mosás mosószéket, melynek itt négy egyforma lába volt, úgy „igazították”, hogy ne k if jön messzim szenny i a vizet”. A kimosott ruhát nyomban kiterigették a fűre vagy a bokrokra, hogy gyorsabban száradjon. A megszáradt lepedőket Tesmagon „négyszögbe” hajtották, rátették egy tiszta asztalra, rácsavarták a mángorlóra és „kimángóták” (mángorolták). A nyéllel ellátott hosszú „mangolósák”, amivel „hengerezték” (hengerelték) a ruhát”, „be vót vagdosva”. „A sikárfára (nyújtófa) rácsavartuk a ruhát, oszt súkval meg iittiik. 'A vót a mángorlás ” — mondta kelenyei adatközlőm. asszonyi munka ki is volt díszítve. A ruhát addig mosták vele. mígnem tiszta víz jött belőle. Tesmagon a lugzóból egyszerre annyi ruhát vettek ki, amennyit hátikosárban el tudtak vinni az Ipolyra. A malomnál voltak a mosóhelyek, a „csurgóná” — emlékezett vissza adatközlőm. A szapulást így mondta el.: „Súkval mindig hajtottuk a vizet. Meghajtottuk, kinyomtuk. A kkor ráztuk a ruhát megin a vízbe. Akkor megin súkótuk. Aggyig mostuk, még tiszta víz nem gyütt belőle. ” A Az Ipoly menti községekben alkalomadtán még a második világháború előtt is készítettek házilag mosószappant. Ez is főleg az asszonyok „mestersíge” volt. Tesmagon faggyúból, hasznavehetetlen zsiradékból és csontokból főzték. Három kiló hulladékhoz egy kiló lúgkövet tettek. Régen a lúgot is házilag készítették, sziksó, szóda, hamu és mész keverékéből. A szappant az udvaron felállított ..katlanéba” főzték. Először a lúgkövet tették az edénybe, hogy az gyorsabban „fölóvaggyon ”. Mikor már a zsiradékok és a csontok is szétfőttek, „az égisz szépen habzott”. A keveréket addig főzték, amíg a szappan „föl nem gyütt”. Ez három óránál tovább is eltartott. Akkor „mintát”” vettek belőle, megnézték. „fagy-e”. Mikor megfőtt, levettük a katlanyt — mondta adatközlőm. — Aló (alul) maradt a piszok (a hulladék hasznavehetetlen része). Szedőkanával lehalásztuk a fölit. Dobozokba tettem vizes ruhát, abba raktam bele. Ha szép fehér vót, akkor nem tettem többet. De ha pirossas vót a vérektő, akkor még eccer átfőztem. Oszt már nem abba a vízbe tettem. A katlanból a memmaradt erős vizet hitvány edinybe kiöntöttük, mosásho basznátok mosószóda, mosópor helett. ” A „dobozokban”, illetve a farekeszekben a főzet addig maradt, míg „ménem” aludt. Akkor a ronggyal együtt kifordították, madzagval elvagdosták” öt-hat centiméter vastagságúra. A felszeletelt szappant ezután a kamrában rácsokon tovább szántották, s másnap akár már moshattak is vele. CSÁKY KÁROLY Az írásokban előforduló helységnevek szlovák elnevezése: Balog nad Iprom. Dolinka. Veíká Vés nad Ipfom. Kleüany, Preselany nad Iptom. Tesmak. nő 17 KÖNÖZS! ISTVÁN ILLUSZTRÁCIÓS FELVÉTELE
