Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-04-18 / 17. szám

TÁJOLÓ KÖNYV Arany János balladái A Soros-alapítvány támogatásával készült új kötetében az eddig kiváló Arany László­­szakértőként (és a verses regény kutatója­ként) ismert Imre László az idősebb Arany, az apa életművéhez fordul, de a verses epikához való vonzódás és az iránta tanúsí­tott érdeklődés nem csökkent: a balladairó Arany Jánosról készített új fölismeréseket, új kutatási eredményeket is tartalmazó össze­foglalást. Az alföldi, a skót, a székely népbal­lada, Shakespeare balladás műfajokban is érvényesíthető tragikus ihletése. Kemény és mások kortársai hatása irányíthatta Aranyt az akkor már kissé idejétmúltnak tekintetett műfaj újrafölfedezéséhez. A II. fejezetben Imre László ismerteti a hazai műfaji előzmé­nyeket, azután korszakol, de igen helyesen nem három vagy négy korszakot különböztet meg, hanem Arany ilyen irányú „alkotóösztö­nének" fellobanásairól beszél. Finom észre­vétele, hogy már a korai korszakban is meg­jelennek az alföldi balladák hatásán kívül az északi ballada és a skót romantikus költészet lírai fűtöttségű megnyilatkozásai. A nagykő­rösi évekről meg az Őszikékről szóló fejezet előlegezi és elemzi a későbbi, jóval elmélyül­tebb fejezetek elemzéseit és értékeléseit, knre László poétikai észrevételeit (az Arany­ballada rétegei című fejezetben) végül is kompozícióról szóló utolsó értekezésében összegezik. Itt arra a következményre jut, hogy műegészként kell elemeznie néhány alapművet (tipizálhatóan jellegzetesek), a Rozgonyinét, Bor vitézt, Szondi két apródját. A walesi bárdokat, a Tengeri-hántást. Zár­szó, valamint a szakirodalom fölsorolása re­keszti be a kötetet. A kiválóan fölkészült, új fölfedezésekkel is előálló debreceni iroda­lomtörténész müvéből egyedül talán annak a szempontnak az oiykori érvényesítése hi­ányolható, hogy Arany — akárcsak eposz­íróként — ismerte a műfaja korszerűtlensé­géről szóló vélekedéseket, s ilyenkor a költői tehetség és intelligencia ismeretében iróniát, játékosságot, mívességet, „manierizmust" kell föltételeznünk a műfaj fölújitásában. CSŰRÖS MIKLÓS Laterna magica „Ingmar Bergman a svéd filmgyártás nem­zetközi viszonylatban is számottevő büszke­sége" — olvashatjuk az Új Filmlexikonban. A közismert filmrendező ezúttal kevésbé is­mert oldaláról mutatkozik be a nagyközön­ségnek. Önéletrajzi könyve Laterna magica címen Kúnos László fordításában immár ma­gyarul is olvasható. A könyv egy kalandos, rendkívül gazdag és változatos életút állomásait hivatott feltárni az olvasó előtt. Amire elsőként rácsodálko­zunk. az Bergman leplezetlen őszintesége. Legkorábbi emlékeiből kiindulva úgy mesél, hogy egy-egy emléksort minduntalan kité­rőkkel szakit meg, teljesebb képet adva egy-egy helyzetről, személyről, eseményről. Már a családi háttér felvázolása is sejteti Bergman egyediségét. A külsőre boldognak tűnő csalód életét belülről feszültségek mé­­telyezik, következményei a gyerekek életé­nek alakulására is kihatnak. Még egészen kicsi gyermek, amikor először találkozik a mozival; azonnal lázba hozza, s meghatároz­za további sorsát. Filmjeiben eleinte a társadalmi kérdések foglalkoztatják, majd az általános erkölcsi problémák felé fordul. Az élet és a halál, a férfi és a nő viszonya, az emberi kapcsolatok megoldhatatlanságának gondolatsora tér vissza szüntelenül a lázas válaszkeresés kí­séretében. E könyvben megosztja velünk azt, ami filmjei mögött zajlik. Kulisszatitkokat tár fel, beavat a forgatások hangulatába. Elme­rülve világában, fokozatosan megerősödik filmjei ismerőiben a felismerés: legismer­tebb alkotásai, mint A nap vége, a Suttogá­sok, sikolyok, a Fanny és Alexander stb. tulajdon életének élményanyagából táplál­koznak. Bergman őszintesége nem kíméli sem önmagát, sem környezetét. Bátran szól életének minden meghatározó eseményéről. Az első szerelemről, a Hitlerrel való találko­zás megrázó élményéről, nem leplezi adó­csalás címén évekig húzódó perének törté­netét sem. Él Göteborgban, Malmöben, leg­viharosabb szerelmének színhelye Párizs. Szó esik anyagi gondjairól, emlékezetes si­kereiről és kudarcairól egyaránt. Ha életének egy-egy szakaszát valamelyik világsztárhoz fűződő kapcsolata is jellemzi, egy portréváz­lat erejéig róluk is szól. így villan fel például Ingrid Bergman, Liv Ullmann, Charlie Chap­lin, Laurence divier, Gréta Garbó és még sokan mások. Róluk is mint hús-vér embe­rekről, s nem mint a köztudatban élő legen­dákról mesél. A ma már hetvenes éveiben járó filmren­dező egyre sűrűbben szőtte bele könyve utolsó lapjaiba az elmúlással kapcsolatos gondolatait. Célja egyébként sem az öndi­­csöítés, sokkal inkább egy esendő ember I bemutatása volt. ZSEBIK ILDIKÓ | --------------------.---- ------­SZÍNHÁZ Káin és Ábel „És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Káinra és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Káin haragra gerjedt és fejét lecsüggeszté. És mondá az Úr Káinnak: Miért gerjedtél haragra ? és miért csüggesztéd le fejed? Hi­szen ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz, ha pedig nem jót cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik és rád van vágyódása: de te ural­kodjál rajta." (Mózes I. Könyve) Gyerekkoromban sokat töprengtem a fenti sorokon. Miért kedvelte az Úr Ábelt, és miért nem tekintett Káin áldozatára? Vajon mi rosszat követhetett el Káin, hogy füstje soha­sem szállt az ég felé? Talán csalt, lopott vagy hazudott? Hiszen meg vagyon írva, hogy arca verejtékével kereste kenyerét ő is, akár­csak ikertestvére. Földműves volt; szántott, vetett. Áldozott ő is az Úr oltárán, akárcsak Ábel. Milyen jócselekedeteket várt még tőle az Úr? Mi lehetett a vétke, miért fordult el tőle az Úr tekintete? Emlékszem nagynéném fontoskodó arcá­ra. mikor azt kezdte magyarázni, hogy Káin bizony megérdemelte az Úr haragját, mert rossz ember volt. Született gonosztevő. Szó­­jaskodott, nem akart szótfogadni. Igaz, hogy dolgozott, mint testvére, igaz, hogy az áldo­zatot is bemutatta, akárcsak Ábel, de mind­ezt nem tiszta szívből tette, hanem muszáj-Sütő András ból. Ezzel szemben Ábel maga volt a meg­testesült jóság, aki még lélekben sem vétke­zett soha. Nagynéném megfogadtatta velem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy egykor majd én is olyan lehessek, mint Ábel volt. Szófogadó, tisztalelkü. becsületes. Sütő András egészen más szavakkal jellemzi drá­májában az ikerpár „jobbik felét". Ábele alázatos, porban csúszó szolgalélek. Infanti­lis. Gondolkodás nélkül teljesíti a parancsot, kétkedés nélkül fogad el minden magyaráza­tot. Ura egyetlen szavára küzdelem nélkül áldoz fel mindent, még az életét is. A más életét. Parancsra nevet, és azt hiszi, ez a boldogság, párosodik és fennen hirdeti, hogy szerelmes, robotol és közben az alkotás gyönyöreiről mesél Istentől elrugaszkodott testvérének. Teszi mindezt félelemből, a to­vábbélés reményében. Ezen a ponton kerül szembe Káinnal, aki tudja, hogy a „minden­áron megmaradni" nem azonos az „élni” fogalmával. A rossz testvér nem hajlandó elfogadni a hatalom önkényeskedéseit, sze­szélyeit. Anyja épp eleget mesélt neki az Édenröl ahhoz, hogy biztos legyen abban, igenis létezik egy másfajta élet is, hogy itt a földön is lehet boldog az ember. Ez a más­ként gondolkodás teszi öt gyűlöletessé az Úr szemében. Értékrendszere különbözik a ha­talom által prefarált, csecsemőkre szabott értékektől. Független szabad ember akar lenni. Emelt fővel akar járni, mert tudja, hogy nem követett el semmiféle szégyelnivalót. Végül az élet védelmében, kénytelen megöl­ni saját testvérét is. Sütő drámája ezt a síkot, a hatalom és az egyén viszonyát, minden oldalról körüljárva (kissé hosszadalmasán) mutatja be. A szer­zőnek már nem maradt elég ereje (ideje?) ahhoz, hogy az ígéretesen induló cselek­ménysor további szálait is kibontsa. Gondo­lok itt elsősorban a Férfi—Nő kapcsolatra, ezen belül is a férj—feleség, az anya—gyer­mek viszonyra. Kis dramaturgiai beavatko­zással ezen is segíteni lehetett volna, a darab pergőbb, izgalmasabb, többsíkú lehetett vol­na ezáltal. A Matesz komáromi (Komárno) társulatá­nak 199. bemutatóját Takáts Ernőd rendez­te. Sütő András darabját Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) mintegy negyvenöt ember nézte meg. SOMOS PÉTER TELEVÍZIÓ Önmagámról A Csehszlovák Televízió irodalmi főszer­kesztősége a közelmúltban negyvenperces irodalmi műsorral emlékezett meg a szlovák irodalom nagy klasszikusa, Pavol Országh Hviezdoslav születésének 140. évfordulójá­ról. Az 1 -es csatornán sugárzott összeállítás az életpálya és az életmű legfontosabb moz­zanatai mellett elsősorban a jeles költőt és műfordítót mutatta be. Versben az a Hviezdoslav „vallott" magá­ról, szülőföldjéről, hazaszeretetéről, szabad­ságvágyáról, eszméiről, aki 1849-ben szüle­tett Vysny Kubínban, s tolla alól olyan mara­dandó értékű művek kerültek ki, mint Az erdőőr felesége, az Ezo Vlkolinsky, a Véres szonettek, a Zsoltárok es himnuszok vagy az ötrészes — társadalomrajzzal dúsított — drámája, a Herodes és Herodiás, amely 1909-ben íródott. Műfordításairól a mai iro­dalomtudósok azt állítják, hogy igazi műre­mekek. Hviezdoslav a magyart anyanyelvi szinten beszélte, hiszen Miskolcon és Kés­márkon (Kezmarok) is tanult, s az eperjesi (Presov) jogi akadémián szerzett oklevelet. Arany- és Petőfi-fordításai közismertek de lefordította Az ember tragédiáját is. Tehát szoros kapcsolatban állt a magyar irodalom­mal, „verset írt Petőfiről, költői levélben üd­vözölte Adyt". Oroszból Puskint és Lermon­­tovot, lengyelből Miczkiewiczet és Slovacz­­kyt, németből Schillert és Goethét fordított, nem beszélve Shakespeare Hamletiéről, és János Királyáról. A csehszlovákiai magyar irodalomban Hviezdoslav legjobb fordítói­ként tartjuk számon Rácz Olivért, Cselényi Lászlót és Simkó Tibort. A „harmadvirágzás” négy évtizedében számos írás jelent meg Hviezdoslavról a hazai magyar sajtóban. Csak elismeréssel szólhatunk a bratislavai televízió irodalmi összeállításáról, mert ké­szítői úgy „szólaltatták" meg Hviezdoslavot, hogy demokratizmusa és humanizmusa a ma emberének is példaértékű tanítássá for­málódott a képernyőn. Hiszen, a „Vágyunk­ból váljék közös akarat" sorai cselekvő inter­nacionalizmusra buzdítanak bennünket, s „az anyaszóba van a szív is zárva!" pedig több évtized távlatából is intelmül szolgálhat nekünk, Duna menti népeknek. A műsor készítői úgy szedték csokorba a verseket, a szövegbetéteket és a dokumen­tumokat, hogy emberközelbe hozták azt a Hviezdoslavot, aki 1921 óta a Dolny Kubín-i öreg temetőben pihen, akinek szobrot állí­tottak, akiről utcákat tereket, múzeumot és színházat neveztek el; mert Pavol Országh Hviezdoslav egyértelműen a szlovákok leg­nagyobb nemzeti költője. VÖRÖS PÉTER nő 18

Next

/
Thumbnails
Contents