Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-18 / 17. szám
CSALÁDI KÖR Kedves Olvasóink! Folytatjuk Mérlegen cimü sorozatunkat melyben átlagcsaládok életkereteit, egyéni és társadalmi távlatait mutatjuk be. Ezúttal a K. családot látogattuk meg a család életvezetési problémáinak nagy részét bízvást tekinthetjük tipikusnak. Kérem, miközben az újabb részt olvassák, most se feledkezzenek meg arról, hogy a bemutatott életmód, életstílus hogyan viszonyul mindahhoz, amit értéknek tartunk. ÉN VAGYOK A HÁZIASSZONY A falu széle, a betontömbökön túl már zöld virít. Itt látszik csak igazán, milyen reménytelenül kettéválik a naturális világ, és amit az ember alkotott, a beton. Felemás helyzet az itt élőké: a lehetőségeket a falusias viszonyok és a betonkörnyezet egyaránt behatárolják. Szombat van. dél felé jár. A családfő nyit ajtót, nadrágjába két kicsi gyerekkéz kapaszkodik. — A feleségem nincs itthon, vizsgázik — mondja. — De tessék csak beljebb, úgyis én vagyok a háziasszony! A levelet is én írtam. A konyhaasztalhoz telepszünk. — Kálváriás kicsit a mi életünk — kezdi. — A feleségem képesítés nélküli eladó, szabadnapjain, szombatonként végzi az iskolát. Jó állása van, itt dolgozik a faluban az élelmiszerüzletben. Én családi pótlékkal kevesebbet hozok haza, mint ö családi pótlék nélkül. Az én fizetésemet szinte teljesen elviszi a kölcsön és a rezsi. így valójában ő tart el bennünket. Igazi költségvetést nem is csinálunk, mert miből ? — A lakást kitől kapták? — A vízi erőműtől. Vállalati lakás, hogy beköltözhessünk, tíz évet kellett aláírnom. De nem volt más választásunk. Nyolcvanhét április elsején léptem be a céghez, és májusban már költöztünk. — Rögtön a házasságkötés után? — Nyolcvanban házasodtunk össze a feleségemmel, és hat évig a szüleimmel laktunk. Miután meghaltak, a testvéreimmel összekülönböztünk; nem engedték, hogy a házban maradjak. Így aztán átköltöztünk az anyósomékhoz, azzal a feltétellel, hogy fél évig maradhatunk, míg a sógorom megjön a katonaságtól. Érthető, többen vannak testvérek, szűkösen voltunk mindenképp. Futkároztam fűhőz-fához, a nemzeti bizottságra, mindenhova, hogy mennyit talpaltam, azt csak az tudja, aki már átélt hasonlót. Végső megoldásként fölajánlották, hogy szegődjek el az erőműhöz. Előtte egy nagyon jól fizető állásom volt, perspektivikus minden szempontból, de kénytelen-kelletlen belementem. Csakhogy ez azzal is járt, hogy ingázó lettem: hétfőn megyek, pénteken jövök. Százötven kilométerre járok munka után, nem csak én, az egész lépcsőházunk! ígérik, hogy még az idén lehozzák az üzemet, de addig marad a Fekete Vág. .. Különben is. ezzel a mi helyzetünk nem sokat fog változni. — Ez mit jelent? — Flogy én leszek továbbra is a gyerekekkel... Én azt tartom, mindenki maga tudja, mi a jó neki. Nálunk például az lett volna a célravezető, ha a feleségem még néhány évig otthon marad a gyerekekkel. Mindkét gyereket terveztük. Jutka 83-ban, Janika 85-ben született. Tavaly a feleségemnek vissza kellett mennie dolgozni, kifejezetten azért, hogy legyen mit ennünk. De filléres gondjaink vannak még most is. Nálunk még az illúziója sincs meg a kiegyensúlyozott családi életnek, mint legalább más hasonló családokban. Állitom, ha mindkét szülő úgy dolgozik, mint mi, az kifejezetten család- és gyerekellenes, de mit tehetünk?! Én hétfőn elmegyek, és csak csütörtök éjjel jövök haza. A feleségem minden reggel fél ötkor kel, hogy még mielőtt munkába megy. megfőzze a gyerekeknek a kakaót. Fél hatkor jön a dada — akit külön ezért fizetünk—, megeteti a gyerekeket, és elkíséri őket az óvodába. Jó helye van a feleségemnek, de még az elején megmondták neki: vagy dolgozni fog, vagy a gyerekeket fogja nevelni! Szinte lehetetlen feladat az ő helyzetében a munkát és a családot összeegyeztetni. Nagy a forgalmuk, nem nyolc órát dolgozik; tegnap is fél nyolcra ért haza. Ö szinte alig van a gyerekekkel. Míg haza nem jön, a dada vigyáz rájuk, mire meg hazaér, már arra sincs ereje, hogy beindítsa az otthoni verklit: így csak megmelegiti az ételt (ami a legtöbbször maradék, mert hétközben ritkábban főz), és leteszi a kicsiket aludni. A tévé előtt már a kimerültségtől elalszik. Amikor én is otthon vagyok, annyiban változik a helyzet, hogy nem kell jönni a dadának. (Különben ezzel is állandó gondjaink vannak, eddig volt vagy öt dadánk.) Az otthoni munkát megosztjuk, a feleségem főként a mosásra, főzésre összpontosít; én mosást egyelőre nem vállalok, de én takarítok, és gondozom a gyerekeket. Ha megbetegszenek, akkor is én maradok velük otthon, mint például a múlt héten Janikával, e hétre pedig szabadságot vettem, mert még mindig nem gyógyult meg teljesen. Épp a múltkor számoltam össze, múlt évben jó ha fél évet végigdolgoztam, annyit voltam táppénzen : vagy a gyerekek betegeskedtek, vagy én. Szerencsére MÉRLEGEN • MÉRLEGEN • MÉRLEGEN még most elnézik a sok hiányzást, de kérdem én, mi lesz, ha lekerülünk? Erre jobb nem is gondolni! Mezőgazdasági gépész a becsületes szakmám, az érettségit is ebből szereztem, de nem sokáig dolgoztam a szakmámban. Mentem oda, ahol jobban fizettek, ilyen nívón, mint mi élünk, ugyanis a pénz a legfontosabb. Azelőtt fusiztam, abból is jött egy kis mellékes, amióta azonban a feleségem dolgozik, a gyerekek miatt nem tehetem. S ez így lesz még sokáig! A kerékből nincs kiszállás! Az óra rég elütötte a delet, a gyerekek nyűgösek, éhesek. A házigazda felvágottat, kenyeret készít, narancsot hámoz — ebédet (vacsorát) majd anya főz. — Megszoktam már a gyerekekkel — folytatja—, csak az bosszant néha, hogy máshol talán hasznosabb lehetnék ... De lassan már ott tartok, hogy nem tudom, minek mi az értéke. Az én munkám, amit alulfizetnek, nem értékes. Az anyaság is csak a vezércikkek szólamaiban minősül értéknek, lásd a feleségemet. Én is úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb értékek vannak, mint a pénz. Mégis a pénz miatt gyötrődünk a legtöbbet, mi legalábbis. — Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan csinálják azok, akiknek hétvégi házuk, videójuk van, cserélgetik a kocsikat. Nyugatra járnak. Miből, hogyan? Nekünk még a gyerekeknek a fagyit is meg kell gondolni. Az én fizetésemből például, miután kifizetem a rezsit, a dadát, a kölcsönt, a gyerekeknek az óvodát — nem marad semmi. A feleségem négyszáz korona előleget és kettőezer korona fizetést kap — ebből élünk. Ebből kell ennivalót vásárolnunk (a petrezselyem zöldjétől a gyümölcsig mindent veszünk), ruházkodnunk. nyaralásra gyűjtenünk, félretennünk. És az árak, ha titokban is, de állandóan mennek fölfelé! Most például a jövő hétre van egy százasunk, ezt otthon hagyom a feleségemnek — magamnak zsebpénzre az útiköltségen kívül egy húszas marad. De visszamentem már egy fillér nélkül is! Sajnos, olyan a helyzetünk, hogy kénytelenek vagyunk baráti kölcsönöket is igénybe venni. A betétkönyvünkön a múlt héten még kétszázharmincnyolc korona volt — ezen a héten a két százast már ki kellett vennem. Azelőtt, míg otthon dolgoztam, ismerősök által sikerült ehhez-ahhoz olcsóbban hozzájutnunk — mióta ingázom, ez is megszűnt. Pedig megtanított az élet arra, hogy kapcsolatok útján sok mindent el lehet intézni — csak mióta „háziasszonnyá" vedlettem, ezek is leépülnek. Lényegében az mindenünk, amit itt a lakásban lát — igaz, két hete vettem egy autót ezerötért (!) (helyesebben: a barátom fizette ki, azzal, hogy majd ledolgozom neki). Közben körbejárjuk mind a három szobát. Bizony meglátni, mi nem fért bele (fér bele) a családi költségvetésbe. Ezt házigazdánk azért mondja így, mert semmi reményük, hogy például a tévét vagy a mosógépet kicseréljék. — A tévét, csavarót, rádiót még az ifjúházas kölcsönből vettük. Mindhármat magam javítom, már tönkre vannak, újat kellene helyettük venni — de miből? Mikor ideköltöztünk, fölvettünk nyolcvanezer korona kölcsönt, hogy be tudjunk rendezkedni — most még azt nyögjük. A gyerekszobába ötven ötven koronáért vettem ágyat, fotelt — amit mások kidobtak. Egyszóval siralmas! Pedig ruhára szinte nem is költünk, a gyerekeket a keresztszüleik ruházzák. Nézze meg a szekrényünket! Az ingeim, a pulóvereim vagy bazáráruk, vagy még az első házasságom előtt vettem őket. A nadrágjaim trapéz szabásúak, a kabátom még legénykoromból való. A feleségemnek nincs egy rendes ruhája, a csizmáját talán már talpaltatni sem lehet. Nyolcvanegyben vettünk neki egy kabátot, azt hordja. — És a nyaralás, a nyár hogy telik? — Nekünk a nyár nem okoz gondot. Kirándulni még ifjúházas korunkban voltunk, egyszer az NDK-ban és Magyarországon. Családi üdülésre nincs pénzünk. Az egyik gyerek légcsöves, mióta a hegyekben dolgozom, öt néha magammal viszem. Amúgy csak a környéket gyúrjuk. Az ünnepek meg ... Karácsonyeste a feleségem ötre jött meg —, már úgy volt, hogy fát sem állítunk. — Környezetükben az átlag jobban él ? — Akiket a szülők támogatnak, vagy van valamilyen mellékjövedelmük, biztosan. De olyan lényeges különbségek azért nincsenek. — És a jövő? — Mi megértjük egymást a feleségemmel, nem veszekszünk. Egyedül a pénz az, amin néha összekapunk. Mintha a távlatokkal együtt a türelem is fogyna az életünkből.' A múltkor vettünk egy akváriumot. Amikor ingerültebbek vagyunk, az elé szoktunk leülni, ott nyugtatgatjuk magunkat. Elnézegetjük, hogyan úszkálnak a kishalak, és megnyugszunk ... NAGYVENDÉGI ÉVA----------------/U. i. Mint Olvasóink bizonyára észrevették, riportunk ezúttal névtelen. Az anyag már nyomdában volt mikor a családfő egy rövid levélben visszavonta a beleegyezését Az okokat nem taglalta. MÓKUSKERÉKBEN nő 10
