Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-18 / 17. szám
Manapság sok a panasz a kereskedelmi dolgozókra. Fejükre olvassák, hogy udvariatlanok, nem készségesek, mi több, közömbösek a vásárlókkal szemben. Általánosítani azonban itt sem szabad. Hiszen, sokan képeznek ez alól kivételt. Például Bussán (Busince) a bevásárlóközpont textil-, konfekció és iparcikkosztályán dolgozó Perencsei Ilona boltvezető (1. kép) és helyettese, Gál Istvánná (2. kép), akik már mindketten nyugdíjas korúak. — Ha a Nagykürtösi (Vefky Krtís) Jednota Fogyasztási Szövetkezet vezetősége nem marasztalt volna bennünket, szívesen átadtuk volna helyünket a fiatalabbaknak. Csakhogy nincs, aki átvenné a stafétabotot. Há-i i ni ——— Tárcának — A minap a városi autóbuszra várakozva el-elnéztem, hogy a túloldalról érkezők miként lopakodnak ál a piros-fehér korláton. Egy fiatalember például át akart libbenni a korlát fölött. Az egyik kezével megmarkolta a rudat, nekilendült, s ha a lábát jobban meglóditja. sikerült is volna a mutatvány. Csakhogy nem így történt. A legényke a két vízszintes rúd között volt kénytelen átbújni, ha már egyszer nem volt kedve a zebráig baktatni, hogy ott keljen át a: úton. Elgondolkodtatott a dolog. Sokszor látok ilyen kudarcba fulladt ugrást. Sőt. inkább az fordul elő gyakrabban, hogy az emberek meg sem próbálják átugrani a korlátot, hmern eleve a könnyebbet választják: átbújnak alatta. Félreértés ne essék! Nem a korlát átugrálását akarom propagálni az alatta való bujkálás rovására. Dehogy! Mindkét módszert ellenzem, a zebrán való átkelés híve vagyok. Csak eszembe jutott valami a megszégyenült fiatalemberről, aki képtelen volt véghezvinni szándékát. Az jutott az eszembe, hogy vajon én át tudnék-e ..libbenni” a túlsúlyommal * i- -v1' ’ rom és fél évtized a kereskedelemben, a pult mögött nem kis idő — mondja Gál Istvánná. — Ráadásul több éven keresztül nálunk gyakoroltak a leendő eladólányok. Igaz, ez szívesen vállalt többletmunkát jelentett nekünk. Igyekeztünk beavatni őket a kereskedelmi munka titkaiba, de sokan voltak köztük olyanok, akik illúziókat tápláltak magukban az eladói munkáról. — A Jednotánál eltöltött 36 évből tízet leszámítva főnökként dolgozom ebben a boltban. Mindig is arra törekedtünk, hogy a lehető legjobban kielégítsük a vevők igényeit. Hogy nem kevés áruval dolgozunk, azt talán tavalyi forgalmunk is bizonyítja. A tervezett 4 millió 447 ezer korona forgalmat 128 ezer koronával túlteljesítettük — veszi át a szót Perencsei Ilona. — Jóleső érzés számunkra, hogy nemcsak a környékről, hanem távolabbi vidékről is vannak állandó vevőink. — A mindennapi kötelességeink teljesítése mellett rendszeresen vállaltunk társadalmi munkát is. Bekapcsolódtunk a környezetszépitési munkába, jártunk szénát gyűjteni. Nem formális, hanem valóban tartalmas együttműködést alakítottunk ki a helyi alapiskola pionírjaival. Eljártunk közéjük beszélgetésekre, meghívtuk őket ide az üzletbe, hogy megismerkedjenek a mi munkánkkal. Nőnapra mindig küldenek nekünk lapot, mi meg gyermeknapkor köszöntjük őket. Minden évben segítettünk nekik a papírgyűjtésben — használja ki a pillanatnyi szabad perceket Gál Istvánné, mert valóban csak a kiszolgálás közti szünetekben tudunk beszélgetni. — Mit kell tudnia egy jó eladónak? — kérdezem Perencsei Ilonát. — Elsősorban szeretnie kell ezt a munkát. Fontos követelmény, hogy legyen érzéke a szó jó értelmében vett üzlethez. Tudja, hogy miből mit és mennyit kell rendelni, ismerje a vevők igényeit. És ugyanilyen fontos, hogy udvarias, készséges legyen a vásárlókkal szemben. S ez utóbbiakat nem lehet megtanulni, ezeket naponta gyakorolni kell — hangzik megszívlelendő válasza. A textil-, konfekció- és iparcikkosztályon kifüggesztett elismerő és dicsérő oklevelek egész sora arról tanúskodik, hogy itt valóban tapasztalt, odaadó eladók dolgoznak. — Mindketten a szocialista brigádcím aranyjelvényét viseljük, jártunk már mind a ketten a köztársasági elnök nőnapi fogadásán a prágai várban. Felejthetetlen élményekkel tértünk onnét haza — mondja Gál Istvánné. — Mikor szeretnének végleg nyugdíjba vonulni ? A fönöknö fáradt mosollyal az arcán válaszol a kérdésre: — A fogyasztási szövetkezet vezetőségével közöltük, hogy ez év júniusáig oldják meg ezt a kérdést, mert tovább már nem vállaljuk a „rádolgozást". Szeretnénk már mi is pihenni, gondtalanul tölteni nyugdijaséveinket. Reméljük, hogy jó kezekbe kerül majd az üzlet vezetése, hogy utódaink legalább olyan szinten végzik ezt a munkát, mint amilyen szintet nekünk sikerült elérnünk. Kép és szöveg: BODZSÁR GYULA Röviden „Mutassuk meg, hogy így is lehet élni, nem kell mindig a TV-műsort nézni. Lehet másképpen is szórakozni..." A tanulságos strófát 1989 februárjában hallottam a Csallóköz egyik falujában, Hódosban (Vydrany), ahol egy kellemes estét tölthettem. A helyi nőszervezet elhatározta, hogy feleleveníti nagyanyáink korát, amikor még nem zárkóztak el egymás elöl az emberek, amikor hétvégeken összeültek s kellemesen elszórakoztak (természetesen zene, borostea, tepertős pogácsa mellett). Az est, majd az éjszaka most is vidám hangulatban telt el. A zsúfolt művelődési ház közönségét Fábián Júlia, az alapszervezet elnöke üdvözölte, utána Angyal Irén vette át a szót, majd esztrádmüsor következett, melybe bekapcsolódtak a falu segítőkész férfiai is. A legnagyobb sikert Rejtő Jenő bohózata, az „Apósom, a vezér" aratta, és Serfőző Lívia népdalai. A szereplők (Győri Béla, Pongrácz Erzsébet, Csömör Vilmos, Patócs Erzsébet, Angyal Sándor, Szilvássy István, Gálffy Judit, Szabó Ildikó, Tóth István, együtt. Annak idején ugyanis nem okozott gondot az ilyesmi. Gyerekkoromban társaimmal majommód mászkáltunk a fákon, a cseresznyét az ág tetejéről is le tudtuk szedni, s létra sem kellett, hogy feljussunk a fára. Nap mint nap kergetöztiink. labdáztunk. Ha visszagondolok kiskoromra. mindig valami kinti esemény ötlik Jöl bennem: a patakparti bújócskák, J'ogócskák. labdázás az udvaron. Mindig játék és mozgás... A falumbéli gyerekeknek például nem okozott gondol a korcsolyázás, bármelyik befagyott viztócsa megfelelt számunkra, vág)’ a kiöntött patak. Hogy a fiicsomókban fennakadtunk, s nagyokat bukfenceztünk, az nem számított. Nem emlékszem, hogy bárkinek is komolyabb baja történt volna. A horzsolást, ütést nem vettük figyelembe. Síelni is tudtunk, pedig csak kevés gyereknek volt síléce. de kölcsönadták. igy mindenki kipróbálhatta, milyen is a siklás a domboldalon. Szánkója, persze mindenkinek volt. vagy legaláb\ bis minden családnak. S ha a hócsatából csak sötétedés után jöttünk haza. a szüléink nem idegeskedtek, hogy vajon mi bajunk eshetett. Nyáron az úszás volt a fő szórakozás. A falunk melletti lóban lubickoltunk naphosszat. S nagy szégyen volt, ha valaki nem tudott úszni. Igyekezett is, hogy mihamarabb lemossa a szégyenfoltot. Ma már egészen más a helyzet. Nemcsak a városi gyerekeknek nincs elég alkalmuk kielégíteni mozgásigényüket, hanem a falusiaknak sem. A patakpartok eltűntek: a patakok medrét szabályozták, a környező fákat kivágták, a szántóföld teljesen a patakig ér. Egyszerűen nincs patakparti rét! A városokban nincs elég tornaterem, műjégpálya, Jürdő. De nem is ez a baj. Mert ha például zsúfolt is egy medence, azért mindig jut benne hely az újonnan érkezőknek. A hiba ott van. hogy nincs rá idő! A tanterv sokat követei a gyerekek túlterheltek, ezért nincs idejük a mozgásra; s éppen azért, mert kisebb a fizikai bíróképességük, fáradékonyabbak. Mivel abban az iskolában, ahová a gyermekeim is járnak, a tornaóra a tantárgyak között az utolsó helyen áll. nagyobbik fiamat a központi pionírház egyik sportszakkörébe írattuk be az iskolaév elején. Itt aztán a kulturált testnevelés minden fajtáját űzik a gyerekek. A tavaszi szünetben sikirándulást is szerveztek számunkra. De a sok gyerekből csak negyvenet tudtak elvinni a hegyek közé, ezért kijelentették, hogy csak olyan gyerekeket visznek, akik legalább valamennyire tudnak síelni. Nos, emiatt a feltétel miatt csak nagyon kevesen jelentkeztek. Végül aztán a sportköri teljesítmények alapján válogatták ki a résztvevőket. így jutott el a mi gyerekünk is az Alacsony-Tátrába. S én. ismerve testi képességeit, egész héten azon izgultam, épségben jöne majd haza. Abban nem is bíztam, hogy a hét nap alatt megtanul síelni. Tévedtem: érkezéskor a gyerek kezelába ép volt, s azt újságolta, hogy az utolsó napi záróversenyen a negyedik lett. S a vezetőjük is dicsérte, hogy nagyon ügyes. Ekkor viszont amiatt tépe-Bújni vagy ugrani? nő 6
