Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-04 / 15. szám
A játékos lassan az asztalhoz lépett. Fáradt szemmel ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. tenyerével a mantinellnek támaszkodott, amely a letett cigarettáktól volt fekete rovátkás. Az egész közönség nagyra becsülte. Ö a legjobb, ezt bárki azonnal igazolja és még boldog is lesz. mert az a megtiszteltetés érte. hogy egy darabig a nagy játékos körül döngicsélhetett. Leginkább néhány libuska szeretné felmagasztalni a játékost, dürrögne közben, és távozáskor a farát hozzárittyentené, ezzel bizonyítaná elfogulatlan csodálatát, és tenne szert egy sor előnyre. Azonban volt itt egy bökkenő. A játékos kommunikációs csatornája csak egy irányban működött, éspedig kifelé, ezért a legjobb esetben is csak találgathatta volna, hogy mit is akarnak tőle. Természetesen. csak ha akarta volna. De ő nem is sejtette, hogy akarnia kell. A játékos beletörődött helyzetébe, ahogyan beletörődünk saját betegségünkbe, amelybe mások belehalnak. így hát ott állt az asztalnál, amit olyannak látott, mint egv hatalmas színpadot, amelynek nem a részletei lényegesek, hanem a játék képe. annak fejlődése, esetleg összeomlása, fordulatai és egyéb jellegzetességei, amelyek a Játék közös, semmitmondó fogalmába tartoznak. De hogy befejezzük: a játékos az asztal mellett állt és kezében egykedvűen forgatta a fehér és a fekete golyókat. A vasárnapom a fokozatos, alattomos hülyülésé. Állok az ablaknál, és feszülten figyelem, hogyan lágyul az agyam. Máskor gusztussal figyelem, mint keményedik. Egyet szeretnék világosan: kipréselni magamból legalább egy zseniális gondolatot, de hiába. Mert mindent, amit nagy erőfeszítések árán bányászok ki kis- és nagyagyamból (ha van egyáltalán), valaki más már kimondott. És az a Valaki nyilván dörzsöltebb fickó volt. nem álldogált teli hassal az ablaknál, és nem bámulta a szemközti kocsmát, amely már egy hónapja szadista módon zárva van. .Azután megkérgesedett énemben turkálok. nem akad-e benne valami, de még mindig semmi. Marad a könyvtár és a filozófus, aki rendszeresen szolgáltatja nekem az alibit. (Könyvéből mindig csak egy gondolatot olvasok el. Az alibit sem kell eltúlozni.) „Ha lehetséges, minél kevesebbet üljünk. És ne higgyünk a gondolatnak. amely nem szabad levegőn született.” Ezt az idézetet egy szolid börtönkapu fölé képzelem, és veszem a kabátomat. Vár a szabad levegő, hogy magamban mindent tisztázhassak, aztán a végeredményt papírra vessem, hogy meghülyítsek vele valaki mást. akinek a vasárnapja a fokozatos, alattomos hülyülésé, aki a hétfő reggeli ébredésen elmélkedik, áll az ablaknál és nézi a szemközti kocsmát, hogyan alakítják át éppen nyugdíjasok napközi otthonává. És ráadásul fejét az ablakkerethez veri. miközben halkan ismételget egy bizonyos szót. Hát így van ez. A játékos hátat fordított az asztalnak, megmarkolta a mantinellt. és az asztalra gurította a golyókat. Csuklójával lendületet adott nekik, becéző tenyerével mindegyikei másfelé irányította, és közben arra a játékosra gondolt, aki hasonló mozdulattal ösztönözte a naprendszer kialakulását. Mindjárt el is tűnt. és bizonyos körökben azóta is állandóan emlegetik. Leginkább azok emlegetik, akiknek a leghalványabb elképzelésük sincs a dolgokról, ezért a legszívesebben mindenre kínos szabályokat eszelnének ki, ily módon kerítenék hatalmunkba, ahogyan hatalmukba kerítettek már számos dolgot és gondolatot, melyet tiszta kezükkel hallatlanul bemocskoltak. Az ellenfél nem érdekelte. A játékos csak a hozzám hasonló hihetetlenül professzionalista játékosra gondolt, akit tisztelt. ahogy a tőlünk független dolgokat tiszteljük, akiknek nem kell senkivel szövetkeznie ahhoz, hogy kiharcolja a létezéshez való jogát. Az Albrecht fejedelemhez címzett ivóban ülök. A pincérnő úszik az asztalok között, én fogyasztok, és örülök a szabad levegőnek. Amikor kimegyek, a lábamnál heverő város fénylik, mint a cirkuszi sátor, úgy nézem és úgy érzem magam, mint Néró, amikor Róma felett állt és gyufát keresgélt. Örömöm határtalan. Végre megtalálom a gyufát, cigarettára gyújtok, és nem létezik semmi, ami lehűtene. Titán vagyok, és nem morzsadarab. Senki és semmi nem győz le..mert most. éppen most érzem, hogy az a valami bekövetkezik. Elérkezik az idő, amikor az elkoptatott igazságok új menetrendet \ kapnak, és azt én irányítom majd. Én, és nem a zilált véletlenek, nem a számítógépes sors. A golyók helyzetét, amelyeket hanyagul az asztalra vetettek, a valószínűség határozza meg. amit laikusok véletlennek neveznek. A játék matematikai modellje megegyezik az űr modelljével, és így én mint játékos, az űrrendszer alkotója vagyok. amellyel valójában egyáltalán nem törődöm, mert ha valami érdekel, akkor az az ellenfél. Az erő. amellyel a dákóval hatok a golyókra, ugyanakkora, mint az az erő. amellyel a golyó hat rám. és én tudom, hogy eljön a nap, amikor falainak fogok ütőd ni. és a golyó fogja egykedvűen számolni ütközéseimet, és a végjátékon fog közben gondolkodni. De én nem a mechanika törvényei ellen játszom, mert azok saját magukat bizonyítják. Az ellenfelemmel játszom, akinek arcrezdüléseit, akár félelemtől, akár a zseniális ütés felett érzett örömtől erednek, tükörben kell figyelnem. Játszom. És ha ezt néhányan a személyükkel való manipulációnak érzik, akkor feledik, hogy ők is belenézhetnek a tükörbe. És ha nem látnak benne semmit. besorakozhatnak a tömegbe, amely tehetetlenségemnek ujjongó indoklását formálta belőlem. Nem azok közül való vagyok, akik mossák kezeiket... (a játékos monológjából) A Szent Ferenchez címzett borozó személyzete mindent hígít, amit felszolgál. hogy megédesítse a szabadságot, és hogy a mai napra biztosítsa az életszínvonalát, amiről mindannyian beavatottként papolunk. mert halvány gőzünk sincs róla. Nemsokára a szolgálatkész arcok undorító kifejezésével kezdenek minket kidobálni. Olyan vizes törlőrongyokkal fognak minket csapkodni, amelyekbe előzőleg hamutartót csomagoltak, ki fogják alólunk rángatni a széket, a legszívósabbak tökfejét a csatornába nyomják, közben szorongva lesik az órájukat és találgatják, mikor maradnak már el a véres buborékok. Elereszteem a szőrcsomót és az utolsó csaj felkelt az asztaltól, mert ma éjszakára már van programja, és én abban nem szerepelek. Hát itt savanyodok tovább, bekapcsolódom a beszélgetésbe, hogy bekapcsolódjak. hallgatok, hogy kikapcsolódjak. és időnként ellenőrzőm, elegendő gondolatom van-e már. Nem dicsekedhetek. A terem zsongott. Egyelőre senkit se érdekelt a játékos, de ő tudta, hogy igazi néző minden játszmánál csak egy van, és az magától is jelentkezik, amint észreveszi. hogy a játék érinti őt. Aztán a fal mellé áll és úgy tesz, mintha kívülálló lenne, majd hisztérikusan beszédessé válik. vagy nyugodt lesz. mint a felkantározott ló. így vagy úgy. de minden ütésnél reflexszerü rángás fut át a testén, mint a kiöregedett ökölvívónak, aki nedvedző szemmel nézi a tévében a világbajnokság közvetítését, fél fenékkel a székhez tapadva. Az ütés a fehér golyót az asztal jobb sarkába pörkölte. A játékos érezte, hogyan hasad a játék atommagja. — Mi van veled? — Semmi, gondolkodom. — Ne hülyéskedj. — Komolyan. Néha-néha elkap. — Ne izgulj. Ebbe nem lehet belehalni. Valahol éppen elindul az utolsó éjszakai autóbusz. — Segíthetünk valamiben? Megvédeni leikecskédet a valóság jól elhelyezett zsilettpengéivel szemben? — Köszönöm, minden rendben van. Csak nem találok szavakat arra a zsenialitás-áradatra. ami csak úgy tódul kifele a szátokon, gondolataitok fénye beragyogja a kocsmát, ezt egyszer még márványba vésik. — Nem fogok szerénykedni. Igazad van. Igyál egy kortyot a bőrünkből, mert őszinte szavaid csak úgy büzlenek az ingyen kortyolás vágyától. — Megtiszteltetésnek veszem. Pukkadjak meg. ' Már nem néztem az órámra. Kint éjszaka honolt, aztán mint a száraz var, levált a térről, amelyre kilátásom nyílt az asztaltól. Minden végjáték előtt olyan a golyók állása, mint valamelyik ismert csillagképnek. A mozdulat, a győzelmet hozó. teljesen akarattalan. és semmi köze a képlethez, amely ha létezik is. biztosan nem vezette a dákot tartó kezet. Fölösleges matematikai összefüggést várni a ga-MAROS BANCEJ BILIÁRD nő 14
