Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-03-28 / 14. szám

levelestül, anyu arcán könnyek csordogáltak, szemrehányóan nézett apunak az ég hátterében kirajzolódó hátára, mintha apu lehetne arról, hogy anyu nem az operettnél kötött ki, mint Vincék, hogy nem jött látogatóba, mint egy angol lady, fehér lovon, zsebében a vonatjeggyel a bécsi, a budapesti operettbe. a sörgyár udvarára begördült két fényszóró, és az autóból az ablakaink előtt kiszállt egy alak, egye­nesen a fehér lovakhoz ment, megveregette a nyakukat, és a lovak fölnyerítettek. Az éjjeliőr zseblámpájával megvilágította az ajtónkhoz vivő lépcsőt, hallani lehetett a lépteket a folyosón, s aztán valaki kinyitotta a konyha ajtaját. Van valaki odabent, kérem? harsam föl egy dörgő, mérges hang. Anyu lámpát gyújtott a szobákban és a konyhában, ahová összesározott lovaglócsizmában egy haragos ember lé­pett be, megpödörte a bajuszát, s amikor fölfedezte Vincékét, megörült. Na, végre megvan! Vincék fölemelkedett, a monoklija kiesett a szeméből és megcsendesült a tányéron. Mindent megmagyarázok, kiáltotta, és nyitott tenyerét véde­kezőén a hívatlan vendég elé tartotta. Szart fog megmagyarázni, a lovakat tegnap kölcsönözte egy délelőttre. És nem fizetett. És a két kosztüm is a kölcsönzőből van. Este előadás lesz, úgyhogy le velük! Mindent megmagyarázok, jajveszékelt Vincék. És levetette a kabátot, a vörös lovaglófrakkot, és rátette az ellenzős bársonysapkát. A nadrágot is. le vele. vagy eltángálom a lovaglóostorral! kiabált a kölcsönző tulajdonosa, és a csizma szárát ütögette a kis ostorral. És Vincék leráncigálta a nadrágját, és a menyasszo­nya teljes nyugalommal bújt ki a ruhájából, mint akinek véget ért a jelenése a színpadon, és az öltözőben leveszi a jelmezét És azt a két lovat lessék eljuttatni Podébradyba. oda, ahonnan kikölcsönözte!, mennydörgőit a kölcsönző tulajdono­sa. Aztán összeszedte a kosztümöket, átvetette őket a katján, s kezébe fogta a lovaglócsizmákat. Anyu lepedőket hozott. Vincék és a menyasszonya a kanapén ültek egy abroszba burkolózva, s most a testükre tekerték a lepedőket. Mindent megmagyarázok. és panaszt teszek!, óbégatott Vin­cék. Panaszt majd én teszek, és ha nem fog fizetni, akkor nyomás a dutyiba!, mondta a kölcsönző tulajdonosa és kiment, és ott a kosztümöket a hátsó ülésre hányta, és kirobogott a sörgyárból. Az éjjeliőr jókora dörrenéssel csukta be utána a vasalt kaput. Az összes vendég csöndesen viselkedett, nézték az üres tányért maguk előtt, anyu vérvörös volt egészen a haja tövéig. Csak apu dörzsölte a kezét, mosolygott, s kivett egy sült foglyot, és jóízűen nekilátott, úgy evett, mint anyu szokott, ugyanolyan jó étvággyal. Amikor lenyelte az utolsó falatot, a vendégek felálltak, egyszeriben ideje volt aludni térni, egyszeriben ijedez­­tek a késői órától a zsebórájukat nézegették, visszadugdosták. és egyszeriben sietve búcsúzkodni kezdtek. Apu kivett még egy foglyot Van még egy kis vöröskáposzta? kérdezte anyut. Ezen az estén korán lefeküdtünk. Vincék és a menyasszony a lepedőkben aludt el, mint két kisgyerek. Apu dúdolgatott magában, anyu az ottománon feküdt, és a sötétségbe meredt, a szeme nyitva volt, de meg se rebbent, a messzeségbe Tévedt. Ezreket, tízezreket szerződések, Becs, Budapest.. . hebegte álmában Vincék. Másnap, amikor felébredtem, Vincék már föl-alá járkált a konyhában, apu legszebb ruhája volt rajta, és hozzá apu legszebb inge és nyakkendője, a cipője is apué volt. Anyu éppen Vincék menyasszonyára próbálta a legújabb kosztümjét, azt, amelyik még csak kétszer volt rajta, aztán színben hozzáillő kiegészítőket, táskát, cipőt, blúzt keresett elő. És Vincék úgy búcsúzott tőlünk, mintha mi sem történt volna, láttam, hogy apu pénzt adott neki az útra, Vincék zsebre vágta, és még az udvarról is integetett a nyitott ablakba, és kiabált. Ezreket, tízezreket fogok keresni! És apu ruhájában parádézva, és az anyu kosztümjébe öltöztetett menyasszonyába karolva elindult az állomás felé. vidáman, kipihenten, hogy nekivágjon annak az útnak, amely sohasem fog valóra válni. Bécsbe. Budapestre .. . Aztán apu csitítgatóan megpaskolta a két fehér lovat a kertben. És minthogy a monarchiában az ulánusoknál szolgált, fölpattant a nyeregbe, magához húzta a másik fehér ló kantárát. és kilovagolt a sörgyárból. Aztán a folyó mentén felfelé tartva, ellovagolt Podébradyba. hogy visszaadja a két fehér lovat és kifizesse a kölcsönzési díjat, a bírsággal együtt. Amikor megérkeztem az iskolába, tut igazgató tanító úr feketé­ben volt, s látszott rajta, hogy sírt. Közölte velünk, hogy az éjszaka meghalt Prágában a polgármesterünk. Már iskolába menet látszott a városka polgárain, hogy valami történt. Lassan lépkedtek, és a fejüket oldalra billentették, bizonyságul annak, hogy már tudják, hogy a polgármester úr halott. Az igazgató tanító úr azt mondta, hogy ma gyásznap van. és hogy mindenki díszgyászolhasson. hát elmarad a tanítás. A téren Rambousek úr a bambuszboltal meggyújtotta a gázlámpákat, őszi nap sütött, s az erősebb volt. mint a mi kis városunk összes gázlámpája együttvéve. És a városi altisztek egy létrát vittek utána, és minden meggyújtott lámpára fekete maslit, gyászfáty­lat kötöttek. Rambousek úr nyomába szegődtem, s így egész délelőtt azt néztem, hogyan gyújtja meg a gyászgázlámpák kis harisnyaégőit. Amikor visszatértem a térre, a pestisoszlopnál az altisztek éppen a széles szalagokat rendezgették a koporsón. A temetkezési vállalat tulajdonosa fekete kesztyűt viselt, körös-kö­rül meggyújtott gázlámpák égtek a napfényben. Az igazgató tanító úr egy nagy fényképet hozott a polgármester úrról, és a koporsó lábához helyezte. De az a fénykép lecsúszott a földre, és aztán újra. ahogy egy kis szél támadt, a porba hullott. A temetkezési vállalat tulajdonosa mindig fölemelte, és hosszú fekete kabátszámyával letörölte róla a port. Végül megdühö­­dött, fogta a kalapácsot és egy szöget, és rászögezte a koporsóra a polgármester úr fényképét. És aztán odajárultak ahhoz a koporsóhoz a város polgárai, virágot hoztak a kis kertekből, összekulcsolták a kezüket a sliccükön, és álltak, díszgyászoltak, ahogy az igazgató tanító űr mondta. Egy kis ideig én is díszgyászoltam, néztem a polgármester úr fényképéi, hófehér haja volt, és hasonlított Vanátko éjjeliőr úrra. De csak azért díszgyászoltam, hogy kipróbáljam, milyen érzése van az ember­nek, ha egy üres koporsói néz, és meghajlik tiszteleg egy olyan halott előtt, aki Prágában fekszik. Úgy vélekedtem, hogy ez a díszgyász csak a gyerekeknek, a tanulóifjúságnak való. És csodálkoztam, hogy a felnőttek tényleg virágot hoznak, és tényleg ott állnak a koporsó előtt, és úgy tesznek, mintha tényleg benne feküdne a mi halott polgármesterünk. így hát egy darabig még ott csellengtem a téren, az emberek sorba álltak a pestisoszlop alatt, sorba álltak, előbb csak mint egy kis. aztán mint egy nagy temetési menet. A gázlámpák égtek, a napsütéses délutánban szinte láthatatlanok voltak az ágaskodó lángok, mint a szentostyák, mint a sárga pillangók. A kandelá­berek és a lámpák keretei mind fekete öntöttvasból voltak, és a gázlámpák minden ablaka feketén körül volt rámázva, mint egy gyászfáslival. Amikor megláttam, hogyan vonulnak ki a főutcából uniformisban a tűzoltók, a kisebb utcákból pedig a Sokolosok népviseletben, meg a légionáriusok, és mennyire sietős nekik, hogy aztán a téren járást változtassanak, és lassan, mintha mindegyikük súlyos koporsót cipelne a hátán egy igazi megboldogulttal, az üres koporsóhoz vonuljanak, és ott dísz­gyászoljanak a polgármester úr fényképe előtt, hát inkább hazamentem. Ültem a küszöbön a napfényben, és néztem, hogyan verik le a malátafőzők a szárítók mellett rudakkal a diót. amikor gyalog, ló nélkül megérkezett apu, Roggyant térdekkel közeledett, egyik keze a csípőjén, így támogatta saját magát, és egyenesen a szenes fészer mögé sántikált. Vizet, egy vödör vizet. Mosdótálat!, kiáltotta. Berohantam a konyhába, teleengedtem egy vödröt, és fogtam a mosdótálat. Amikor a vízzel és a lavórral a fészer mögé énem, apunak már le volt eresztve a nadrágja, és a kezével jelezte, hogy iparkodjam már azzal a vízzel, siessek. És annyi vizet öntött a mosdólálba, hogy túlfolyt a peremén, félredobta a vödröt, és fölemelte az ingét, és nagy élvezettel beleült a vízbe. Aztán fölemelte a fejét, s amikor kinyitotta a szeméi, látszott, milyen boldog és elégedett, hogy vízben ül. Az a Vincék, az a disznó. Mondta. KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES ÍRÓT. SZKUKÁLEK LAJOS RAJZA nő 15

Next

/
Thumbnails
Contents