Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-03-28 / 14. szám
------------------------------------------Boh um i I Hrabal-----------------------------------------DÍSZGYÁSZ Ősszel, minden szombaton és vasárnap durrogtak a vadászpuskák. És ezért aztán, amikor az iskolából jövet a szeptemberi naptól elvakítva berontottam a sötét folyosóra, átestem egy rakás foglyon, ritkábban néhány nyálon. A vendéglősök, akiknek apu az adóbevallásukat csinálta. figyelmességképpen hozták a vadhúst. Anyu a nyulakat fölakasztotta a gerendák alá a padláson, a foglyokat pedig a fészerben, mindet fejjel lefelé. És amikor a nyulak orrából csöpögni kezdett a vér, és amikor a foglyokból potyogni kezdtek a férgek, hát anyu csak akkor nyúzta meg őket. csak akkor kopasztotta meg őket. És mindannyian előre örültünk, legfőképpen a városi vendégeink, a vadhúslakomának. Anyu a foglyokat előbb elrendezte egy nagy serpenyőben, aztán megspékelve és vadasan megfűszerezve kisütötte őket. Nyolc fogoly fért el a nagy serpenyőben, és este az egész szolgálati lakásban kellemes szagok teijengtek, még apu is evett sült foglyot, márpedig az nagy szó volt. És a vendégek, még ha mindegyiküket ismertem is. számomra csak vendégek voltak. Mindig dicsérték nálunk azt. ami önmagát dicsérte. Jó sört ittak, amely nem is lehetett más. mint jó, mivel egyenesen a pincéből hoztuk fel. de a lényeg az volt. hogy ingyen ittak és ettek. Ücsörögtem lassan eszegettem, és ha valamelyik vendég egy újabb foglyot vett ki magának, hát néztem azt a foglyot, és mindegyik vendég nevetni kezdett, és csak annál jobban nevetett, minél szomorúbb lettem a dologtól én. De minden ilyen helyzetet megmentett anyu. mert annyira szeretett enni. Ha kettévágott egy foglyot és kivette az első falatot, hát egyszerre csak felugrott és kiabálni kezdett, és kirohant az udvarra, és futkosott az udvaron, és kiabált az égre. a vendégek megrémültek, hogy a torkán akadt egy csontocska, de a harmadik fogolynál, miután megállapították, hogy ez csupán anyu hálamiséje a finom fogolyért, már nevettek, álltak az ablaknál, ujjaik között a sült foglyot tartották, és harapdálták. és örvendeztek, ugyanúgy, mint anyu, aki már újra ott ült az asztalnál és harapta a húst. és a fogoly darabjait a pecsenyelébe mártogatta, és leszopogatta az ujját, mint egy kisgyerek. És mindez azért, mert szeretett enni. de legfőképpen azért, mert szeretett színházat játszani, és nemcsak a városka műkedvelő színjátszó körében, hanem amúgy is. az életben, sőt színház nélkül nem is tudott élni. És apu ezzel tisztában volt, és folyton gyötrődött magában, hallgatott, akárcsak én, de nem volt mit tenni, mert ez a mi anyunknak a vérében volt. és végeredményben, ha anyu nem lelt volna olyan, amilyen, akkor nálunk nagyon szomorú lett volna az élet, mert apu örökösen csak A megevett boltot olvasta, és senki sem verhette ki a fejéből hogy a szerencsétlen lisztkereskedö nem azonos vele. Anyu, amikor sört ivott, hát az egyik kezében a poharat tartotta, a másikkal meg a háta mögött egyensúlyozott, olyan volt. mint valami jó sör reklámja, de ennyivel nem érte be. Ha megivott egy fél korsóval, hát egyszerre csak felugrott, letette a korsót, és újra kifutott az udvarra és kiabált, és elmondta az égnek, milyen jólesik neki az ivás, és újra hazafutott, leült az asztalhoz, és addig verte öklével az asztalt, amíg ki nem itta az egész korsó sört. Néha, ha esett az eső. és anyunak ízlett az étel meg a sör, hát akkor is fölállt, és akkora hátbavágásokat osztogatott apunak meg nekem, mintha szálka akadt volna a torkunkon, olykor hátba vagdosta a vendégeket is, és mindenki nevetett, míg csak cigányútra nem ment a sör vagy az étel, s akkor aztán anyunak erőteljes öklözéssel addig kellett a vendégek hátát döngetnie, amíg csak az étel ki nem ugrott az öklendező szájakból. Ma este, amikor anyu a harmadik foglyot húzta maga elé. és éppen ki akart szaladni az ajtón, hát ahogy megtorpant a küszöbön, úgy kapta a zsíros szája elé a kezét. Vincék, hogy kerülsz ide? Gyere beljebb, kiáltotta, és apu, ahogy meghallotta ezt. hát abbahagyta az evést, és elsápadt. Egy álló hónapja nem evett húst. most vette ki az első darabkát, de amikor meghallotta, hogy Vincék sógor van odakint, keresztbe tette a tányéron a kést és a villát, hogy már nem eszik, hogy már nem bír enni. A vendégek az ablakhoz tódultak, no és onnan láttam a látnivalót! Az ablak előtt az alkonyaiban két fehér hátasló állt, az egyiken Vincék ült sárga csizmában, homokszínű nadrágban és vörös frakkban, a fején fekete bársonysapka széles ellenzővel, nevetett és a fogát vicsorította, és tisztelgett az ablakban álló társaságnak. Aztán előrehajolt, csoda, hogy le nem esett á lóról, és anyu fölnyújtotta a kezét, és ő udvariasan megcsókolta. És nyomban utána grófi kézmozdulattal egy úrlovasnőre mutatott, aki valóban grófnői ruhát viselt, hullámzó bársonykalappal, amelybe ferdén egy pávatoll volt tűzve. A menyasszonyom!, mondta Vincék, és leugrott a lóról, összecsapta a bokáját. A vendégek az ablakban ámultak. Nem maga Thurn Taxis el Torre e Tasso gróf ez?, dadogta a gyógyszerész úr. És anyu már vezette is kézen fogva Vincékét, és bemutatta öt meg a menyasszonyát. És Vincék lehúzta a fehér kesztyűt, és hátba veregette az én szerencsétlen apukámat. Hát mi van, sógorkám?! Csodálkozol, mi? És ezrével lesznek és vannak a szerződések. Bécs és Budapest! És anyu ragyogott a boldogságtól, máris újabb tányérokat tett az asztalra, és behozta az utolsó nagy serpenyőt nyolc fogollyal. Vincék előbb udvariasan egy foglyot a menyasszonya tányétjára tett. szemébe nyomta a monokliját, széttárta a karját, és énekelt. A Maxim a tanyám, ott élek igazán ... És felállt, és énekelt, kellemes tenor hangja a sült foglyok illata fölött lebegett, a vendégek abbahagyták az evést, és kimeredt szemmel követték az éneket, bólogattak, és csaknem könnyeztek. Anyu nagyokat nyelt a boldogságtól. Odakint nyerített a két fehér ló, a gyümölcsösben legeltek, hallani lehetett, ahogy vidáman egész ágakat kopásztottak le. Apu szétterpesztett lábbal és lehajtott fejjel ült. mintha folyna az orra vére. Vincék befejezte, a vendégek a meghatottságtól a kezüket is alig bírták emelni, tapsoltak, de a meghatottságtól nem találtak bele egyik tenyerükkel a másikba, elismerően bólogattak. De Vincék már evett, itta a sört, irtózatos étvággyal evett, mint egy színész. És a menyasszony nekilátott a másik fogolynak. Vincék megtörölte a száját a szalvétával, megigazította a monoklit a szemgödrében, lenézett a menyasszonyára, és kieresztette a tenorját Jöjj abba a kis pavilonba ... És a menyasszony, kalapjával teljesen beborítva a tányért, harapdálta a foglyot, a combjánál fogva tartotta, és bólogatott az énekléshez. Apu kihasználta az alkalmat benyomakodott az almárium és a fal közé, és onnan mutogatta a kezével és az arcával, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz, hogy ez egy szörnyű szélhámosság, és a nyakára mutogatott, hogy a legszívesebben fölakasztaná magát ettől az egésztől. A menyasszony felállt, az egyik kezében a combot tartotta, és teli szájjal énekelt Vincékhez bújt ráemelte szerelmes pillantását, figyelmesen néztem ezeket az én éneklő rokonaimat, és el kellett ismernem magamban, hogy azokért a foglyokért az énekükkel többet nyújtottak, mint amennyit addig megittak és megettek a vendégeink. Csaknem annyira meg voltam hatódva, mint anyu, aki mosolygott a szemét nem a szoba sarkába szegezte, hanem valahová azon túl, valahová oda, ahol Bécs van és Budapest oda, ahol Vincéknek és a menyasszonyának szerződése van. És az udvaron a sötétben ragyogott a fák alatti kis tisztáson a két fehér ló. tépkedték az ágakat és ropogtatták levelestül. Aztán anyu felriadt az álmodozásból, odakínálta a foglyokat Vincéknek és a menyasszonyának, és mindketten jó étvággyal szedtek a tányérjukra, és Vincék három merőkanál vöröskáposztát is vett hozzá. És most mindketten úgy tettek, mint a lovaik a kertben, két kézzel iépdesték a foglyot, és szívták és harapták és habzsolták a húst és a teli kanál vöröskáposztát hogy még a vendégeinknek is elment az étvágyuk. Lovagló ülésben ültem a széken, fejem a támlára fektetett kezemre támasztva, néztem anyut. Most egészen más volt, mint amilyennek ismertem. Az a Vincék valahogy több volt számára, mint én meg apu, több, mint ő maga. Valahogy nekibúsult, elhagyta a humora, rohangálni az udvaron, és kiabálni az égbe, hogy milyen gyönyörű a sör és milyen gyönyörűek a foglyok, ettől is elment a kedve ... csak az ének maradt, és legfőképpen az a varázslat, amely Vincékből áradt, ha énekelt, és egy kézmozdulattal meghívott minden embert, hogy az énekével szánjanak egyenest a szívébe annak, amiről énekelt. A szerelemről. És Vincék meg a menyasszonya előtt a tányéron csak csontocskák maradtak, és Vincék a serpenyő fölé hajolt, és a villájával kihalászta egy fogoly fejét. Ez az igazi csemege! Kiáltott föl, és óvatosan ette azt a sült fejet szemestül, óvatos fogakkal gyöngéden kiharapdálta a húst a nyakrészröl. Sógor, kiáltott apura, ezreket, tízezreket hoznak majd a szerződések. Bécs és Budapest! És megtörülte a száját, egy erőteljes szemhunyorítással beljebb nyomta a monoklit, a kezével figyelmet kért, majd széttárta a karját, könnyedén előredült és énekelt, és köröket írt le a vállával, hogy jobban kihozhassa magából az édes dal mondatait. Senki a világon tán nem imádott úgy még. mint én . . . Énekelt, és clő-elővillantotta a fogsorát, mint egy gyöngysort. Apu benyomakodott a szekrény és a fal közé, és onnan mutogatta nekem, hogy Vincéknek hamisak a fogai, hogy rossz vége lesz az egésznek, és újra azt mutatta, hogy a legszívesebben fölkötné magát. De Vincék a menyasszony feje fölé teijesztette a kézét, ott állt előtte, és énekelt, és úgy tett. mintha betege lenne az iránta érzett szerelemnek. Ezek a szemet ezek az ajkak, olyan szomjasak, boldogan nyújtóm neked, csakis neked... Énekelt, és az ujjúval végigtapogatta a menyasszonya szemét és száját és ajkát, a keze reszketett, és a mély félhomályban a vendégeink hevesen mozgatták az állkapcsukat, nem jutottak lélegzethez, a gyógyszerész úr felzokogott, hirtelen fölállt és odament a magas szekrényhez, fölemelte a kezét, és fejét a katjára hajtotta és eltakarta a szemét, annyira meghatódott attól az énektől, amely visszavitte őt ifjúsága valamelyik kellemes helyzetébe. De mindez kevés volt. Most a menyaszszony viszonténekelte mindazt, amit eddig Vincék énekelt. Senki a világon tán nem imádott úgy még. nv'nt én . . . És most láttam csak, hogy ez valóban Vincék menyasszonya, mert olyan forró pillantásokkal nézte Vincékét, ahogy egy menyasszonynak a vőlegényét kell néznie, és hogy így kell néznie egy férjnek a feleségét, és az én anyukámnak aput, most már tudtam, hogy apunak nincs igaza, hogy Vincék és az a gyönyörű kisasszony valóban jegyesek, hogy az ilyen éneklésért valóban ezreket, tízezreket kapnak majd. hogy valaki a családunkból már megint messzire jutott, messzebbre, mint amenynyire mi jutottunk, Budapest, Bécs ... És Vincék, mintha csak az én lelkes gondolataim ragadnák el. most újra csatlakozott a menyasszonya hangjához, és mindkét hang ott lebegett fölöttük, arc az archoz simulva, és így egybeforrva a fejük által, énekeltek valakinek a messzeségben, énekeltek. . . Senki a világon tán nem imádott úgy még. mint én ... És láttam, hogy apu is elérzékenyült, és hogy most pillantását Vincékre emelte, teljesen megbűvöltem attól, ahogy a jegyesek fejüket összedugva, arccal egymáshoz simulva, egy dalt énekelnek ugyanarról a szerelemről, láttam, hogy apu fölállt, teljesen clérzékenyülve nézett ki az ablakon a sötét estébe, ahol két fehér ló nyerítgetett és tépkedte az ágakat és ropogtatta nő 14
