Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-03-28 / 14. szám
CSALÁDI KÖR Átéli szünidőben — gyermekeink felszabadultabb és vidámabb hangulatát figyelve — elgondolkodtam néhány iskolával kapcsolatos jelenségről, az évek során felgyűlt tapasztalatokról (négy gyermekem járta, jáija végig az alapiskolát). Meghökkentő jelenségnek vélem, hogy miért nem marad az iskoláikban az az odaadó, szerető gondoskodás, mint az óvodában? A szülők csak ámulnak. amikor egy nap elsős gyermekük kijelenti, hogy nem megy iskolába, mert ott nem jó, míg korábban az óvodából szinte otthon sem lehetett volna fogni. Mondhatják, hogy az más dolog, hogy a gyermek nehezen áll rá nagyobb megterhelésre, s ellenállást fejt ki. Ilyesmi is létezhet, a dolog lényegét azonban én másban látom. Jól felszerelt óvodáink vannak (néhán óvónő megjegyezheti: no, nem is annyira jó), de viszonylag minden biztosított: kényelmes terem, hálószoba, játékszerek, különféle szemléltetőeszközök a tárgyi és az elvont fogalmak megértéséhez. Mindezzel párosul az óvónők szerető, féltő gondoskodása, játékosságuk, ötletgazdag pedagógiai módszerük. A gyermekek ragaszkodnak hozzájuk. Nem véletlen az sem, hogy az óvodai évekre és az óvónőkre sokkal tovább emlékeznek a gyermekek, mint bármelyik pedagógusukra. Az elsős tanuló viszont rideg padokat lát egy kis osztályban, ahol megszűnik a szabad mozgás, a pedagógustól függ minden; a gyermek ötletei elsiklanak, rövidesen bámész hallgatóvá válik, aki — mivel figyelme még nem összpontosul egy dologra — nem is érti, miről van szó. Otthon pedig — ahelyett, hogy játszana — szimpla leckeíróvá alakul, s órákig görnyed afelett, ami nem is érdekli, és amit már az iskolában is unt S ahogy ismerem alapiskoláink felszereltségét, baj van a szemléltetőeszközökkel is. Elavult eszközökkel és módszerekkel igyekszünk megmagyarázni gyermekeinknek azt az anyagot, amely számára eddig ismeretlen volt. Egy gyermektől sem hallottam, hogy valami meglepő (vagyis újszerű módon — esetleg játékosan) most nem csak az elsősökre gondolok, ott a játékosság elengedhetetlen — vettek volna át anyagot. Hogy például negyedikben (kisfiúnk negyedikes) honismereti órán Prágával ismerkedvén, diavetítéssel egybekötve (nem is beszélve még ennél is korszerűbb módszerekről) vették volna át az anyagot. A pedagógus persze törekszik (már amelyik), használja a meglévő szemléltetőeszközöket, de sem ideje, sem az iskola felszereltsége nem engedi meg neki az alaposabb, módszeresebb munkát. Szinte alig figyel fel valaki (s ha felfigyel: mit tesz?) a pedagógusok azon panaszára, hogy túl vannak terhelve adminisztratív teendőkkel. Mondják ezt azért, mert így elrabolják az idejét ha nem is magának Hl bhhh| az órának a letanításától, de az alaposabb felkészüléstől. Hát alkalmazzanak több titkárt, titkárnőt az iskolákban, s hagyják a pedagógust a munkájával foglalkozni! Ezek a belső gondok természetesen a szülőket alig érdeklik, az viszont már sokkal inkább, amikor minden szülői értekezleten azt hallja, hogy a gyermekek fegyelmezetlenek, rossz magaviseletűek, nem akarnak tanulni. S ahogy feljebb halandnak az évfolyamokban, egyre nehezebb rávenni őket a tanulásra. Fokozatosan elvesztik érdeklődésüket, s a továbbtanulással is baj van. Egyáltalán nem vagyok meglepődve azon. hogy ma a legtöbb nyolcadikos fiú szakmunkásképzőbe szeretne menni, abban bízván, hogy ott nem lesz felvételi, később pedig nem kell annyit tanulni, mint az alapiskola utolsó évfolyamaiban, s hamarabb keresethez jutnak. Mindez persze hiú ábránd, mi tudjuk, de gyermekeink ebbeli ábrándjait nehéz eloszlatni, főképp, ha eszközünk sincs hozzá. E gondoiatfuttatás során nem térhetek ki az iskolával kapcsolatos valamennyi jelenségre, az azonban mindenképpen tollhegyre kívánkozik, hogy bár sorra épülnek az iskolák, a váltásos tanítást nem tudják megszüntetni. Akinek gyermekét eléri ez az átok. máris keresztet vethet a gyermeke idegrendszerére. Mert képzeljék el azon a héten, amikor délutános: a szülő fél hétkor (télen-nyáron) beadja a napköziotthonba, ahol a zsúfoltság és a rendszerint képzetlen napközis tanítónők (tisztelet a kivételnek) magatartása és viselkedése úgy kikészítheti a gyermeket, hogy a délutáni tanórákon már alig tud figyelni. Máig sem értem, hogy miért a legkisebbeket kell a délutáni tanítással büntetni. Otthon meg a temérdek leckét — mert a legtöbb pedagógus nem tesz különbséget a váltásos tanítás között — nyögi az esti órákig, mert a szülő sem bízza a véletlenre, vagyis a másnap délelőtti napközis tanítónőre. a lecke megírását S ez így megy egy hétig: harcban a gyermek ellen! Ahol meg nincs váltásos tanítás, ott vannak 35—40 tanulós osztályok, ahol pedagógiai módszereket alkalmazni szinte alig lehetséges. Ott marad a tananyag általános átvétele és a lecke! Még egy jelenségre felfigyeltem, amely szinte kézenfekvő: az első évfolyamban törölték az osztályzást, nagyon helyesen s mit hallottam mostanság? Nem egy osztályban teszteket írattak a gyermekekkel, hogy valamiképp értékelhessék őket. Az osztályzást szerintem azért törölték el. hogy éppen ez a különbségtétel ne jelentkezzék már az első évfolyamban is. Vagy hogy tovább vigyem a cikkem elején felvetett gondolatot — a gyermeket az óvodai oktatás után ne öntsék nyakon hideg vízzel. Az első évfolyamnak szerintem alig lehet más feladata — az óvodai és az iskolai oktatás fokozatos átmenete révén — mint írni, olvasni, számolni megtanítani a gyermekeket, s tovább fejleszteni az óvodában elkezdett logikai gondolkodást. Ezekre az alapműveletekre azonban mindegyik tanulót meg kell tanítani. El tudok képzelni nehezebb felfogású gyermeket is, de azzal foglalkozzék többet a pedagógus. Ne a biflázásra oktassák a gyermekeket, hanem az alapvető műveleteket tanítsák meg velük. Ez kötelező, ez alól nincs kibúvó. Ha a gyermek egy év alatt nem tanulja meg az alapdolgokat, ott a pedagógust kell osztályozni. Már tavaly is elcsodálkoztam, amikor (még volt osztályzás) egy elsős gyermeknek félévben ötös osztályzatot adott egy tanító. Öngól. Önmagát osztályozta a pedagógus. Éppen emiatt törölték el az osztályzást (meg egyéb okok miatt is persze), de most, hogy egy elsős ne mehessen át a második évfolyamba, elképzelhetetlennek tartom. Kikérdeztem egy elsőst (barátom leánya), hogy mit tanulnak most. és mutatott egy papírt, rajta a kisbetűs ábécé leírva, két-három tévedéssel (azok persze vastagon, pirossal kijavítva), s alatta egy nagy ötös. Mi az. ötöst kaptál? De hiszen nincs is osztályzás. és ez a dolgozat egyébként sem lehet ötös. Ez nem osztályzás — mondja a gyermek —. ez idő. Ennyi idő alatt írtam le fejből az ábécét (csak a kicsit, mert a nagyot még nem tanultuk). Aztán kitudódott az is. hogy ez az öt perc nem is olyan jó idő, mert van, aki három perc alatt is tudta. Hát nem leleményes ez a pedagógus? Ha nincs jegy. talál ki ő! Időméréssel fogom osztályozni a gyerekeket. Nem is beszélve arról, hogy az ábécé sorrendbeli biflázása és annak írásbeli reprodukálása már eleve rossz módszer. A gyermeknek nem az ábécé sorrendbeli bemagolására van szüksége (az ábécé nem vers), hanem azok gyakorlati alkalmazására. Nem fél a pedagógus, hogy ez esetben a gyermek a sorrendre, fog ügyelni, és nem a betűre? Ahogy történt is. Azt hiszi ez a pedagógus, aki ilyen módszerekkel dolgozik, hogy ez kevesebb, mint a gimnáziumban egy matekdolgozat ? Nem vagyok beavatott, a figyelő újságíró és a szülő jogán szólok a jelenségekről. Az viszont mindenképpen meglepő, hogy az eltelt félévben az osztályzás nélküli tanításról mily kevés cikket olvashattunk. Éppen azok nem szólnak, akiket ez érint: a pedagógusok; se pro, se kontra. Mindenki csinálja, ahogy tudja, nem cserélnek tapasztalatokat... Viszont, aki bevezette ezt a tanítási módot, kellett, hogy legyen módszere, ez pedig valószínűleg egységes volt. Jobb híján, ehhez kellene tartania magát minden pedagógusnak. MÉSZÁROS KÁROLY FOTÓ: VÁMOS GÁBOR Gondolatok a tanításról nő 10
