Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-03-28 / 14. szám
Mindenféle Ötvenes éveiben járó ismerősöm panaszkodva meséli, hogy rosszak, önzők, törtetők, irigyek az emberek. A hiányos „bűnlajstromon" egyáltalán nem, azon viszont igencsak meglepődtem, hogy mindezzel pont ö huzakodott elő. Ö, akiről szőkébb környezete jó! tudja, hogy veri a feleségét, kitagadta az egyik fiát mert rangon alul nősült Fejére olvasható az is. hogy évek óta rendületlenül kitartóan nem beszél a szomszédjaival. Meglepődve hallgatom egy iskolatársam húszéves lányának keserű vallomását — Egy éve nem beszélek a szüleimmel. Elköltöztem tőlük, mert minden dolgomba beleszóltak, és higgye el, ok nélkül. Úgy érzem, sohasem szerettek igazából, csak mímelték, hogy szeretnek. Csak arra voltam jó nekik, hogy eldicsekedhessenek jó tanulmányi eredményeimmel, példás magaviseletemmel, a tőlük kapott drága cuccokkal, és felettéb büszkék voltak a természettől kapott szép vonásaimra. Bezzeg azzal nem dicsekedtek, hogy gyermek- és tinikoromban is sok verést kaptam tőlük, főleg az anyámtól! Már azért is pofon járt ha nagy ritkán hármast hoztam haza az iskolából. Ha pedig néha „elengedtem" magam, és kicsit meghíztam, anyám szörnyen hisztizett. Ha néha az apámmal összeveszett, rendszerint rajtam töltötte ki a mérgét Csoda, hogy nem tudtam szeretni öt?!. . . Mindezt azért mondom el, mert most az anyám súlyos betegen fekszik a kórházban, s én képtelen vagyok meglátogatni. Pedig az orvosok szerint nincs sok remény... hatvan év körüli parasztasszony könnyes szemmel meséli élete történetét. Rövid részlet vallomásából: — A férjem korán meghalt, magamra maradtam három apró gyerekkel, akiket becsületesen felneveltem, kiiskoláztattam. Sajnos, szerény jövedelmemből többre igazán nem futotta. Nem tudtam venni nekik házat, lakást, autót. Mind a hárman kiröppentek már a családi fészekből, családot alapítottak, élik a maguk életét. Én pedig teljesen egyedül maradtam, s félek, nem lesz, aki öregségemben gondozni, ápolni fog, mert nem tudtam annyit adni, a gyerekeimnek, mint a többi szülő. BODZSÁR GYULA gy-egy rossz álom után az ember felébred. Megkönnyebbülten tapasztalja, hogy a rémek és a ránehezedő súly, minden, ami sóhajait s forgolódását kiváltotta, eltűnt Olyankor elégedetten nézünk szét magunk körül, s valahogy örülünk a reggelnek még ha ködös is. De mi van akkor, ha az utcán sietve a közönnyel és az emberi nemtörődömséggel találjuk szembe magunkat? Hiába csipkedjük bőrünket, ma már egyszer felébredtünk. Ez valahogy mégsem álom. Először nem akarjuk elhinni, hogy van ilyen, azután kénytelenek vagyunk tudatosítani a rideg tényeket Nem csak üres szavakat csépelek, s nem csak az amúgy élénk fantáziámmal játszottam el. Mi is történt valójában? Semmi különös! Mert ma már nem újdonság, ha az emberi közöny teszi le névkártyáját valahol. Egy délelőtt kolléganőmmel éppen úgy siettem, mint a többi ember. Az utca a megszokott életét élte. persze ilyen kis városban ritkán történik valami. Mégis! Éles ripakodó hangra lettünk figyelmesek. Egy idősebb nő mindkét kezével kétségbeesetten kapaszkodott az újságosstand ablakánál. Körülötte újságok hevertek a földön, gondolom, nem szándékosan dobálta le őket Tehetetlenül kapaszkodott. Nem tudtam hirtelen megállapítani, hogy rosszul van-e vagy az újságárusnak van igaza, aki teli torokból szidalmazta a nőt — Miért iszik az olyan, aki nem bírja?! Ne kapaszkodjon oda, nem látja mit csinált? Ki fogja ezt megfizetni?! Nem én voltam az egyetlen, aki felfigyelt a szokatlan szidalomtömegre. Nagyon sokan megálltak. Egyszeriben nem volt sietős senkicsemege. De hót meg lehel érleni az árat, elvégre valutát adunk érte. A kísértés nagy. Egye fene, gondolom, máshol majd megspórolom, egyszer megengedem magamnak ezt a luxust. Meg is ragadok egy dobozkái, s még egyszer gyönyörködve forgatom, mielőtt betenném a kosaramba Nézegetem, milyen gyártmány, egyszeresük megmerevedik a kezem, megáll a levegőben. Egy dátumra téved a szemem, amely szerint az áru szavatossági ideje már tavaly áprilisban lejárt. A teringettét. ennek a fele sem tréfa! Elönt a méreg. Harmincöt koronáért akarnak nekünk lassan egy éve lejárt bonbont eladni ?! El is csípek rögtön egv eladónői, s kérdem, mit jelentsen ez. Kissé helykén válaszolja: „Ez a Tuzexvól van, és mi éppen azért adjuk már leszállítóit áron, mert a szavatossági ideje lejárt. ” Tehát — tűnődöm —. a harmincöt korona annyira jutányos, hogy ennyiért már érdemes izét vesztett bonbont szopogatni... S tovább folytatom a gondolatot: lehet. Iwgy a nyáron, mire teljesen megromlik, már potom huszonöt koronáért is megkaphatjuk ?! Őszre pedig már az egész komoly gvomormérgezést potom 15 koronáért is beszerezhetjük ?! Érdemes lesz várni, úgy nézem, még marad belőle, meri nem nagyon kapkodják. Hát ez nem emberközpontú üzletpolitika, az biztos. A mérleg nyelvét a nyereség nyomja le, nem az emberek egészsége. . . Hát erre gondoltam, ilyesmiről is érdemes lenne írni. beszélni. írónő.” De talán ilyesmiről nem leltet. íme. kedves alkalmi ismerősöm, közzéadom a panaszait, mert lehet róluk beszélni. De hogy érdemes-e? Látja, ez már más kérdés... nek. Csakhogy téved, aki azt hiszi, hogy bárki is segíteni akart. Egyszerűen a kíváncsiság csalta ki belőlük a cseppnyi figyelmet a .részeg asszony" iránt Én is elfintorítottam kissé az orrom, de valami arra késztetett, hogy jobban megnézzem a nőt, aki még mindig kétségbeesetten hallgatta a szidalmakat. A haja izzadtan lógott ki sapkája alól, s az izzadságcseppek gyöngyözve folytak tovább az arcán. Azt hiszem, a rosszul/étét nem az alkohol okozta. Megfigyeltem az emberek arcát: közöny, gúny, kíváncsiság. Nem épp a legemberibb kombináció. Lehet, hogy megmozdult bennük a jobbik ember. Kolléganőmmel felkaroltuk az asszonyt s elvittük a közeli rendelőintézetbe. Az emberek, mint valami csodabogárra, néztek ránk. Két kamaszlány idétlenül vihogott. Biztosan komikus látvány voltunk a tántorgó nőt támogatva. Téved, aki azt hiszi, hogy ezt a cselekedetet hőstettnek tartom. Csak annyit szerettem volna elmondani, hogy az alkoholizmus elleni harcot sem ott és olyankor kell elkezdeni, mikor egy másik ember segítségre szorul, s ráadásul még azt sem tudjuk biztosan, hogy az ital okozta-e rosszul/étét BALOG BEÁTA A / _ vesd le a kabátodat! — paran/ VC/ csolta ingerülten az óvoda tanítónője a kis Petinek. — Kíváncsi vagyok, ma meddig kell még itt rostokolni — tette hozzá csak úgy önmagának — Példás szüleid vannak, mondhatom! Fütyülnek rád! Nem hallod, hogy maradj a kabátban?! — Mejegem van... — tiltakozik Peti. — Nem foglak százszor is öltöztetni! Már egy órája otthon kellene lenned... És ne nyafogj! — Hát ide hallgasson, elvtársnői — mondhatta volna Peti —, ha idősebb lennék és érteném a dolgokat, megmondanám a szemébe. hogy ne hülyéskedjen. Miért engem szid? Arról a szüleim tehetnek, hogy itt kell lennem, és nem én! Intézze el velük! Sajnálom, hogy mindezt nem mondhatom meg, mivel még kicsi és buta vagyok. így csak nyafogni tudok, ha igazságtalanul bánnak velem. Peti tovább nyafogott — Szemtelen vagy! — mondta a tanítónő, és nyakon legyintette. Amikor Peti végre hazafelé indult az anyjával, még mindig szipogott. — Most mit bőgsz? Örökké csak nyafogsz! Jól felbosszantottad vele a tanítónőt. Olyan volt, mind egy fúria. Hagyd már abba végre! — De anyuka — szólalhatna meg energikusan Peti —, ha idősebb lennék, és érteném, a dolgokat megmondanám neked, hogy igazságtalan vagy, hiszen jól tudod, hogy a tanítónő azért volt olyan, mint egy fúria, mert későn jöttél értem, és miattam egy órát ott kellett maradnia. Sajnálom, hogy nem mondhatom ezt meg neked, mivel kicsi és buta vagyok, ha igazságtalanságot érzek, csak nyafogni tudok. — Szemtelen vagy! — szólt a mama, és nyakon legyintette Petit Azonban ez sem segített mert a gyerek valami ismeretlen oknál fogva még hangosabban kezdett bőgni. MILA LOPASOVSKÁ (OREL ÉVA fordítása) Röviden Falvakon s a kisebb településeken az emberek jól ismerik egymást. Az is megszokott dolog, hogy a fiatal generáció a várost részesíti előnyben, nem tűnik fel, ha otthagyja lakóhelyét. Ám ha egy hetven körüli teszi ezt, mindenki csodálkozik. Mészáros Rozália hetvenedik évében van. Több évtizeden át betegeskedő férje támasza volt, ezért csak otthoni munkát vállalhatott. Előbb gyöngyfűzéssel foglalkozott, majd elvállalta Muzsla (Muzla) községben a zöldség- és gyümölcsfelvásárlást. 1967-től folyamatosan végezte ezt a munkát. Volt a Jednota, a Zelenina s végül a helyi kertkedvelők felvásárlója. Ez szezonmunkát jelentett számára, de iparkodott mindig helytállni. A Szlovák Kertbarátok Körének helyi szervezete az idei évzárón búcsúzott Rozi nénitől, aki nemcsak felvásárlóként segítette a szervezet munkáját, de a kiállítások alkalmából a legszebb hímzések, virágmintás térítők, kivarrott blúzok az ö keze munkáját dicsérték. Minden évzáró alkalmából örömet szerzett neki az elismerés. A nőszövetség is részesítette már elismerésben. Megelégedéssel mutatja a munkáiért kapott okleveleket. A búcsúzáskor kapott kétszemélyes kávéskészlet ott díszeleg ebédlője asztalán. Az illatos kávé ebből jobban ízlik neki. Most a jól végzett munka büszkeségével, de szive mélyén fájó érzéssel mond búcsút szülőfalujának. Városra költözik, hogy lányához közelebb lehessen. Örül a tudatnak, de szemében könnyekkel gondol a múltra, hisz életét a közösség töltötte ki. Hogy lesz tovább? Ő sem tudja, de az unokák és dédunokák közelségére vágyik. Hálával gondol munkaadóira, akik éveken keresztül segítségére voltak. Ha egészsége bírná, továbbra is azt tenné, amit eddig. Mert bár kényelmes lesz az egyszobás összkomfortos kis meleg lakás, Rozi néni új otthona, szívében mégis muzslai marad, hisz életének minden emlékszála ide húzza. ULRICH MARCII nő 7
