Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-03-28 / 14. szám
Tizenöt éve jártam itt utoljára. Mégis emlékeztem rájuk. Az országjárók általában számon tartják azokat a helyeket, ahol jól és olcsón lehet enni. Különösen azon a vidéken, ahol nem nagyon válogathatnak a vendéglők között. Nagykapos (Veiké Kapusany) környéke ezek közé tartozik. Tizenöt évvel ezelőtt véletlenül tévedtünk ide. Éhesen, szomjasan, mert a környéken sehol nem volt egy étterem, ahol jóllakhattunk volna. S itt, Vajánban (Vojany). ebben az alig nyolcszáz lelket számláló községben olyan ebédet kaptunk, amelynél jobbat magunk se készítettünk volna. Tizenöt év hosszú idő sok minden megváltozhat ezalatt. Vajon itt mi változott? szakvezető és Pafo István főpincér. Néhány évvel később jött Bogyó Piroska, Tömői Anna, Pilo Erzsébet, Csepák Valika és Varga Erzsébet, aki 1964-töl vezeti az éttermet. A helybeli Varga Tibor náluk tanulta ki a mesterséget, és itt is maradt. Presztízskérdés itt a jó himév, amit csak becsületes munkával lehet elérni, megtartani. A „panaszkönyvben" nem találni egy panaszt sem, noha nem telik el anélkül egy hét, hogy ne kémé ki valaki. A dicséretek az ízletes étel készítőinek, az udvarias, kedves kiszolgálásnak szólnak. A bejegyzők nem csak környékbeliek, leggyakrabban az ország nagyvárosaiból valók. A Csehszlovák Televízió Maják adásának szerkesztői például a dicsérő mondatok mellé azt is hozzátették: „Ahányszor csak keleten járunk, mindig itt ebédelünk”. — Számunkra a vendég óhaja parancs — jegyzi meg szerényen Bogyóné, akinek a töltött karaja a vendéglő specialitásává vált. Tizennyolc éve készíti itt a jobbnál jobb ételeket; olyan zaftos rántott húst, melynek izét „magával viszi" a vendég, a zempléni töltött káposztát pedig üvegbe rakatja, mert ilyet csak a nagymama főzött valamikor, haza is kell vinni belőle ... — Gyakran előfordul, hogy a vendég még a konyhába i kijön megköszönni dicsérni az ételt — árulja el Cinke Erzsébet, s még hozzáteszi: — különösen, ha a Bogyóné kedvenc borsólevesét vagy a lakodalmas töltelékét rendelte ... Hosszú beszélgetésre nincs idő, a pincérek adják a megrendelést, a konyha alkalmazottai sürögnek-forognak. A vendég aki nem szándékozik itt elüldögélni — húsz perc alatt jólakottan távozhat. Az étterem reggel nyolctól este kilencig tart nyitva, de Vargáné vagy a helyettese. Tömői Anna már hat óra előtt itt van, hogy ha megérkeznek a „konyhaiak", legyen kinek kiadni a nyersanyagot. Két műszakban dolgoznak, naponta váltják egymást. Nagyszerű kollektíva alakult itt ki. — Eddig még nem veszett el semmi, mankónk sem volt soha ... — mosolyodik el Varga Erzsébet, amikor szóvá teszem, hogy nyitva a raktárajtó, az irodaajtó ... Megbí-Nyolc arany a vendéglőben Messze van még az ebéd ideje, az étteremben kevés a vendég. Néhány átutazó, helybeli munkás. A község határában ugyanis szokatlanul sok az ipari létesítmény: a hőerőmű, a Slovnaft a gázmüvek, a Likotex és a Jas üzemek, valamint a helyi ipari szövetkezet dolgozói gyakori vendégei az étteremnek. Különösen a délutáni és az esti órákban — ha ebédet kapnak is a munkahelyen — a meleg vacsora jól jön annak, akinek messze van az otthona. Az étterem 1961- ben azzal a szándékkal épült, hogy az iparosodó vidék ingázó dolgozói meleg ételhez juthassanak. Az épülő hőerőműnek, a Slovnaft-üzemnek évekig nem volt üzemi konyhája, az étteremből szállították az ebédet a munkásoknak. Később felépült az üzemi étterem, de azért aki megszokta az itteni házikosztnak is beillő ételt, az nem szívesen mondott le róla. Legalább esténként betért hozzájuk. Ma már csak a bardejovi Jas fióküzemének és az ipari szövetkezet dolgozóinak főznek rendszeresen, hordják naponta a 150—200 adag ebédet. Természetesen az átutazó vendégeket is várják. A Nagykapos—Terebes (Trebisov) főútvonalon ők az egyedüli vendéglátók. Mi még nem reggeliztünk, hemendekszet rendelünk hát. A pincérnő udvariasan kérdezi : — keményen vagy lágyan kérik a tükörtojást? Zavartan nézünk egymásra. Az ország nagyon sok vendéglőjében ettünk már hemendekszet, de ezt eddig sehol sem kérdezték meg tőlünk. A pincérnő észreveszi zavarunkat, tapintatosan megjegyzi: — Mi mindig a vendég kedvében akarunk járni... Szatmári Giziké térül-fordul, s már illatozik is előttünk az étel. Mellettünk a munkások gulyást rendelnek; úgy látjuk, ez a legkelendőbb, az 5,10—9,60 korona közötti árban kínált gulyással jóllakhat az ember, s a pénztárcáját sem terheli meg nagyon. Az étlapon nyolcféle készétel között válogathatunk, ötfélét megrendelésre is készítenek, s ugyanennyi az előételek kínálata is. Mi egyelőre megelégszünk a hemendeksszel; Varga Tibor fizetőpincér — ő nyerte el az udvarias kiszolgálás versenyében a vörös szegfűt! — számol, s mi indulhatunk tovább. No nem messze, csak a néhány méternyire lévő konyhába, hogy megismerkedjünk az ételek készítőivel is. Az étteremnek húsz alkalmazottja van, közülük csupán három férfi. Kezdettől, vagyis 1961-től itt dolgozik Szabó Ella műzunk egymásban, másképpen ez nem is lehetne. Mindnyájan felelősek vagyunk mindenért, fizetésünket pedig a forgalom után kapjuk. Az étterem a Jednota fogyasztási szövetkezet tulajdona. Ök szabják meg a tervet: 1989-re például 4,4 millió korona kiskereskedelmi forgalmat kell lebonyolítaniuk, és 1 millió 210 ezer korona értékben kell saját terméket eladni. Mindezt egy harmad- és egy negyedosztályú étteremben, egy cukrászdában és két büfében kell forgalmazniuk. Az összbevételüknek a 30—32 százaléka saját termékeikből származik, a többit az italok, a cukrásztermékek és a duhányáru adja. Úgy tűnhet elég lenne az italok fogyasztását növelni, ezzel emelkedne a bevétel, így a fizetésük is. Ám a valóságban ez nem így van. Fizetésüknek csupán negyven százaléka áll stabil összegből, a többi a forgalomtól függően változik, de a forgalomban megszabták a saját készítésű termékekből származó bevétel összegét is. Tehát nem érdekük az italfogyasztás növelése, a nagyobb fizetésre a saját készítésű termékek — ételek — árusítása ösztönzi őket. Ezért fontos számukra, hogy a vendég jólakottan, elégedetten távozzon, és minél gyakrabban nő 4
