Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-03-07 / 11. szám
Milan Rúfus versei ABLAK Mint a halott nyelve alá való obulas olv kicsiny ablakon át láttam meg gyermekségem tájait. A poros üvegről mint kutyabőrről olvastam le családfámat. Ah igen, te vagy az. Tudod, honnan jössz. Tudod, mi a neved. És ez minden. A tisztaság könnycseppje a körötted tátongó üresség sötét arcán. Sok vagy kevés? Mit Jelelsz? Hogy a gyermekek mielőtt elalszanak legalább ujjuk hegyével érezni akarják anyjuk testét. Zádor András fordítása PIETA Besüppedi az ölében a hely, ahol a gyermek üldögélt. Megszelídült a gyöngédsége. Félénken már, mint egy kis állat, naponta körbejárja a kerítést. Rész kutat a csupa durvaságnak kiszabott időben. Néha-néha hanggá öltözik. Ily álarcban vallja meg. amit szavakkal s nappal nem lehet elmondani, s amik együtt forgatják a kenyér malomköveit. Most csak hallgat, félretéve, csöndesen mint a pohárban a víz. Arcán végigcsorog a verítéke. Cselényi László fordítása Milan Rúfust életművéért az idei nőnapon az SZNSZ KB kitüntetéssel jutalmazta Ordódy Katalin MONOLOG KETTESBEN Gyere, Bundás, felcsatolom a pórázodat és indulhatunk. Még nem javítottam ki ugyan az összes füzetet, de ha késünk, nem kapunk tejet, pedig Szávéta, amíg tudja, tartogatja nekünk azt a fél litert. Tej nélkül mit sem érne az esti puliszkánk, hát igyekezzünk... Mi az, mit nézel rám ilyen szemrehányóan, mit tekintgetsz kifelé? A gazdi nem jön, hát nem érted? Nem jön ma, sem holnap, s ki tudja ... A gazdi elment, mert kifutott lába alól az iskola. Elment messzire, ahol talán megint lesznek gyerekek, akiket számolni, s dalolni taníthat. Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő ... Emlékszel? Ezt gyakran dúdolta itthon is... Hiába, Bundás, meg kell szoknod, hogy már csak kettesben járkálunk. Persze, én sosem fogok tudni úgy istenigazából hancúrozni veled, mint ő tudott. Még mindig őt imádod, engem inkább csak megtűrsz. A szemed is szomorú azóta, hogy kénytelen vagy beérni velem. Pedig az én kutyám vagy, én kaptalak tavaly februárban Julianna-napra. Micsoda tél volt! Az utcákon térdig ért a hó, és úgy ropogott, csikorgott, hogy a gazdi lépteit már akkor meghallottam, mikor még csak a Zsoldosék kerítése mellett jött. A hold éles fénynyel világított, s mintha az átellenes dombon ágaskodó öreg. magányos fenyő csúcsára tűzte volna valaki ékességül, ott ragyogott és kékre festette a havon az árnyékokat. Gyorsan föltettem a vacsorát, hogy fölmelegedjék mire a gazdi megérkezik s leveti magáról a sok hacukát, mert igencsak föl kellett öltözni a dermesztő időben. De azon a napon nem rakta le fölső holmiját a benyílóban, egyenest jött a szobába, magával hozta a hideget, pedig mennyire vigyáztam arra a kis melegre, amit sikerült estére teremtenem. A szeme gyanúsan csillogott, rögtön sejtettem, hogy valami egészen különleges meglepetést tartogat. Először az üveg kölni került elő, de ezt valahogy nem találtam arányosnak a szeme sokat igérö ragyogásához. Akkor aztán előkerültél te, valahonnét a vastag gyapjúszvettere és a báránybőr béléses bekecse rejtekéböl. Kicsi, fekete szörpamacs, akár egy gyerek-kucsma vagy muff, ha nem villogott volna belőle a két gombszemed. Aztán nedves, fekete orrodnak a tompább fényét is észrevettem. Örömkiáltással kaptalak ki a kezéből és szoritottalak magamhoz. Nagyon megijedhettél a viharos fogadtatástól, mert bepisiltél. Gyorsan eltartottalak magamtól, és a gazdival megintcsak jót nevettünk a kis baleseten. Sűrű, puha, fényes fekete bundád volt, szívesen túrtunk belé az ujjainkkal, így ragadt rád a neved is. De hogy névnapi ajándék lett belőled, annak azért valahol gyökerei vannak. Tudod, mi akkor már több mint egy éve házasok voltunk, s szerettünk volna egy kisgyereket. Többször szóba is került a dolog, de valahogy túl sötétnek, bizonytalannak éreztük a jövőt, és nehéz szívvel, de mégsem vállaltuk a kockázatot. Helyesen tettük? Helytelenül ? Gyakran rágódtunk ezen, mert tudod, Bundás, akármilyen is az élet, azért csak kirügyezik a szerelem, és gyermekek is születnek a világra. Talán már egy boldogabb világra. Folyik az élet..., talán nem lett volna szabad okoskodnunk. A te esetlen, játékos és ránk utlat kis kölyöklényeddel próbáltuk csillapítani vágyunkat egy kettőnkből létrejövő élet után. Hogyan is tudhatnád, hogy sokszor milyen kegyetlenül nehéz a választás. Mert vannak helyzetek, mikor az ember habozás nélkül tud dönteni, ilyenkor általában még az sem baj, ha utólag rájövünk: hibás volt a döntés. Az ember tévedhet, nem jött ki a lépés... De ha hiába tépelödünk, Bundás, az lélekölö. Nem akarok tépelödni, tenni akarok, mindent meg akarok tenni a kezem alatt lévő kicsinyekért. Mindent, amíg módom van rá. A gazdinak már nem volt módja. Úgy érezte, miden kifolyt az ujjai között, üres maradt a tenyere, a talpa alatt is megcsúszott a talaj. Elment, mert remélte, hogy ott majd talál egy iskolát, figyelő gyermekszemeket. Talán így is lesz. Talán egyszer majd hirt is hallunk felőle. Te, Bundás, lehet az, hogy egyszer talán újra együtt leszünk? nő 14
