Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-03-07 / 11. szám
— Az a legnagyobb baj — mondja derűsen az igazgató —, hogy nem övezi kellő tisztelet a gyárat a környéken. „Gatyagyár'', csak így hívják, és így is kezelik. Ha nagyobb lenne a tekintélye, jobb lenne nekünk is. Vonzóbb lehetne a gyár, ha rangot jelentene itt dolgozni... De hát rangot, tekintélyt szerezni nem olyan könnyű. Meg egyébként sem élünk egyszerű időket, hát miért éppen egy kisvárosi textilgyár gazdasági és termelési viszonyai lennének egyértelműek?! S miért ne nehezítené a dolgot, hogy egy székében új igazgatótól kérhetünk csak választ kérdéseinkre? Ján Marcinek mérnök mellett persze sok minden szól. Távlatot ad neki nálunk szokatlanul fiatal kora (harminchat éves lesz) és az, hogy a safárikovói ruhagyárban végigcsinált korábban egy sor munkát. Kezdte karbantartóként, majd energetikus lett, azután a textilipari továbbképző jóvoltából felsőfokú képzettséget szerzett technológusi szakon, volt termelésvezető, s most íme: igazgató. Minden esélye megvan rá, hogy belülről nézze a dolgokat — s ne csak nézze, rult: huszonhárommillió veszteséggel. S ez már az első félévben megmutatkozott — sorolja az igazgató. — Hiába hajtottunk aztán a második félévben, ennyi lemaradást képtelenség behozni. Az okok persze itt is többrétüek. Rossz volt az év első felében a teljesítmény, rossz a munkaszervezés, jóval a tervezett alatt maradt a dolgozók létszáma, sok volt a kiesés az alkatrészhiány miatt. S ha százötven-kétszáz vagy ennél több munkás helye betöltetlen, hiába igyekeznek, túlóráznak a többiek, az ö részüket nem tudják előállítani. A ruhagyár ezer dolgozót képes foglalkoztatni, az 1988-as évet mégis 719 fővel zárta. Tornaija környéke nem dúskál ipari üzemekben, főleg nem olyanokban, amelyek elszippantanák a gazdaságilag aktív korban lévő lányokat-asszonyokat. Ekkora munkaerőhiány hát mellbe veri a kívülállót, s arra indítja, az okokat keresse. Főleg ha azt is tudatosítja az ember, hogy ezen a tájon a mezőgazdaság sem jelent túlságosan sok lehetőséget, s hogy a környéken melléküzemágban csak a rimaszécsi (Rimavská Sec) és a sajógömöri RUHAGYÁRI /V/ ISZONYOK jobban. És ígéretet kaptak arra, hogy új konyha épül, mert a jelenlegi régi is, szűk is. Most már csak (!) pénzt és kivitelezőt kell szerezni... Jó lenne, ha új öltözők is épülnének, korszerű, higiénikus illemhelyekkel... S ha elkészülne az új konyha, elkerülhetne a gyári büfé is az illemhelyek szomszédságából. — Azért sikereink is vannak — mondja az igazgató —, két év alatt huszonhat lakást utaltunk ki, ez nem kevés... Az ideiglenes munkásszállásunk nemsokára felszabadul, a városban megüresedik egy nyolclakásos bérház, azt alakítjuk át e célra, a régi helyén pedig rehabilitációs központot nyitunk dolgozóinknak. Lesz ott minden, amit az orvosok javasolnak ... Addig is bevezettük a tornát. Műszakonként megszólal a hangszóróban a zene, s pár perc tornára szólítjuk fel dolgozóinkat. Akinek kedve van rá, tornázhat. És van üzemi rendelőnk is, belgyógyászszál, fogorvossal, nőgyógyásszal... Jól működő szociális juttatásokkal persze lehetne kicsit javítani a helyzetet, de hát az üdültetés sem olyan egyszerű. Az üzemnek magának üdülője nincs, a trencíni székhelyű vállalat pedig úgy oszt, hogy jusson is, maradjon is. A tornaijai ruhagyár messze van, s csak egyike a sok üzemnek.. . Tanulmányi (Gemer) földműves-szövetkezet foglalkoztat varrónőket, csekélyke létszámban. Az országos átlagból kiindulva itt sem alacsonyabbak a bérek, mint más „elnőiesedett" könnyűipari ágazatban. Az 1988-as átlag bruttó 2 650 Kcs-t tett ki, s ez az átlag jókora „kilengéseket" enged meg mindkét irányba. A munkáshíányt tehát elsősorban nem a kis kereset váltotta ki. Szociális háttere lett volna? — Igen, voltak problémák — Így az igazgató —, de a textilipar olyan szakma, ahonnan nagy az éves elvándorlás. Nálunk a dolgozók 25 százaléka cserélődik ki egy év alatt, s nagyon kevesen térnek vissza a gyárba szülési szabadság vagy gyermekgon-KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELEI dozási segély után. Legfeljebb kétszázötven dolgozónk helybeli, a többi két kerület három járásának százhárom településéről jár be .. . Itt helyben van hatvan férőhelyes óvodánk és húsz fő kapacitású bölcsődénk, de ez nem oldja meg ennyi ember gondját. A napi utaztatást a Csehszlovák Autóbuszközlekedési Vállalat nemetrendszerü járatai bonyolítják le, igazodva a gyár műszakaihoz. A járatok házhoz szállítják ugyan az asszonyokat, de a gyárkapu mellett csak a megállótáblák mutatják e tényt. Váróterem nincs. Egy darabon a kerítés tetejére szereltek fel valami fedelet, mely legfeljebb a csendes esőktől nyújt menedéket azon szerencséseknek, akiknek jut hely alatta. Tavaly persze nem csak a szabad ég alatt csurgóit az eső a munkások nyakába. Beázott a munkacsarnok teteje. Hosszú hónapokig tartott, míg mindenféle összeköttetések árán sikerült hozzájutni a szükséges tetőfedő anyaghoz, és meg lehetett javítani a gyár „szégyenét". Voltak egyéb szociális problémák is. Ehetetlen kosztot adtak az üzemi étteremben, de ez is megoldódott mára: a konyha üzemeltetését átvette a gyár. Azóta jók az ételek, több a kosztos. A dolgozók egybehangzóan állítják: házi izekkel várják őket, maguk sem főzhetnének lássa is —, és megoldást találjon a megoldandó kérdésekre. A gömöri mentalitás sem idegen neki, hisz a szomszédos falu szülötte, jobban szótérthet hát a munkásaival is, elvégre tapasztalatból tudja, hol szorít a cipő, milyen napi gondokkal kell megküzdeniök azoknak, akik itt dolgoznak. És azt is tudja, a termelésben mit kellene és lehetne jobban csinálni, hogy a gyár eredményei javuljanak. Mert hát hogyan is áll a termelés, egy gyár tekintélyének alapköve? — Ha jellemezni akarom, azt kell mondanom, 1986 rossz évünk volt, kétmilliós veszteséggel zártunk. 1987 még ennél is roszszabbul sikerült: nyolcmillió volt a veszteségünk, 1988 pedig már totálisan rosszul zánő 4
