Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-28 / 10. szám
A festő megkérte Klárit, álljon modellt neki. Klári az orrát húzogatta, a vállát. — Annyit ugrálok egész nap! — Pihenni fogsz! — biztatta a festő. — Leülsz szépen, és... — Mozdulni sem szabad ? — vágott közbe Klári. — Nem bírok egy helyben ülni. — Annyit mozogsz, amennyit akarsz. — Mozgok én eleget az illatszerosztályon. A festő abból az időből ismerte Klárit, amikor még guminadrágot hordott, és laposra szopta a hüvelykujját. — Eridj a fenébe — mondta barátságosan. — Holnap lenne egy fél órám. — Ne fáraszd magad. — Nem is ragaszkodik hozzám? Mindegy, hogy kit fest le? — kérdezte sértődötten Klári. A festőnek egyáltalán nem volt mindegy. Épp ilyen szögletes, gólyalábú. keskeny lányra volt szüksége. A téma egyenesen követelte Klári érdes fiatalságát. „Szabálytalan tavasz”, gondolta, s örült, hogy ilyen jó címet talált. A téma megvan, a cím megvan, a modell megvan, most már csak hozzá kell látni. — Ha csak egy fél órád van, lemondok rólad — jelentette ki. — Ne vacakoljon, Imre bácsi. Szóval... mikor, hol? Délelőtti műszakos vagyok. Kora délután már jöhetek. — Nekem reggeli fényre van szükségem. Inkább várok jövő hétig. A délutáni fény, nem .. . szó sem lehet róla. — Haragosan legyintett. És ment motívumot keresni. Nyugtalanul járta a vidéket. Nyers és zabolátlan tájat képzelt el. térdig érő füvei, zegzugos bokrokkal, melyek közül úgy nyúlik ki Klári, mintha ő is az ágakhoz tartozna. Végre talált egy domboldalt, nem egészen az volt. amit elképzelt, de jobb híján beérte vele/ — Ilyen toprongyos helyet választott? — csodálkozott Klári. — Állj ahhoz a bokorhoz. Beljebb . . . még beljebb. — összetépem a ruhám. — Veszünk újat. — Mi az. hogy „veszünk"? — Hajtsd vissza azt az ágat. Fordulj kicsit oldalra. Most jó ... Ezek a fények ... hm. PALOTAI BORIS — Már nagyon szép zefírt lehet kapni negyven forintért. Magam megvarrom, az egész nem kerül többe.. . Valahogy nem áll jól egymásnak Klári és a bokor, gondolta a festő. Épp azt a szeszélyes ifjúságot nyomja el az a sok tömör zöld. Meglágyítja a vonalait, elmossa a bolondos szegleteket. A harmadik vázlat után azt mondta: — Megpróbáljuk a folyóparton. — Szabad megnézni? Hasonlítok rá? A festő feleletre sem méltatta. Összetekerte a vásznat. — Holnap valamivel korábban ... Érted megyek. — Nincs a közelben eszpresszó? — kérdezte Klári. — Úgy ennék egy szardíniás szendvicset. Ehetek, amennyit akarok, egy dekát sem hízok tőle. Másnap a folyóparton telepedtek le. Ez az. . . A bádogszürke víz kiugrasztja Klári kontúrjait. — Levágattam a hajam. Baj? A háttér sima. csaknem színtelen. Abba robban bele a nyurga leánytest: a mozgalmas csípő, izgékony lábszár. hetyke váll, két nyugalmi állapotban is ficánkoló kar. A csoportvezető egészen bezsongott ettől a frizurától. Én persze fütyülök rá! Ezt a ficánkolást, ezt az önfeledt játékosságot kell megfogni, gondolta a festő. — Engem nagyon nehéz eltalálni — mondta Klári büszkén. — A fényképeim is mind rosszak. Hasonlítok már? Csak egy pillantást! Egyetlen pillantást... — Maradj nyugton! A festő letörölte a vásznat. Semmi harsány szín. A mozgásban van az a ... Zsebkendőjét végighúzta az arcán. — Izzad? — Gyere a víz partjára. Még közelebb. Rúgd le a szandálod. — A lábfejem is fog látszani. Ha tudom, belakkozom a körmöm. Tessék nekem szép hosszú körmöket festeni. A festő gondterhes arccal nyomogatta a palettára a tubusokat — Kár, hogy nem vettem fel a gyöngyömet. Olyan klassz gyöngyöm van. Ezzel az oldott kékkel lehet legjobban megközelíteni a mozgékonyságot... kékezüst. . . éppen csak átdereng rajta a kék, mint a halak pikkelyén. S egy leheletnyi viola ... Ficánkoló hal. Hm ... — Ki lesz állítva a képem? Az egész áruház rohan majd megnézni. Mint egy ficánkoló hal. — Mit akarsz azzal a gyönggyel? — Utólag is oda lehet festeni. Nagyon mutatós. Kár, hogy nem a piros ruhám vettem fel. Princessz szabású, kiadja a formát. Karcsú, síkos testű hal. Ott úszik a zöld homályban, s egyszer csak felficánkol, s magasba szökik. Megvan! A festő nyikkanó hangot hallatott. A vízre bámult, a hosszúkás hullámokra. Onnan hasít a magasba az az ezüst villám! Csapkodó farka megvillan, szétfröccsentve a csillámokat. A láthatalan hal felficánkolt. a festő Rittyentett örömében. Ecsetje egyre nagyobb lendülettel szántott a vásznon. Szabálytalan tavasz. húzott át a fején. Milyen régen birkózik vele. Klári... persze ... Klári nélkül sohasem bukkant volna rá. Klári eleven mozgása meg az a záporozó zöld kellett hozzá, meg az az aligkék ... — Na . . . látom, hogy elkapott! Az orrán látom. Az ilyesmit megérzi az ember. Pedig engem • irtó nehéz elkapni! — Még itt vagy? — riadt fel a festő. — S méghozzá mezítláb! — Jó alak maga! — Klári felráncigálta a szandálját. — Be se jelenti, hogy készen vagyunk. Az oldalam kilyukad már a kíváncsiságtól. Készen vagyunk? Megnézhetem? — Mindjárt. — Mért mindjárt? Mit maszatol még rajta? Sikerült? Fogadni mernék, hogy sikerült! Klári a festő mellé ugrott. Ránézett a képre. Aztán a festőre. Aztán megint a képre. — De hiszen ez egy ... egy ... — Hal — mondta a festő, és elégedetten bólintott. — Ezért kellett nekem itt ácsorogni, hogy halat csináljon belőlem? — Ez nem te vagy. — Még szép. — Belőled csupán annyi van ... — Szóval mégis én vagyok? Mi közöm nekem egy halhoz? A festő hálásan pislogott Klárira. — Elindítottál bennem valamit.. . — S én még fel akartam venni a gyöngyömet! A festő hüvelykujjával elkent egy foltot a hal csapkodó farkán. — Tőled kaptam az ihletet. Ez egy bonyolult folyamat. Hiába próbálnám megmagyarázni... Úgysem érted. — Nincs is gyöngvöm! Csak azért mondtam . .. — Halljuk! — Csak azért... — Klári megrántotta a vállát. — Hiába magyaráznám, úgysem értené. — Vegyek neked gyöngyöt? — Inkább egy esőköpenyt... Tudja, ez olyan dolog, mint az az ihlet. Nagy László felvétele nő 15
