Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-28 / 10. szám
A vonat tömve volt. Péntek lévén mindenki igyekezett haza. A zsúfolt folyosón álltam, és néztem az ablakon lecsurgó kövér esőcseppeket. Nem gondoltam Milosra. Egyáltalán semmire sem gondoltam. Állomás, autóbusz, nagymama háza. Bementem, ledobáltam magamról a ruhákat, és lefeküdtem. Két órát szundikálhattam. Mire felébredtem, már sötétedett. Teát főztem, és a csészével a kezemben fel-alá járkáltam. Összetörtnek éreztem magam, a fejem is fájt. Váratlanul eszembe jutott szeplős lovagom a postáról. Pénteken a művelődési házban mulatság lesz. Mi lenne, ha elmennék? Legalább egyszer az életben lesz egy jó napja. Talán engem is felvidít. Talán ... JELA MLCOCHOVÁ 8. A művelődési ház a falu szélén állt. A függöny nélküli, magas ablakokból fény áradt. Meghallottam a zenét. A tapasztalatlan énekes rekedt hangja sikertelenül próbálta túlharsogni a zenekart. A dobos úgy verte dobját, hogy már arra gondoltam, megfordulok, és elmegyek. De ebben a pillanatban még ez is jobbnak látszott, mint az üres ház. Előcsarnok, egypár fiatal. Csupa ismeretlen arc. A bálterem levegője elhasznált, a táncparkett tömve. Egy kis ideig álldogáltam. s kénytelen voltam azt tapasztalni, hogy ez azoknak a ritka pilla-' natoknak egyike, amikor teljesen elveszettnek érettem magam. Az emberi testek kavalkádjában nem volt semmi, ami az összetartozás képzetét keltette volna bennem. Nem voltam odavaló, nem csapódhattam oda senkihez, és senki figyelembe sem vett. Aztán észrevettem a szeplőst a postáról. Egy hoszszú hajú szőkeség körül forgott nagy igyekezettel. Találkozott a tekintetünk. Rá mosolyogtam, tudtam, ha értem jön, elmegyek vele táncolni. Csakhogy a szeplős valami egészen váratlan dolgot csinált. Lesütötte a szemét, és súgott valamit a szőkének. Az hátranézett rám, figyelt, majd mindketten elkezdtek kuncogni. A vér az arcomba szökött. Gyorsan kimentem. Már a művelődési ház régen mögöttem volt, amikor eszembe jutott: miért hiszem azt, hogy mindenki csak rám vár? Furcsa gondolat. Mintha valaki más sugallta volna. A fejem egyre jobban fájt. Visszatértem a házba, és felmelegítettem egy disznóhúskonzervet. Nem ízlett. A számban levő rossz ízt semmi sem tudta elnyomni. Csengettek. Először nem hittem a fülemnek. Biztosan csak képzelődöm, hallucinálok. Kis idő múlva újra csengettek, s ezt most már tudomásul kellett vennem. Milos! A neve hirtelen és váratlanul jutott az eszembe, egyáltalán nem törődve azzal, hogy néhány órája már eltemettem mindent, ami ezzel a névvel kapcsolatos. Biztosan Milos az, persze, eljött utánam, mert rájött, hogy számára csak én létezem ... csak én ... Felugrottam, a széket is majd felforditottam, s rohantam az ajtóhoz. A szívem hangosan zakatolt, azt hittem, elájulok. A doktor. Állt az ajtó előtt, vállán átdobva a bélelt kabátja. A ház előtt parkolt a zöld Skoda. — Láttam, hogy világít, de olyan sokáig nem nyitott ajtót... Köhintett, majd a kezembe nyomott egy dobozt. — Itt a Bromexin, amit ígértem. Tegnap már jártam itt, de úgy látszik, maga elugrott valahová. Csalódásomat most semmilyen formában nem nyilvánítottam ki! Lesimitottam a hajam, és szárazon ennyit mondtam: — Ó, igen, elugrottam ... egy kis időre. Vizsgálódva végignézett. Ez egy kissé nyugtalanított. Lehet, hogy a szememben még mindig Milos tükörképét hordom ... — Nagyon sápadt. Nincs rosszul ? — Dehogy ... nem. Az üres konyha a hátam mögött. Nyomasztó érzés. — Nem jönne be egy pillanatra? Csak teám és húskonzervem van, de ... Elnevette magát. — Örömmel, de sajnos sietnem kell. Megyek a városba a feleségemhez. — Maga nős? Széttárta a kezét. — Nem úgy nézek ki? Tulajdonképpen félig-meddig agglegényéletet élek. A feleségem a városban, én itt... mindennap ingázom. Ránézett az órájára. — Most már tényleg mennem kell. Örülök, hogy itthon találtam. Megköszöntem az orvosságot, s ő elment. Fogalma sem volt róla, milyen zűrzavart idézett elő bennem az előbb. Bementem. Tulajdonképpen így volt a jó, hogy nem fogadta el az invitálásomat. Felfordult szék, vöröses mártással leöntött abrosz. Kicsit rendet raktam, majd lefeküdtem. Felnéztem az égre, kékes-fekete felhőgomolyagok úsztak rajta, itt-ott egy csillag is előbukkant. Lehet, hogy holnap szép idő lesz. De ez sem örvendeztetett meg. Ez egyáltalán nem volt fontos, összehasonlítva azzal, ami történt... s ami még történni fog. Visszafeküdtem. Az üres ház már nem nyomasztott. Az üresség ez alkalommal bennem volt. Lehet, hogy már soha, semmi nem történik. Lehet, hogy egyedül maradok ... örökre. De azt hiszem ez a gondolat már álmaim egy része volt csak. A reggel napfényben fürdött. Ténferegtem a ház körül, igyekeztem magam összeszedni. Milos. Ha azt hiszi, hogy Milenával boldog lesz, nagyon téved. Egyszer még megbánja, ahhoz én nagyon jól ismerem Milenát. De nekem ez már teljesen mindegy. Mehetnek a pokolba. Mindketten. Kemény és érzéketlen szavakat mormoltam az orrom alatt, hogy végül magam is teljesen érzéketlenné váltam. Nem fogok jeleneteket csinálni. Arról van szó, hogy felül tudjak kerekedni a dolgokon. Bolyongtam felalá, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot éreztem. Amikor úgy tíz óra tájban egy sárga-fehér autó állt meg a ház előtt, fekete betűkkel az ajtaján, már meg sem lepődtem. Két egyenruhás férfi lépett ki belőle. Fiatalok voltak, majdnem gyerekek. Komoly arccal léptek oda hozzám. — Anita Brodská? Bólintottam. Nem gondoltam semmire, még csak a szívem sem vert gyorsabban. — Idézést hoztunk az ön számára, kihallgatásra, Mrázik századoshoz — mondta egyikük. A másik hunyorgott a napba, nem nézett rám. — Szóval minden kiderült — rebegtem. Könnyelműség. Ez volt az egyetlen, amit éreztem. Mintha nem is rólam lett volna szó. Semmit sem szóltak, csak mintha még merevebbé vált volna a tekintetük. Biztosan meglepte őket, hogy nem kiabálok, nem tiltakozom, hogy én nem, egyáltalán nem ... Viszszatértem a házba, gyors csomagolás. Aztán bezártam az ajtót, a kulcsot gyorsan zsebre dugtam. Csak nem visszanézni! Mégis visszanéztem. A kézi horgolású függönnyel takart ablakok most megint olyanok voltak, mintha minden pillanatban nagyanyám nyugtalan arca kukucskálna ki mögülük. Jó, hogy ez nem történt meg. Jó, hogy nagymama semmit sem látott. Beszálltam az autóba, az egyik férfi mellém ült. Elindultunk, nagymama háza eltűnt a kanyar mögött. Megkönnyebbültem. Ki tudja, A CSÜTDK1ÖKON ÜNNEPELNEK ki volt a ludas ebben a dologban. Potocná biztosan nem. Valószínűleg Milena ... vagy Milos. Az az én szerencsétlen elszólásom! Melyikük volt? Nem számít. Most az a fontos, hogy másszak ki belőle. A pénzt egészen más okból vettem el, mint ahogyan azt a többiek gondolják. Ez biztosan enyhítő körülmény. És egyáltalán nem is költöttem el, pedig lehetőségem lett volna rá! Ez is a javamra szól. — Miért csinálta tulajdonképpen? — kérdezte a mellettem ülő. Nevetnem kellett. Talán azt hiszi, hogy most mindent elmondok neki a-tól z-ig. Hogy elmondom neki Milenát, aki Miloé ölelésébe bújt ott, a kapu alatt, és, hogy mi lett ennek a következménye? Valahol az agyamban elkezdett motoszkálni a kis ördög. Mielőtt meggondoltam volna, kicsúszott a számon: — Azért, mert a macskák csütörtökön ü rtnepelnek ... Hirtelen megmerevedtem. A sofőr a visszapillantó tükörben hosszasan rám nézett, azután már egyikük sem szólt. De ez mégiscsak jó válasz volt. Milosnak igaza volt, minden értelmetlenségre jó, mert maga is értelmetlen. S annak, amit tettem, szintén se füle se farka. Hibát hibára halmoztam. Kiértünk a faluból. A napfény elöntötte a tájat, az út szélén verebek ugrándoztak. Dudo segít. Elintézi, hogy egykettőre minden rendbe jöjjön. Dudo jó fej, mindig mindent meg tud oldani. A magam megnyugtatására mosolyogni próbáltam. Hisz semmi bajom sem történhet. S mi van akkor, ha mégis? Ha elutasításommal minden hidat felégettem magam mögött? Ha azt mondja: most már elég ... Hirtelen elöntött a tegnapi éjszaka üressége. Szétfolyt bennem, mint egy fekete pocsolya, s lassan félelemmé változott, amely egyre nőtt bennem. Az erősödő félelemtől izzadni kezdett a tenyerem, s bár nagyon igyekeztem, hogy semmit se vegyenek észre rajtam, éreztem, hogy ijesztően sápadok. Roszszul terveltem ki az egészet, az ötletem nem ért egy lyukas garast sem. Minden a fonákjára fordult, s én azt valahogy nem vettem észre. Vagy nem akartam észre venni? Erőnek erejével azt akartam elérni, hogy minden az én elképzelésem szerint történjék. Már éreztem, ha Dudo mindent megtesz is a világon, rajtam már az sem segít. Nekem kéne saját magamon segítenem, de hogyan? Elkezdtek potyogni a könnyeim, kezem fejével letörültem őket. Amikor újabb és újabb cseppek bukkantak elő, elfordultam, hogy azok ketten ne lássák. Aztán rájöttem, hogy ez most már egyáltaán nem számít ez most már teljesen mindegy. Vége Fordította: |^^K^^MÁRIA nő 14
