Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-02-14 / 8. szám

Most üresjárat következik, mintha emlékeim fonalát valaki megnyir­bálta volna. Mondtam nekik valamit? Kiáltottam? Zokogtam? Csak arra em­lékszem, hogy futottam fölfelé a lép­csőkön. Szörnyű harag öntött el, azt hittem, szétrobbanok a méregtől. Kö­rülbelül egy méterre álltak egymástól, és szótlanul kiismerhetetlen arccal néz­ték megfutamodásomat. Megalázottsá­­got éreztem. Ezt csinálta Milos velem, velem!!! Ö, akinek örülnie kellene, hogy egyáltalán elkezdtem vele járni... Az­tán a szobánk, a nyitott táska, a leg­szükségesebb dolgok villámgyors cso­magolása. Az idegen hang, amely állan­dóan azt ismételgeti: „Ezt még meg-6. JELA MLCOCHOVÁ bánja, ezt még megbánja ..." Feléledt bennem a régi kislány? Furcsa, hogy milyen váratlanul bukkan elő néha a gyermekkor... Azután az előszoba, benne a fogason lógó kabáttal, amely­nek zsebéből kikandikál a pénztárca. Hopp — s a pénztárca átvándorolt az én táskámba. Csak egy pillanat volt az egész, éppen olyan rövid, mint a gon­dolat, amely megszülte. Jól betűtök Milenának! Mindennek tetejébe még bosszúálló is vagyok? A lépcsőkön lefe­lé tartva Milosba ütköztem. — Ne csinálj jelenetet, kérlek — mormogta, és ki akarta venni kezemből a táskát. — Nyugodj meg, mindent megmagya rá zok. Nem feleltem. Érdekes módon abban a pillanatban csak arra tudtam gondol­ni. megy-e valamilyen vonat a nagyma­ma falujába. A vonat falta a kilométereket, körü­löttem állandóan cserélődtek az embe­rek. de én ezt észre sem vettem. Arra a pillanatra készültem, amikor majd Mi­­lossal találkozom. Hogy milyen lesz? Biztosan kínos. De mégis, minden rossznak a végét jelenti majd. Hisz semmi más nem történt, minthogy a kapu alatt megölette Milenát. Valóban semmi sem történt ? Végre megérkeztünk. A peronon megálltam, körülnéztem. Az emberek belém ütköztek, morogtak. Fokozato­san mind eltűntek, egyedül maradtam. Milos nem várt. Ez érthető is volt, hisz nem ácsoroghatott ott minden vonat­nál. De ugyanakkor egyre nőtt bennem a csalódottság érzése — mégsem jött annyi vonat, hogy ez kizárt dolog lett volna ... Erősebben markoltam meg a táskám fülét, lementem a lépcsőkön, s úgy hagytam el az állomás épületét, hogy körül sem néztem. A buszmegál­lóhoz mentem, és vártam. A ház előtt egy pillanatra megálltam, s felnéztem szobánk ablakára. Senki sem nézett ki. Dehát ki is nézne? Milos biztos, hogy nem itt fog rám várni. Kinyitottam a kaput, és beléptem. Fel­mentem a széles, kopott, díszes ková­csoltvas korlátú lépcsőkön, s becsön­gettem lakásunk ajtaján. Síri csend. Mind meghaltak? Még egyszer meg­nyomtam a csengőt. Felvisitott, mint a sziréna. Végre meghallottam az isme­rős csoszogó lépteket. Potocná asz­­szony. Kinyitotta az ajtót, annyira, amennyire a biztonsági lánc engedte. — Anitka kisasszony, hát visszajött? Kinyitotta a láncot, és kitárta az ajtót. Elkésett ugatás hallatszott. Potocná lóba alól előbukkant a kis rattler, s rám vetette magát. Első mancsaival a lá­bamnak támaszkodott, s hangosan li­hegett. Szeme majd kiugrott a gödré­ből. — Én meg már azt hittem, hogy egyhamar nem tér vissza, elment vala­hová a vizsgákra felkészülni — kezdte Potocná. — Nem vette észre, hogy itt maradt minden holmim? — Vártam, hogy valakit majd elküld érte, úgy, mint a télen, nem emlékszik? Igen. Karácsonyra hazamentem. Dudo eljött autóval a könyveimért és a ruháimért. Nem könnyű feladatra vállal­koztam, arra, hogy egy egész hónapot otthon töltök, de pár nap múlva össze­pakoltam, és visszajöttem, mert Elená­­val sehogyan sem tudtam kijönni. — Milena itthon van ? — kérdeztem. Bólintott. Vártam, hogy megemlíti az eltűnt pénzt, de nem szólt semmit. Szélesen mosolygott, és bement a konyhába. A rattler még egy odaadó pillantást vetett rám, és bement ő is a gazdasszonya után. Kinyitottam a szo­bánkba vezető ajtót. Micsoda meglepe­tés! Az ajtóval szemben a heverön Mi­los és Milena ültek hallgatagon, mint az ijedt gyerekek. Tanácstalanság rítt le az arcukról, s ez meghökkentett. Milena hirtelen elmosolyodott, Milos pedig fel­állt, hogy elém jöjjön. Alig észrevehető­en tétovázott. Vajon meg akart csókol­ni, de hirtelen meggondolta magát? Vagy... — Mi van veletek? És miért vagy itt? Nem felelt. Kivette a táskát a kezem­ből, tétován körülnézett, majd letette egy székre. — Történt valami? Egymásra néztek, egyikük sem felelt. Semmit sem értettem. A szobában va­lami feszültség uralkodott, holott szem­re semmi sem változott. Milena abba­hagyta a mosolygást, és a papucsát nézte. A papucs szép lila színű volt. madármotivummal kihímezve. Milená­nak jó ízlése volt, de mivel ő maga jelentéktelen volt, a legdrágább holmi sem mutatott rajta. Elég volt vele egy kis időt eltölteni egy helyiségben, hogy az ember teljesen megfeledkezzen róla. Milos az asztalnak támaszkodott, s va­lahová a hátam mögé nézett, mintha arra várna, hogy minden pillanatban beléphet valaki. Egyszerre csak minden megvilágosodott bennem. Szinte ne­vetséges, hogy egész időn át ezt tervez­tem, s amikor végre bekövetkezett, egészen megfeledkeztem róla. Potocná feltehetőleg Milenát vádolja a pénz el­lopásával. Annyi pénz — épp elég, hogy jó kis bajt okozzon. Milena hiába tagad, nem hisz neki, ezért visszahívtak, mert Milena természetesen tudja, hogy nem ö vitte el a pénzt. De mit akar tőlem? Beismerést ? A fölényesség jóleső érzé­sével szélesen elmosolyodtam. Milena megkapta, ami jár neki. Csakhogy ... megint egy nyitott kérdés. Miért nem ő küldte a táviratot, miért Milos? Hogyan keveredett ő bele? Neki egész más okból kellett volna jelentkeznie. És egyáltalán, mit keres itt? Miért van megint Milenával? — Mondjatok már végre valamit! — törtem ki. — Úgy viselkedtek, mintha kiirtották volna a fél családotokat. Mindkettőtökét. Milos megmozdult, ellépett az asz­taltól, két tétova lépést tett Milena felé, aztán megállt. — Potocná ki akarja dobni Milenát — mondta fojtottam — Most, a vizsgák előtt! Tehát mégis! Holott kétszáz korona helyett hatezer volt az összeg. De mi köze mindehhez Milosnak? — Kidobni? — kérdeztem. A han­gomban csodálkozás volt. Egész jó int­­rikus lett belőlem. Úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék. Egészen jól megy. Csak a gyomrom remeg, és a szám száradt ki. És az a bizonytalan érzés Milena arcát nézve. A vágy, hogy megforduljak, és lelépjek. Mi az, nem fogom tudni végigcsinálni? Az emlék — két árnyék a kapu alatt. Mindjárt köny­­nyebb. Milena megérdemli ezt, száz­szor megérdemli! Akkor meg miért... Vártam, hogy Milena haragosan fel­­fortyan: — Csak ne játszd meg magad! Na­gyon is jól tudod, hogy miről van szó! De Milena semmi ilyet nem csinált. Még jobban lehajtotta a fejét, és csen­desen azt mondta. — Mivel te elmentél, nem akarja, hogy a szobát még további két hónapig egyedül foglaljam el. Azt állítja, hogy rokonokat vár, és nem tudja őket hol elhelyezni. Most egyszerre! Röviden, el kell költöznöm. Még a júniusra kifizetett szobabért is visszaadja, csak menjek el. — Biztosan új üzlet van a láthatáron. Kifizetődőbb. — Lehet — sóhajtott Milena. Nem értettem. Az eltűnt pénzről egy szó sem esett. Mintha Potocná észre sem vette volna, hogy hiányzik, s ha igen, Milenát nem gyanúsította. Csak­­liogy — akkor ez azt jelenti... Zavartan néztem Milosra. Vállat vont. — Ez van. Állítólag szüksége van a szobára és kész. A valóságban persze meg akar szabadulni Milenától. Végre alkalma adódott, hogy valami rosszat tegyen Milenának. Ahogy megtudta, hogy te elutaztál a vizsgákra tanulni, rögtön megragadta az alkalmat. — Ráadásul állandóan meg is van sértődve ... Egyáltalán nem lehet vele szót érteni. Meg van sértődve? A mi háziasszo­nyunk sohasem volt ilyen. Mindig nyu­godt volt, s egész lényével azon igyeke­zett, hogy leleplezze mesterkedésein­ket, amikkel a házirendet akartuk meg­szegni. Azt a házirendet, amelyet ö maga talált ki, s amelyet állandóan tökéletesített. (folytatjuk) * A CSÜTDKTÖKCN ÜNNEPELNEK nő 14

Next

/
Thumbnails
Contents