Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-02-07 / 7. szám

Elgondolkodtam. Még a végén saját ma­gamat büntetem meg. Szerettem volna, ha Milos végre rájön, hogy ezt most komolyan gondolom, s hogy máskor ilyen ostobaságo­kat nem művelhet S főleg, hogy lássa be, nem olyan könnyű nélkülem élni. És most itt van, én szenvedek, hiányzik nekem. Ugyan 5. már! Semmi vész, holnap biztosan jelentke­zik. Azt. hogy ilyen csüggedt állapotba kerül­tem, biztosan a csendes, nyugodt este okoz­ta. Az ablakon túli világ összefolyt a sötét­séggel, s én egyedül maradtam a csönddel. Elmostam a tányéromat. Azután bementem a szobába, és befeküdtem az alá a szörnyű, szúrós pokróc alá. Az ablakból ráláttam a kert egy részére és az égre. Éppen feljött a hold. Olyan kerek volt, mint azok a kalácsok, amelyeket a nagymama sütött, valamikor régen. Hirtelen ügy tűnt, mintha minden esemény, amely velem megesett, legalább száz éve történt volna. Az a beszélgetés is Dudóval. Ki tudja, mit csinált végül. Lehet, hogy Elena mégiscsak otthon maradt. Mintha hallanám az apámat: — Lehetne benned egy kis jóindulat Elena iránt. Mire én: — Miért bennem? Miért nem őbenne? És megint Dudo: — Benne megvan, s állandóan ki is mutat­ja, csak te úgy teszel, mintha észre sem vennéd . . . s ami Jurkót illeti, ügy viselkedsz, mintha teljesen idegen lenne és nem a testvéred! — Nekem nincs semmiféle testvérem, nincs szükségem rá! — vetettem oda. — Úgy viselkedsz, mint egy ostoba liba. Azt hittem, hogy már nem lesznek veled gondjaim, hogy az a lehetetlen kamaszkor már mögötted van. Úgy látszik tévedtem. — Választottál volna a kicsinek más anyát, akkor tudnám öt szeretni. — Más anyát? Ugyan, Anita. Akárkit vá­lasztottam volna, ugyanígy viselkedtél volna. Mindenkiben csak a hibákat látod, és félté­keny vagy. Ekkor hozzábüjtam, és hízelegve kérlelni kezdtem: — Dudo, küldd őt el, kérlek, s megint olyan jó lesz nekünk, mint azelőtt, emlék­szel? Dudo: — De Anita, térj észhez, hiszen Elena a feleségem! Én: — Én pedig a lányod vagyok! Térdemet egészen a mellkasomig felhúzva aludtam el. Az öklömet olyan erővel szorítot­tam össze, hogy körmeimmel belevájtam a tenyerembe. Reggel. A hold eltűnt a szobában félho­mály volt, s az ismert, nyirkos hideg. Vaco­gott a fogam. A kerítés felett felhők, apró cseppek hulltak a belőlük. Már megint! Job­ban beburkolóztam a pokrócba. Csak egy kicsit jó lenne aludni még! Elfeledkezni erről a szürke valóságról! A gyomrom ébresztett fel. Olyan erős görcseim voltak, mintha már egy hete nem ettem volna. Felkeltem, ma­gamra rántottam a farmert, és kitámolyog­tam a konyhába. Reggeli, hideg sötétség várt. elfogott az otthontalanság és elhagya­­tottság érzése. Megnyomtam a kapcsolót. Az ablaküvegben megláttam az arcomat. Fehér maszk, kócos haj. Medúzafő. A mosdó fölé hajoltam. Hideg víz zúdult az arcomba. Elállt a lélegzetem, a szemem előtt minden elsötétedett. Azután elöntött a forróság. Végre. Feltámadtam halottaimból. A gyom­romat a vízzel nem tudtam elhallgattatni. Rendbe szedtem magam, s kimentem. A tegnapi napfénynek nyoma sem volt. Mintha évek teltek volna el azóta. Az üzletben csak egypár asszony volt, de most egyikük sem elegyedett szóba velem. Gyorsan bevásárol­tam, s hazafelé egy kicsit futottam. A moz­gás visszahozta a jókedvet... Átmentem a szemközti gyalogúira, hogy minél előbb megláthassam a házikónkat. Megismétlő­dik-e a csoda ? A postásnő a telefonhívással ? Semmi. Az utca üres volt. Bementem az utcaajtón, s a bejárati ajtónál megfordultam. A csoda megtörtént. A postaládában fehér­lett valami. Remegni kezdett a térdem. Még­iscsak kivártam! Visszaszaladtam a kapuhoz, majd frászt kaptam, amíg megtaláltam a kulcsot, s kinyitottam a postaládát. A papír egyenesen egy pocsolyába esett. Úgy érez­tem, mintha én estem volna bele. Felemel­tem, s beletöröltem a farmerembe. Távirat, rajta a nevem, Anita Brodská, szépreményű mémöknő. No hiszen! Lihegő liba, remegő ujjakkal, dobogó szívvel. Bementem a házba, s gondosan bezártam magam után az ajtót. Csak azután nyitottam fel a táviratot. Rögtön gyere vissza. Milos. Körülnéztem. Vége, cso­magolhatok. Hát nem tartózkodtam itt vala­mi sokáig. Azután eszembe jutott, hogy egyáltalán nem tudom, mikor megy a város ba autóbusz. Töprengtem, kinéztem az abla­kon. Monoton eső. kellemetlen nyirkosság. Megragadtam a táskám. Akármi lesz is, én itt nem maradok. Túl sok rémkép járkál itt össze-vissza ... El innen. El kell mennem! Könnyű futólépéssel értem a megállóba. A szerencse elhagyott, autóbusz csak egy óra múlva indul. Az eső elöl a pléhbódéba búj­tam, ami váróterem akart lenni. Leültem a keskeny fapadra, hátamat a hideg falnak támasztottam. Elnevettem magam. Minden megváltozik, nem lesz semmi szomorkodás. szenvedés. Visszatérek. Minden rendbe jön. Akarom. Semmi komoly baj nem történt, felejtsük el. ne legyünk kicsinyesek! Eszembe jutott a távirat. Kivettem a zsebemből. Rög­tön gyere vissza. Nem ez az igazi. Valahogy másképp képzeltem el. Egy telefon, Milos bánattól megtört hangja, kértelése. hogy mi­előbb térjek vissza. Butaságot csinált na­gyon sajnálja, de felejtsük el az egészet, megint minden jó lesz, és, hogy soha töb­bé ... Távirat? Ebben a három szóban sem­mi sem volt. Se megbánás, se vágy. abszolút semmi. Olyan üresek voltak ezek a szavak, mintha semmi sem lett volna a papíron. Ilyen táviratot bárki küldhet. Milos neve ellenére is névtelennek tűnt. Vagy... Új ötlet. Mi van akkor, ha Potocná cirkuszt csinált a pénz miatt? Az idegességtől összeszorult a gyom­rom. Mi van akkor, ha következtetésem hely­telen volt, minden kiderült, rájöttek, csak én lehetek a bűnös, és most nyakig ülök a (rácban? Talán nem kellett volna annyira bíznom abban, hogy Potocná semmit sem kezdeményez. Lehet, hogy az agyafúrt fejé­vel valamit kispekulált... Idegesen üldögél­tem. s a táviratot gyűrögettem. Azután eszembe jutott, hogy Milosnak ehhez a do­loghoz semmi köze. Ha valami baj történt volna, akkor Milena táviratozott volna. Eset­leg Potocná. Vagyis... Zsebre vágtam a táviratot. Lehet, hogy Milosnak eszébe sem jutott a telefon. A férfiak néha szörnyen ötletteienek tudnak lenni. Minden rendben kell, hogy legyen ... Szállingózni kezdtek az utasok. Összecsukták az ernyőjüket, az orruk alatt morogva köszöngettek egymásnak. Egykettőre tele lett a bódé. Az eső csak csöpögött, csöpögött, egészen elálmosod­­tam tőle. Ennyi ember között szinte elvesz­tem, s ez valamiféle biztonságérzetet nyúj­tott. Az autóbusz mint valami jelentés buk­kant elő a szürkeségből, teljes világítással, s az ablaktörlők megállás nélkül rezegtek a sofőr arca előtt az üvegen. Egészen hátul ültem te. Az ajtók sziszegő hanggal becsu­kódtak, s elindultunk. Megkönnyebbültem. Nem is tudatosítottam, hogy ez az egész már kezdett egy kicsit az idegeimre menni. Nem­sokára elhagytuk az üt menti büfét, s rövid időn belül már a városban voltunk. Nem értettem, miért tűnt idejövet az út olyan hosszúnak. Az állomáson jegyet váltottam, és felszálltam a vonatra. Kis idő múlva már robogtunk az elázott, homályos tájban. Be­hunytam a szemem. Igyekeztem semmire sem gondolni. Csak az volt a fontos, hogy minél gyorsabban teljen az idő, s ne kelljen semmi olyan kellemetlenségre gondolnom, ami arcomba kergetné a vért. De mégsem tudtam 'megakadályozni. A macskakövei ki­rakott utcán találtam magam, közel a ház­hoz, ahol Milenával laktam. Az uszodából tértem haza. ahová Milena szerencsére nem járt, mert a nagy mennyiségű viz látványa mindig kihozta a sodrából. Már sötétedett, de a lámpák még nem égtek. Kitartóan a lábam elé néztem, hogy meg ne botoljak, ezért csak az utolsó percben vettem észre őket. Éppúgy, mint ök engem. Milos Milená­val. Két fekete árnyék a kapu alatt, szorosan összeforrva. Hirtelen szétugrottak. A megle­petés kölcsönös volt. Milena elfordult, ne lássam az arcát. Milos furcsa, fojtott hangon dadogta: „Anita ... éppen rád vártam .. (folytatjuk) A JELA MLCOCHOVÁ (^ÜTDKOCN ÜNNEPELNEK nő 14

Next

/
Thumbnails
Contents