Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-01-02 / 1. szám

Mintának való ez a vasárnap délután. Néha meglebbennek a szellőben a lombok, enyhe a lég, s békesség honol az emberi arcokon. Az öregek sütkérezve bandukolnak az utcán, a leányok kedve szinte virít, és ünnepi ruhában hódítják a fiúk a világot.

S számosán mennek rokont látogatni.

Ennyiből is látható tehát, hogy egészen hibátlan ez a vasárnap délután. Annyira hibátlan, hogy a többi közül egészen kiemelkedik, mint az árvácskák vagy a boglárok közül a liliom. Magasan kiemelkedik, és úgy tekint a magasból vissza a múltba, hogy a tovatűnt évek vasárnapjai közül társat válasszon magának.

Talál is egyet.

Ehhez a maihoz hasonlatos volt az is. valóban. Akkor is bólogattak a fényes szellőben a lombok, s számosán mentek rokont látogatni. így történhetett, a lélek lombjainak játékos kedvében, hogy azon a régi vasárnap délután engem is meglátogatott egy fiatalember. Röpke látogatás volt az egész. De hát suhanva röppen el a fecske is a macska fölött, s a fecske szárnyára mégis pezsdütve emlékszik mindig a macska.

Hát arra a fiúra úgy emlékszem én is.

Amikor kinyitottam neki az ajtót, mindjárt biztatás nélkül és otthonos örömmel jött bé a szobámba. Ebből is nyilvánvalónak látszott, hogy valahonnét ismernem kellett volna ezt a kedves és barátságos fiatalembert. Ismernem kellett volna, mint ahogy ismertem is. Jobban mondva: tudtam, hogy ismerem, csak éppen nem ismertem. S hiába néztem azt a csillogó két barna szemét, hogy azokból kihorgásszam a valót; s hiába néztem azt a kissé tatáros arcát is, mert a neve nem jutott eszembe. De sőt, a nevén túl homályba borult még a fészek is, amelyben ült, mint ismerős.

Nagy bajban voltam, no hát.

De takargattam a bajt, s a fiú nem is vette észre. Inkább a megnyugvás öröme ült az arcán, ahogy mondta:

— Már régen tervezem, hogy egyszer eljövök magához.

— Mióta? — kérdeztem.

— Rég, s mindegyre jobban.

— Hát most megvalósult!

— Most meg.

Már javában ültünk, amikor ilyen szavakat váltottunk egymással. Ő a térdére könyökölve s nagy várakozással mosolygott, miközben egy-egy szemugrással a szobát is bejárta. Én a nadrágját jegyeztem fel az emlékeim közé, ahol ma is úgy él: kurtára és szűkre szabva, nyilván valaki másra; s néhány pillantással eltettem az emlékezetembe a

barna kabátját is, mely a nadrággal ellentétben, nagy bőséggel lebegett rajta

— Úgy hát, itt lakik — mondta a fiú, s a szóban együtt volt a kérdés s nemkülönben a megállapítás.

Gondoltam, a pontot odateszem mégis.

— Én itt — feleltem tehát.

S nevettünk mind a ketten, mert a nagy meghittségben jól éreztük magunkat, s egyet is értettünk egészen.

— Hát a kereset milyen ? — kérdezte.

— Mint az eső — mondtam.

Ebből megértette rögtön, hogy egyszer van, s máskor nincs. Sőt amit megértett, azt egy szép gondolattal meg is toldotta. Vagyis azt mondta, hogy nálam a kereset azért ilyen, mert a költő adománya és az eső egyaránt a természet ajándéka. No, gondoltam magamban, ez a fiú, bárki legyen, igazán megérdemli, hogy koccintsak vele. Két pohárka bort töltöttem tehát, s köszöntés után megittuk.

— Hát itt jobb bor van, mint otthon

— mondta akkor a fiú.

— Nem egyformán van, otthon sem

— egyengettem én magam.

Ezen ő elgondolkozott, mint aki nem akar igazságtalan lenni; s majd így szólt:

— Hát az igaz. Mert például a szövetkezetben adódik igen jó bor is néha. Afféle Küküllö menti, mert az aztán csakugyan jó. De amit Daróczi szokott adni, az a sánta boros, hát az csak olyankor teszi meg a szolgálatot, amikor meghal egy vénasszony, akit egész éjjel és józanul kell virrasztani.

Hála legyen a sánta Daróczinak, most már tudtam, hogy ezzel a fiúval, úgy látszik, egyfalusi vagyok. Meg is ragadtam rögtön a szálat, s azt mondottam, hogy Daróczit nekem nem kell bémutatni, mert ismerem én öt, éppen eléggé. S hogy tovább léphessünk is mindjárt, elhagyva Daróczit, töltöttem ismét a két poharacskába. De ha azt hittem, hogy a bor elmossa a sánta Daróczit, akkor nagyott tévedtem, mert ivás után így szólt a fiú:

— Ő mosott ki engem a faluból, az a hitvány személy!

— Hát ezt nem tudtam! — ütköztem meg én is rögtön, mintha nekem mindent tudnom kellett volna, ami valaha csak történt ezzel a kebelbéli fiúval, akit az emlékezetemben hiába kerestem. De talán jobb is, hogy úgy volt, ahogy volt. Jobb, mert a rövid történetből, amit a fiú elmondott, a régi lappangó szálak mellé új szálak szövődtek. Rövidnek azért mondom a történetet, mert a fiatalember így adta elő:

— Nála ittunk vízkeresztkor. A maga

öccse s én. Három literrel már elfogyasztottunk, de a három literrel szemben mi még józanok voltunk. Erre azt mondom a maga öccsinek, hogy: no, bátyám, ha már ez a három liter ennyire nem tudott fogni rajtunk, akkor én a negyediket Daróczinak a szeme közi öntöm! S oda is öntöttem. De aztán ebből kifolyólag én egy hónap múlva már itt is voltam, ebben az idegen városban.

— Mert mi ilyenek vagyunk! — csatlakoztam a virtushoz.

— Ilyenek! — mondta a fiú. — S nem is baj. Én legalább nem bántam meg, hogy Daróczival igy cselekedtem. Mert ugyanis, ahogy megérkeztem ebbe a városba, már másnap ráakadtam egy jóféle emberre, kinek a rozzant állapotából mindjárt munkát is találtam. Úgy kell ezt érteni, hogy háza van neki, itt a város kömyékin. Az a ház amolyan bomba rágta ház volt, amit Kályhási úr újra akart építeni. Vagyis Kályhásinak hívják azt a jóféle embert, akit úrnak is nevezhetnék bátran, mert egyrészt nem tudott ácskodni, másrészt pedig megszerettük egymást. Ilyenformán aztán, s ketten együtt, újra építettük az egész házat. Rendesen megfizetett engem, illetőleg a fizetség egy résziben felruházott. Ez a ruha is, ami rajtam van, tőle származik.

Megnéztem ismét, s meg is tapogattam a ruháját, külön a nadrágot s külön a kabátot.

— No, tisztességes, a szövet! — ismertem el.

— Ugye? — örült a fiú.

— S kalapot nem adott? — kérdeztem.

Hát erre nevetni kezdett a fiú, de olyan kedvire és sok jó ízzel nevetett, mintha nem is kérdést tettem volna fel neki, hanem pajzánkodva játszottunk volna. S amikor már nevetett egy sort, csak akkor szólalt meg, mondván:

— Adott kalapot is. Hogyne! Mégpedig olyan kalapot, hogy igazán szépet. Barna színűt, aminek a szalagja mellett bal oldalon, egy ügyes pamacs is volt, s hátul a csokornál madártollú benne!

— Hát hol van? — kérdeztem.

— Hol-e? — nevetett a fiú. — Asszegény a ruhatárban!

— Micsoda ruhatárban?

— Ahol a hold a ruhatáros, abban.

S ahogy vettem volna a szót, a fiatalember valami olyat láthatott rajtam, mintha nem egészen érteném a dolgot. Előbbre hajolt tehát, s így folytatta a kalapot:

— Hát van nekem egy kedves ismerősöm, hogy úgy mondjam. Vagyis egy leány, Amália. Aki már régen itt lakik a városban, minélfogva ügyes és jártas

személy minden dologban. Egyéb mellett nagy könyvolvasó ez a lány, s jár a moziba is. S azt akarja folyton, hogy engem is beléavasson mindezekbe. így jutott eszibe a múlt szombaton az is, hogy menjünk el ketten a színházba. Hát mi el is indultunk, hogy elmenjünk ketten a színházba. De nem volt nekünk, csak másfél forintunk, már a jegyen kívül. Ellenben ott volt az én kalapom, amelyik a ruhatárba kívánkozott, mert ugyanis megszokta volt, amíg Kályhásinál szolgált, hogy ott uraskodjék a pamacsával a ruhatárban, ha már színházba viszik. Csakhogy, az pénzbe került volna nekünk!

— Biza pénzbe — mondtam, osztozván a gondban.

— Egy forint! — folytatta a fiú. — S nekünk maradt volna ötven fillér. De két ember miképpen utazzék haza, ötven fillérrel, amikor vége szakad a színházi mulatságnak?!

— Csakis gyalog — kellett mondanom.

— No, ügye!

— S mit csináltak a kalappal? — kérdezte.

— Hát éppen azon tanakodtunk — folytatta a fiatalember — , hogy mit is csináljunk a kalappal. Mentünk, s tanakodtunk. Én magamat hibáztattam, mert hiszen otthon kellett volna hagynom. Amália azonban ebben nem egyzett velem, mert ö a kalapot a formája miatt is, de legfőképpen benne a pamacsot és a madártollút nagyon szerette. Inkább az ölibe veszi, azt mondta, s ott jól meglesz a kalap, amíg mi nézünk az előadást. De hát nekem, úgy magamban, nemigen tetszett, hogy az ölibe vegye, mivel hogy idegen is volt a kalap.

— No, mindjárt összevesznek! — futott ki a számon.

— Jól mondja! — folytatta a fiú. — Mert a kalap úgy közénk állott, hogy mire elérkeztünk a Duna fölött a hídra, már csakugyan veszekedtünk is. Mielőtt azonban egészen összevesztünk volna, hát a szél kikapta a fejemből a kalapot, s a híd korlátján keresztül úgy röpítette belé a Dunába, hogy mint egy nagy barna madár, azonképpen szállott a hullámok tetejére.

— Az iskoláját! — kiáltottam fel.

— Hát így jártunk — mondta a fiú.

— S Amália mit csinált?

— Megsiratta.

— Kedves lány lehet — gondolkoztam el.

A fiatalember erre nem szólt semmit, hanem felállt, kezet fogott velem, s megindult az ajtó felé. De ott az ajtóban mégis visszafordult, hogy feleljen nekem.

nő 14