Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-31 / 6. szám
CSALÁDI KOR Első számunkban tettük közzé azt a felhívást, melyben olvasóink segítségét kértük. A felhívást e heti számunkban is megismételjük, és a mottóval összhangban (Hogyan és miből élünk?) megkezdjük a családok bemutatását. Egy újság nem hozhat döntéseket, legföljebb hangot adhat véleményének, képet festhet a napi életről; fölhívhatja a figyelmet a kedvező vagy kedvezőtlen folyamatokra. Ezt akarjuk tenni ezzel a sorozattal is. Reméljük, sikerül fölvázolni egy életformát, amely a mai családok jelentős részére jellemzö. Miközben azonban majd az anyagokat olvassuk, sose feledkezzünk meg arról, hogyan illeszkedik ehhez az életformához mindaz, amit hosszabb távon értéknek tartunk. Sorozatunk első írásában a Tirinda családot mutatjuk be. Az apa tudományos kutató, az anya építészmérnök, és négy gyereket nevelnek bratislavai otthonukban. Lehet, ahogy élnek és amit elmondanak, nem jellemző a nagy átlagra. Mégsem véletlen, hogy velük indítjuk a sorozatot. Életnívójuk, vágyaik, szokásaik — némely atipikus vonás ellenére — mindannyiunkra jellemzőek, s mint sokgyerekes család is érdekesek. Végül is — egy boldog családdal szerettük volna indítani a sorozatot, s talán ez maradéktalanul sikerült. háziasszony nyit ajtót, hangulatos, jó ízléssel berendezett lakásba lépünk, amit tágasság, nagy belmagasságok jellemeznek. — Hány szoba van itt tulajdonképpen? — Annyi, hogy kényelmesen elférünk. Sok gonddal kellett megküzdenünk. de a lakásgondtól megkímélt bennünket az élet. Ez valójában a szülein lakása, egy albédeti évet leszámítva itt kezdtük a közös életünket. A lakás eredetileg négyszobás volt, de két éve a szomszéd fölajánlotta, hogy átad egy szobát, ezzel az alapterület lett vagy százötven négyzetméter. A lányoknak, a fiúknak is van külön szobájuk, van egy tágas ebédlőnk, aztán a nappali, ahol a családi élet zajlik, ott van a tévé, a varrógép, a számítógép, a vasalódeszka. Közben a gyerekek is körénk telepednek. tö. de negyedik éve. mióta bevezették az etázsfűtést, a lakás első kategóriájú. Nagy megelégedésünkre, mert mióta magunk szabályozzuk a fűtést, ezer koronát spórolunk rajta évente. — Mikor összeházasodtunk, Péter ötödéves volt a gépészeten, én pedig harmadikos az építészetin. Egy évig albérletben laktunk —, úgy tartjuk, olyan gyönyörű, felhőtlen, gondtalan évünk azóta sem volt, aztán ideköltöztünk a szüléimhez, és Gábor már ide született. Nyolcvankettőig velünk lakott az édesanyám, de az együttélésnek — talán mondanom sem kell — egy olyan lakásban, ahol közös a WC, a fürdőszoba, az alkalmazkodáson kívül rengeteg átka van. Először cserélni akartunk, majd építkezni — sikerült is kín-keservesen vagy hatvanezret összeszülés ugyanis kicsit peches volt, s azóta volt egy térdoperációm ... Épp a múltkor mondtuk, hogy mi tulajdonképpen csak Juditof terveztük. Valójában, mikor átvettem a diplomát, már kétgyerekes családanya voltam. Három éven belül született a három gyerek; Maruska és Judit között pedig hat év a különbség. Én nagyon szeretem a kisgyerekeket, néha már megfordult a fejemben, hogy sutba dobom a diplomát, és elmegyek bölcsödébe. Tudom, azzal, hogy megszültem négy gyereket fölvállaltam egy szerepet, hogy első a család. Minden egyéb csak ezután következik. Munkahelyet is ennek megfelelően kerestem (a városi nemzeti bizottságon dolgozom); fontos szempont volt, hogy közel legyen, mellette a családot is el tudjam látni. A tervezőirodáról, az önmegvaMÉRLEGEN Mi kell Este van, belvárosi este. A főváros közepe, kinn hópelyhek cikáznak, mi pedig becsöngetünk Tirindáékhoz. A régi bérházak egyikében vagyunk; a lépcsőház zord, ráférne egy alapos tatarozás, ahogy az egész épületre. A A Tirinda csatád a boldogsághoz? egyedül az apa hiányzik; péntek van, az intézetben felgyűlt a munka. — De majd jön. Úgy is azt állítja, hogy a pénzügyekhez én nem értek, hát majd meglátjuk — neveti el magát Andrea, a ház asszonya. — Mi nagyon örülünk ennek a lakásnak — kezdi. — A romló állagú lépcsöház láttán kevésbé hihe-PRIKLER LÁSZLÓ FELVÉTELE spórolnunk —, de szerencsére nem fogtunk bele. Végül is a munkahelyem segítségévei sikerült hozzájutnunk egy szövetkezeti lakáshoz, amit négyes cserével — a férjem azt mondja, ez volt a második disszertációja! — sikerült az édesanyám idényeinek megfelelőre elcserélni. Azóta egyedül lakunk. — Manapság négy gyerek fölneveléséhez — azt mondják — sok egyében kívül jó adag bátorságra is szükség van. — Igaz, talán bátorság is kell... De azt hiszem, elsősorban jó házasság kell, amiből erőt lehet meríteni. És érvényesül egy kölcsönhatás, mely szerint ha a szülök örülnek a gyerekeiknek, a gyerekek is örülnek a szüleiknek. A gondok pedig nem növekednek lineárisan a gyerekek számával, inkább osztódnak, egy idő elteltével pedig beáll egy folyamat, mikor a gyerekek már egymást nevelik. A kis Judittal például nekünk már alig van gondunk, a nagyok fürdették, hordták óvodába. Gábor már gimnazista, Adrián nyolcadikos, Maruska hetedikes — és szerencsére az óvoda, az iskola, a gimnázium egy helyen van, a magyar nyelvűbe járnak, a Duna utcára, nem messze a lakásunktól. — A házasságunk előtt már beszélgettünk a férjemmel arról, hogy nekünk sok gyerekünk lesz — pedig egyikünk sem származik sokgyerekes családból —, de mit tudtunk mi akkor a felelősségről?! Meggyőződésünk, hogy a nagy család nyújtotta légkör jót tesz a gyerekeknek; a nagy családban felnövő gyerekek edzettebbek, ellenállóbbak az élet viszontagságaival szemben. És még most sem állítjuk, hogy Judit lesz az utolsó, bár az orvosok nem tanácsolják az ötödiket. Az első Hányán ülik körül az asztalt? lósításról (ahogy ezt manapság értelmezik) le kellett mondanom. A férjemmel együtt valljuk, hogy a gyereknek legalább hároméves koráig egyedi nevelésre van szüksége, otthon is voltam mindegyikükkel három évig. Örömöt leltem bennük, nem mondom, hogy nem volt nehéz, főleg anyagilag, és maradtam volna továbbra is, de kellett a pénz. Kialakítottunk egy viszonylag kényelmes, nyugodt életformát, s ha dolgoznék, mindezt föl kellene adnunk. A helyemet sem tartanák, és hol találnék ilyen munkahelyet, öt percnyire a lakásunktól?! Ebből a szempontból is szerencsés vagyok. Családfenntartóra pedig szükség van! Szól a csengő, megjön az apa. — Áttérhetünk a költségvetésre, Péter majd segít — mosolyintja el magát Andrea, közben irányit, ellenőrzi, milyen teát főzött Adrián, mennyit haladtak a lányok a szendvicskészítésben. — Azt hiszem, csalódni fog — folytatja. — Nálunk ugyanis nem az a beosztás divik, hogy ez megy élelemre, ez ruházatra stb. hanem a befolyt jövedelmet betesszük egy közös kasszába, s onnan költünk. így tulajdonképpen nem is tudom, mennyit fogyasztunk, csak azt, hogy mennyi elég. A nagyobb kiadásokat (száz koronán felül) természetesen megbeszéljük; azonban az az igazság, hogy nagyobb kiadásaink nem nagyon vannak. Félretenni ugyanis nem tudunk, a befolyt összeget föléljük. Pedig a lakás berendezése még koránt sincs befejezve, bútor kellene a gyerekszobákba, néhány új darab az