Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-01-31 / 6. szám

FÓRUM £ Mindenféle alkohol világviszonylatban és szűkebb környezetünkben is nagy gond, ezért én örömmel fogadtam a Szovjetunióban életbe léptetett ke­mény rendszabályokat. Nálunk is szíve­sen látnék hasonlókat, mert sajnos, egyre több gyerekszámba menő fiatalt látok alkoholmámorban dülöngélni, ténferegni. Falun a helyzet talán még rosszabb, mint városon, mert sok he­lyen szinte minden ház kocsma is. Ott­hon van a bor, a pálinka, nem kell érte boltba, vendéglőbe menni. Szinte úgy is lehet inni — sőt lerészegedni —, hogy senki nem tud róla ... Aki meg ráadá­sul lelketlen, csak a saját hasznát nézi, az itt akármikor, akárkinek, még kiska­masznak is adhat el italt. Az ilyen „fe­kete kocsmák" sokáig észrevétlenek maradnak. Mindaddig, amíg szemet akarunk húnyni felettük. Bár szerintem a helyi nemzeti bizottságoknak kemé­nyen fel kellene lépniük ellenük. A bün­tetések talán csökkentenék a bögre­csárdák számát. Főleg a fiatalok érde­kében. Mert higgyék el, annyi a gond mostanában minden faluban, annyi a probléma, hogy legalább ezt az egyet érdemes lenne felszámolni . .. BÍRÓ B. KATALIN II J| — már bérházakban is sok ku­­■ VI d tyát, macskát lát az ember. Sőt kutya- macskakiállításokat lát a tévében. De ezeket az állatokat nem­csak látja, hanem hallja is az ember. A kutya — mert nincsen otthon a gazdája — ugat, vonít, a macska nyávog és szeretne kint szaladgálni, mint valami­kor régen. De hol van már az az idő? . . . A kutya sem érti a kutyaóltalan életet. Láttam a napokban egy embert, a­­hogy a reggeli vásárlásra magával vitte a kutyáját. Pórázon vezette, de a füszer­­üzletbe nem vihette magával, mert onnan „kinézték" volna az alkalmazot­tak, a kutya meg megdézsmálta volna az alacsonyan levő péksüteményt. így az ember az áruház előtti sokágú bicik­litartóhoz kötözte a kutyáját. Az állat pedig ott forgolódott a rácsok között. Bebújt az egyik rácson, kibújt a mási­kon, majd a harmadikon, mig a végén — akaratán kívül —, fogoly lett. Se be, se ki! Én csak néztem, nem tehettem semmit. Azután jött a „gazdi" és ki­mentette kutyáját szorult helyzetéből. Aztán boldogan továbbmentek. Mindezeket látva, eszembe jutott né­hai Sajó kutyánk története. Ő szabad volt, mert falun laktunk, és volt kutya­háza, de ott is volt egy rendelet, hogy láncon kellett tartani és fizetni az eba­dót. Csupán éjszakára engedhettük el, hogy szaladgálhasson a bekerített ud­varon és élhesse árva kutyaéletét. Hogy el ne szökhessen, a lánc egy darabja a nyakán maradt biztosítéknak. És Sajó boldog volt. Szaladgált, ugrált, örven­dezett. Szabad volt. Egy éjjel, úgy éjfél tájban, nyugtalankodni kezhett. Előbb ugatott, aztán vonított. Kint sötét éjsza­ka volt. Édesapám kinyitotta az ablakot és kiszólt: — Sajó, legyél csendben!.. . Ezt mondta úgy kétszer és Sajó elcsen­desedett. Elhallgatott. Nem vonított többé. Mi nyugodtan aludtunk tovább. Csak reggel döbbentünk meg. Az egész család, mert Sajó átugrotta a kétméte­res drótkerítést, de lába a túlsó oldalon már nem érte el a földet. Megfojtotta a nyakában hagyott darabka lánc. Kutyatörténet. Kutyasors. Kétféle ku­tya-szabadság. De egyik sem az iga-Zl ■ • DEMJÉN FERENC nem tudta, mikor hozzák ki onnan, s ma megint csak azt tudta, hogy van. de az eladótérben még nincs. A vevőtárs kicsit nyugtalankodott már. naponta jöjjön, mindaddig, míg egyszer azt nem kapja válaszul, hogy már elfogyott? Az eladó H | át ez egyszerűen pazar! Fantaszti­kus! Tetszenek érezni, ugye. hogy örvende­zek?! Nem akármilyen érzés beavatottnak lenni, átlátni a falon — mégha a dolgok logi­kája akkor sem válik láthatóvá. Egy ideje hiánycik­ket ..szereznék be" egyik rokonomnak. így hát nyitáskor megjele­nek az üzletben. Hális­­tennek. mindig hiába, a hiánycikk akkor is makacsul hiánycikk marad, ha csak hár­mat vehet belőle egy­szerre egy személy. (Azt pedig nem írom le. hogy miről van szó, mert kereskedelmünk „atyjai" esetleg meg­dorgálnának. hogy la­punkat olvasva a kapi­talista termelők tálal­va kapják, minek az árát verjék fel, ha megjelennek náluk üzletkötőink.) Hát ennél a pultnál né­hány napon keresztül találkoztam egy másik üzletjáróval. Tegnapelőtt éppen az orra előtt fogyott el a szafariing, tegnap nem kapott, bár az eladó mond­ta. hogy van a raktárban bőven, csak mosolya nem hervadt cseppnyit, sem. sajnos, ő nem tehet róla. ez a rend. A rend pedig — tudvalévő — mindennek a lelke... A dolgok logikája ellenében megszült rend is rend. Mindaddig, mig fel nem emészti önmagát. Vagy az em­berek türelmét. I Mi, hatvan körüliek A tavalyelőtti kemény télről beszélget­tünk, a január közepén beállott kiadós havazásról, hófúvásról, amely mindnyá­junknak nehézséget okozott. A munkába járóknak, az iskolásoknak a közlekedéssel voltak problémáik, de az otthon tartózko­dó nyugdíjasoknak sem volt az a néhány nap fenékig tejfel. Azonban minden rossz­ban van jó is. és erre kitűnő példával szolgál az a történet, amit Tinka nénitől hallottam. — Tudod, kedvesem, mikor arra ébred­tem. hogy a kapunk előtt olyan magas hótorlasz fekszik, amivel nem lehet meg­birkózni. hirtelen eszembe jutott, hogy reggelire van ugyan még két darab kiflim, amit szokás szerint a sütőben jó ropogósra pirítok, de aztán mi lesz. Egy falat kenye­rem sincs, azt. meg más egyebet is. úgy terveztem, hogy majd a reggelit követő bevásárláskor szerzem be. De láttam, hogy bevásárlásról szó sem lehet. Még akkor sem, mikor láttam az ablakból, hogy erős férfiak és fiatal nők nagy iiggvel-bajjal kinyitották a bej'agyotl kaput, s a bezúduló havai kissé eltakarítva, de minden lépésnél legalább térdig gázolva benne, igyekeztek a villamosmegállóhoz, nem tudván még, hogy a villamos sem jár. — Mit lehettem egyebei, kényelmesen megreggeliztem, s közben elgondolkod­tam, mitévő legyek. A tej még két napra elég. van két húskonzervem, lecsóm, öt tojásom, tehát éhen halni nem fogok. Persze a kenyér, az hiányozni fog. Meg sem fordult a fejemben, hogy kölcsön kérjek valakitől, hiszen a lakótársakkal csupán köszönő viszonyban voltam, néme­lyikkel még abban sem. Az egyedüli szom­szédom. akivel baráti volt a kapcsolatom, két napja küldött levelet a Tátrából. Tűnődésemből csöngőszó riasztott föl. Kissé szégyenlős mosollyal egy lakótársnő állt az ajtóban. — Ne haragudjon, hogy zavarom, de nem tudna pár szál gyufát adni? Az utolsó kettő lobbant el anélkül, hogy a gázt meg tudtam volna gyújtani. Az uram az utolsó dobozt vágta tegnap zsebre, mikor éjjeli műszakba ment, s fogalmam sincs, hogy mikor tud hazajönni. A két gyerek meg nem elégszik meg a vajas kenyérrel, köve­telik a meleg kávét. Már próbálkoztam a közvetlen szomszédaimnál, de hiába csön­gettem. — Gyufát akár egy dobozza! is adhatok — Jeleltem örömmel —, bár kenyérből lenne annyi tartalékom! — Nahát — mondta ö —. ha kenyér kell, akár egv felet is adhatok. Az uram is vett tegnap egyet, meg én is, csak ránk száradna. Nagy örömmel mentem a kenyérért, s visszafelé az emeletfordulóban, egy másik lakóval találkoztam. Kezében csészét tar­tott óvatosan, hogy ki ne loccsanjon a tartalma. Köszöntünk egymásnak, aztán talán az időjárás okozta bezártság arra késztette, hogy megszólaljon. — Nyékiéknek viszek egy kis tejfölt. Nyékiné tegnap beáztatta a babot leves­nek. de már nem tudott tejfölért menni. Anélkül meg mit ér a bableves?! Közben a még aktívan dolgozó lakók közül elhaladt mellettünk néhány, aki hősiesen neki vágott, hogy gyalog próbálja elérni munkahelyéi. na 6

Next

/
Thumbnails
Contents