Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
/ Mária Babcáková mérnök, személyzeti igazgató Öt orvos rendel az üzemben kialakított rendelőkben I Füldugóval nem lehet beszélgetni, anélkül meg a zaj éles késként hasogatja a dobhártyát. Felállni, ellépni a forgóasztalkás varrógéptől nem lehet, mert akkor úszik a napi norma. Nagy dolog a darabbér. — El tudja képzelni, mit jelent zoknit varrni?! Ötszáz a norma, hát álljon neki szorozni! Minden darabot kétszer kell felhúzni a kézre, mert a visszáján készül az orr- és sarokvarrás, aztán pedig a színére kell fordítani, közben ellenőrizni, nem maradt-e ki valamelyik szem, mert az már selejt, ahogy mi mondjuk: N-termék. Javítás után az már csak a hazai piacra jó. .. — kiabálja túl mégis a zajt a művezető. Asszonyok és gépek szorosan egymás mellett. Mintha különös bárpultoknál ülnének. Jár a kezük, mint a motolla. — A legjobbak nyolcszáz párat is megvarrnak nyolc óra alatt. Tudja milyen megerőltető ez?! Tönkre is megy a gerincük, a szemük ... Mert ide jó szem kell, hogy a tőkés piac is elfogadja az árut! Nekünk meg jó, hogy olyan ügyes asszonyok is vannak, akik ennyivel képesek túllépni a normát, mert a délutáni műszak már sokkal „szellősebb". Akkor kevesebben dolgoznak, hisz akinek gyermeke van, azt az otthoni körülmények is jobban kötik. Pedig itt jól keresnek. Igaz, megdolgoznak érte. — Mennyit keresnek tisztán a legjobbak? — kérdezem, de csak kitérő mosolygás, gyanús tekintet a válasz. Nem és nem akarja kimondani az összeget az előbb még szókimondónak tűnő asszony. Bár igazán nem lep meg a hallgatása. Ahhoz képest, amennyit itt, a sviti Tatrasvit egyes üzemében kereshetnek a textilipari munkások, ők bizonyára jól keresnek. És nem akarnak dicsekedni mert tartanak az irigységtől. Attól, hogy a többiek esetleg morgolódnának, hogy az ő pénzük miért kevesebb, az ö munkájuk miért nem ér annyit. S ahogy elnézem textilipari dolgozóinkat, hallgatom őket, rá kell ébrednem: nem csak az ipar stagnál. Beletörődtek a megváltoztathatatlanba a könnyűiparban dolgozó nők is, itt-ott akad csak egy-két nagyszájú elégedetlenkedő. Stagnál a szociális érzékünk, az önbecsülésünk is. Valami egészségtelen folyamat végeredményeként azt sem tudjuk már, mennyit érünk mint termelő erő, mi az igazi ellenértéke a munkánknak. Örülünk (?) annak, amit kapunk, mert a megélhetésünkhöz szükség van minden koronára. Ki beszél itt ma már emancipációról? Legfeljebb annyit húz ki az ember a nőkből: jó, hogy van munkájuk, és szeretik azt. Hogy mit szeretnek rajta, annak megfogalmazására már nem vállalkoznak. Mert ki szereti azt, ha viszonylag fiatalon még — úgy negyven év körül — szinte törvényszerűen jelentkeznek a hátgerincpanaszok, a mozgásszervi nehézségek?! Igaz, ezeket sehol nem sorolják a munkahelyi ártalmak közé. Szegény ember vízzel főz szegény gazdaság pedig cinikusan annyit mond: elöbb-utóbb megkopik az emberi szervezet. Mondom a művezetőnek, nemrég hallottam egy adatot. A népjóléti kutatók felmérése szer/nt nálunk a 22—29 éves nők átlagkeresete 1 860 korona, a 30—39 éves korosztályé pedig nem egészen 2 000 korona. Milyen hát az ő részlegük legjobbjaié? — Kétezer — kétezer-egyszáz — böki ki végre. S ebben az összegben benne van az összes „vívmányunk": a túlzott zajért járó veszélyességi pótlék, a két műszakban dolgozóknak kifizetett kétkoronás stabilizációs pótlék, a túlórapénz, a mozgóbér és a prémium .. . Még az a délutáni műszakonként kifizetett húsz korona is tán, amit a bölcsődés korú kisgyermekek dolgozó édesanyja kap, ha vállalja a második műszakot is. A legtöbben persze még igy is inkább a gyermekgondozási segélyt választják gyarapítva a gyár munkaerőgondjait — végeredményben azonban helyesen cselekedve. Mert ha nem is mondják ki, ösztönösen érzik, az iparfejlesztés, a korszerűsítés, a beruházások gondjait oldottuk meg hosszú éveken át az olcsó női munkaerő mozgósításával, elvonva a nőket onnan — és akkor is! —, ahol sokkal nagyobb szükség lett volna rájuk. A családtól, a kicsi gyermekektől. A textilipar most ezt a szemléletet sínyli meg: a lehető legkisebb befektetéssel a lehető legnagyobb hasznot elérni, és minél előbb. Olcsó munkaerő olcsó gép, minél kevesebb szakképzést kívánó munka — ez volt az extenziv fejlődés útja. Most persze, a gazdasági átalakítás, a másfajta ösztönzők hatására jó lenne egy sokkal hatékonyabb korszerűbb gyár ... De nincs; és úgy tűnik, erre is a szerkezetváltás hét szűk esztendejében kell előteremteni a pénzfedezetet. Ez pedig kemény áldozatokat követel mindannyiunktól. A korszerűsítésre deviza kell, mert gépgyártásunk már nemcsak a mezőgazdaságot nem tudja modern gépekkel kiszolgálni, hanem az ipart sem. A devizaszerzés leggyakoribb módja pedig tájainkon — kurrens, versenyképes világszínvonalú termékek hiányában — a bérmunka. Textiliparunk a nem túl környezet- és egészségbarát farmergyártás egyik bérmunkása", de más lehetőségünk nincs; azt vesszük, amit felkínálnak és azt adjuk, amit kérnek... A Tatrasvit is gyárt Lee Cooper márkájú trikókat, a gépekért cserébe. Meg csipkemintás cérnazoknit, korszerű olasz gépeken, tőkés piacra. Pamutzoknit is termel az NSZK-ba, mert nekik azt is megéri nő 12
