Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
Dr. M. S.: — A nőgyógyászoktól és szülészektől elvárnánk a szülés normális levezetését. Hogy csak egy példát mondjak: feltalálták a vákuumos szülést, ezzel azonban nagymértékben fennáll az agykárosodás veszélye is. Nálunk világviszonylatban is rendkívül fejlett az anyákról és a gyermekekről való gondoskodás, alacsony a csecsemőhalandóság; a gyermekgyógyászok ma az olyan sérült újszülötteket is megmentik, akiket korábban nem lehetett. — Mi jelent munkájukban sikert, sikerélményt? Dr. M. S.: — A sikerek itt nem látványosak, és sokáig kell rájuk várni. Általában akkor kerülnek hozzánk a sérült gyerekek, miután már hosszabb ideig nem foglalkoztak velük az állapotuknak megfelelően. Dr. J. G.: — Számunkra az is sikerélmény, ha a vizsgálatok során olyan hibát fedezünk fel, amit eddig a gyermek környezete értelmi fogyatékosságnak tartott, s ha az általunk felállított diagnózis után a gyermek megfelelő ellátásban részesül; hogy kedvező irányba tereltük további sorsát. Ha nem vizsgáltuk volna ki, feltehetően kisegítöiskolába került volna, ahol visszaesik, és ahol nem elégítik ki alapvető pszichikai szügségleteit. — A sérült gyermek születése a családban súlyos trauma, a szülőnek — mint említették — meg kell tanulnia a sérült gyermekkel való bánásmódot, nevelésének lehetőségeit és korlátáit, egyszóval: együtt élni a betegséggel. Milyen mértékben készek a szülők az Önökkel való együttműködésre ? Dr. J. G.: — A nagyon nehéz eseteken, a súlyosan agykárosult gyermekeken — radikálisan — nem tudunk segíteni. A szülők éppen ezért néha elégedetlenek, hiszen abban reménykedtek, hogy gyógyszeres kezeléssel, rehabilitációval és reedukációval normális gyermek kerül ki a rendelőnkből. Sajnos, erre senki a világon nem képes. A szülőknek el kell fogadniuk — bármennyire nehéz és fájdalmas is — a gyermeket annak korlátáival, amelyeket már nem tud átlépni. Dr. Sz. I.: — Csalódnak azok is, akik úgy gondolják, hogy mi kivizsgáljuk a gyermeket, felírjuk a gyógyszert és máris meggyógyul. Azok a szülök azonban, akik hajlandók a velünk való hosszadalmas együttműködésre, megfogadják tanácsainkat, útmutatásunkat, elégedettek lesznek, mert annak a gyermeknek, akivel intenziven foglalkozunk — igenis szemmel láthatóan javul az állapota, persze, nem óráról órára, s a szülőnek is ki kell bírnia egyet s mást. Dr. O. S: — A szülőkkel is sokat kell foglalkoznunk, úgy is mondhatnám, hogy egyfajta pszichoterápiát folytatunk velük is. — Milyen szemléletet vallanak nálunk a szakemberek: jobb különválasztani a sérült gyermeket, külön oktatni, képezni speciális intézményekben, vagy együtt nevelni, oktatni az egészségesekkel? Dr. J. G.: — Mindenütt a világon az a szemlélet uralkodik, hogy integrálni kell. A skandináv országokban, az NSZK- ban például nem különítik el a sérült gyermekeket. Mondjuk az alapiskola egy-egy osztályába két-három-négy értelmi fogyatékos gyermeket is elhelyeznek. Persze, a pedagógus speciálisan képzett. így akarják a társadalommal elfogadtatni a sérült egyéneket. A kisiskolások pedig már teljesen természetesnek veszik, hogy „más" gyerekek is vannak a világon. Ezzel hosszabb távon természetesen a társadalmi szemlélet is pozitívan változik. Erre lenne nálunk is szükség. A sérült gyermek további megfelelő társadalmi beilleszkedésére azonban nincs nálunk koncepció és intézményrendszer, pedig a mi kórelemzésünk és korrektiv módszereink után erre feltétlenül szükség lenne. És valamiképpen segíteni kellene a sérült gyermekek szüleinek is, hiszen ők éjjel-nappal együtt vannak a hiperaktív. sokszor agresszív gyermekkel, s ebbe nagyon belefáradnak. Dr. M. S.: — Nálunk nem nagyon veszik az emberek a fáradságot, hogy egy-egy sérült gyermek családja helyébe képzeljék magukat, sőt, olykor úgy néznek a sérült gjermek szüleire, mintha ők okozták volna gyermekük sérülését. A társadalom mintha kisebbrendünek tekintené a sérült gyermeket, s ha mondjuk egy normális osztályban sérült gyermek is lenne, könnyen elképzelhető, hogy az egészséges gyerekek szülei ezt kikérnék maguknak. Dr. J. G.: — A társadalmi szemlélet pedig nem változik egyik napról a másikra, s az említett integráció elképzelhetetlen az anyagi feltételek előteremtése, az állami szervek támogatása és szakemberek nélkül. Ráadásul az iskolaügy is alapvető nehézségekkel küzd. Elképzelhetetlen, hogy ott, ahol 30—36 gyerek tanul az osztályban, még 2—3 speciális foglalkozást igénylő sérült gyermek legyen. Viszont azt is meg kell mondani, hogy a sérült gyermekekről való gondoskodásban egy fokkal vissza is léptünk, hiszen megszüntették az alapiskolák ún. korrekciós osztályait. Az iskolaügy úgy viszonyul a kérdéshez, mintha egyáltalán nem érintené. Persze, nem arról van szó, hogy most minden áron az integráció mellett kardoskodjunk, elég lenne rugalmasan megszervezni például 10—15 sérült gyermek foglalkoztatását. Dr. Sz. I.: — Gond van már az óvodákban is, hiszen ott sincs speciálisan képzett pedagógus, aki a sérült gyerekekkel foglalkozna. A tendencia az, hogy meg akarnak szabadulni a sérült gyermektől. Ide kívánkozik egy példa is: hozzánk került egy négyéves, enyhén értelmi fogyatékos kisgyermek, aki egyszerre látás-, halás- és mozgássérült is volt. Ebben a kombinációban azonban egész Szlovákiában nem volt oktatási-nevelési intézmény, amely befogadta volna megfelelően tudott volna róla gondoskodni... Dr. M. S.: — A társadalom milyenségét hűen tükrözi a sérült gyermekekről való gondoskodás is. Senkit sem jogosít fel épsége, hogy lekezelje a sérülteket. És nem elég pusztán a társadalom toleranciája, a segítsége kell. Ha már világra jöttek ezek a gyerekek, gondoskodnunk is kell róluk. Iskolákat, klubokat, tanfolyamokat stb. kellene számukra nyitni, ahol sikerélményeik lennének, amelyek erősítenék önérzetüket, fokoznák önértékelésüket. Mi, itt, erőnkhöz mérten mindent megteszünk, hogy könnyitsünk terheiken, elfogadhatóvá tegyük a sokszor szinte elfogadhatatlan állapotot. FRIEDRICH MAGDA FOTÓ: ARCHÍV nő 11
