Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-05 / 50. szám
A, szerző megjegyzése Bocsánatot kérek olvasóimtól, hogy a szokásos „Napló" helyett ezúttal csak egy elbeszéléssel jelentkezem. De e hónapban időm legnagyobb részét ez az elbeszélés foglalta le. Mindenesetre, kérem az olvasók szíves elnézését. Most néhány szót magáról a történetről. Én a címben „fantasztikus"-nak neveztem, noha véleményem szerint a legnagyobb mértékben realisztikus. Hanem azért csakugyan van benne valami fantasztikus, mégpedig a formájában, amelyről, úgy érzem, bevezetőül kell néhány szót,, szólnom. A dolog úgy áll, hogy ez a történet valójában nem is elbeszélés, nem is napló. Képzeljenek el egy férjet, akinek a felesége néhány órával ezelőtt öngyilkosságot követett el: kiugrott az ablakon, s most ott fekszik kiterítve az asztalon. A férj mélységesen meg van döbbenve, és még nem sikerült összeszednie gondolatait. Járkál a szobákban, és igyekszik valamiképpen megérteni a történteket, „pontosan rendezni gondolatait". Ráadásul képzelődő, hipochondriás ember, az a fajta, aki magával szokott beszélgetni. Most is ezt teszi, magának beszéli el és próbálja megvilágítani az esetet. Fejtegetésének látszólagos következetessége ellenére több ízben ellentmondásba keveredik mind logikai, mind érzelmi tekintetben. Magát igazolni igyekszik, az asszonyt hibáztatja, közben pedig mellékes magyarázatokba bocsátkozik: éppen ez mutat szíve és gondolkozásmódja durvaságára, de érzéseinek mélységére is. Lassanként csakugyan megvilágosodik előtte a helyzet, és sikerül „pontosan rendeznie gondolatait". Emlékezetébe idéz egy sor eseményt, s ez végül rávezeti az igazságra, amely megtisztítja, felemeli szellemét és szivét. Ezért az elbeszélésnek, a vége felé, még a hangja is megváltozik kezdeti kuszaságához képest. A szerencsétlen ember előtt ekkor már elég világosan kibontakozik az igazság, ö legalábbis így látja. Ez a novella tárgya. Maga a cselekmény a megszakításokkal, változásokkal együtt természetesen jó néhány órát ölel fel; a férj előadásmódja zavaros: hol önmagához beszél, hol valami láthatatlan hallgatóhoz, mintegy bírójához. De hát ez a valóságban is így szokott történni. Ha egy gyorsíró végighallgatja és minden szavát lejegyzi, az elbeszélés nyilván tudatosabb és kidolgozatlanabb lett volna, mint az én előadásomban, de lélektani felépítése, azt hiszem ugyanaz marad. Nos, éppen ez a feltételezés, hogy egy gyorsíró az elmondottakat híven lejegyezte (én pedig a leírtakat feldolgoztam), éppen ez az. mit az elbeszélésben fantasztikusnak nevezek. Pedig effajta eljárást már elég gyakran alkalmaztak a művészetben: ilyen eszközökhöz folyamadott például Victor Hugo is Egy halálraítélt utolsó napja című remekművében. Gyorsírót ugyan nem szerepeltetett, de ennél nagyobb valószínűséget hitetett el: hogy ugyanis egy halálra ítélt ember képes (és van ideje) feljegyezni gondolatait — nemcsak élete utolsó napján, hanem utolsó órájában, sőt utolsó percében is. Ha Victor Hugo nem erre a fantasztikus feltevésre alapozza regényét, akkor az egész mű — amely pedig a szerző valamennyi írása közül a legrealisztikusabb és legigazabb — meg se születhetett volna. Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet (vége) SOMOS PÉTER Hát így élünk i A csótányok ellen, meséli barátom ötéves fiának, háromévenként új vegyszert kell bevetni, mert immunrendszerükben pont három év alatt termelődik ki hatásos ellenanyag a méreg semlegesítésére. A csótányok ezután vígan lakmározhatnak a halálos anyagból. A méreg természetesen mit sem veszít erejéből. Az embert például továbbra is megölné. Ügyes kis bogarak, morfondírozik a kölyök, nálunk ügyesebbek. Még szerencse, hogy nem ők akarnak bántani minket. II Az intézeti folyosó végében, kesztyűsen, védőöltözetben, két gázálarcos krapek spriccel. Végig a méregzöld linóleumon ujjnyi rétegben bűzlik a rovarirtó por. Ilyen lesz Földünk a neutronbomba után, jegyzi meg barátom. Holnapra felsúrolják a padlót, lemossák a falat. Üresen ragyog majd minden, pedig már egészen megszoktam a surranó kis árnyakat. Ekkor, közvetlenül lábunk előtt, megmozdul az egyik porbucka, és kikászálódik alóla az Utolsó Csótány. Megindul a dűnék közt, tántorog gyilkosai felé. Szegény ördög, most már se családja, se otthona. Inkább az öngyilkosságot választja. Kár érted, barátom, lép át nagy ívben barátom a halálraszánt férgen. Az Utolsó Csótány megfordul barátom utolsó mondatára, és elindul barátunk után. Földönfutó az Istenséggel. ÖNMAGÁT IRTJA (Somos Péter: Hát igy élünk) Mottó: „A szex, szerelem: csupa én, enyém... Ök kinyírják. Azt akarják, hogy kemények legyenek és tiszták. Mint az ... ó, igen!... a csótány. így lehet megélni a sivatagban. Légy csótány. Te már elkéstél róla, egy kicsit nekem is késő, de ha egyszer ezek a srácok összefognak, őket már nem ölik meg. Megélnek mérgen is." (John lípdike: Nyúlketrec) Somos Rátér versciklusának címe egyúttal a versek hangnemét is megadja. Az alaphang a társalgásé, az élőbeszédé, a fesztelen, sőt humorizáló-ironízáló történetmondásé. Ettől — látni fogjuk — csak kivételesen, a versek egy-egy kitüntetett pontján tér el a szerző. A gyakran mesélt történetek — ki-ki megfigyelheti a magáéin is — idővel formálódnak, kerekebbé válnak, csiszolódnak. Ez a vers is csattanóssá alakított, élvezetessé kerekített anekdota hatását kelti az olvasóban először. Az eleven, beszélt nyelv egyik formaalakitó elvét emelte át ilyenformán Somos az irodalomba. Két részre tagozódik a vers — mert hiszen a látszat ellenére egyetlen műről van itt szó. Egységként ugyanis többet tesz ki két részének puszta összegénél, mivelhogy e részek jó néhány szállal kötődnek egymáshoz. Felfoghatjuk őket úgy, mint tételt és a rákövetkező bizonyítást, vagy úgy, mint általános állítást és konkrét, illusztráló példaesetét, sőt úgy is, mint személytelen híradást és nagyon is személyes élményt. Maradjunk ez utóbbi ellentétpárnál, mivel a két részben alkalmazott eszközök ezt a szembenállást erősítik fel. De mire is szolgálnak ezek az irodalmi eszközök? Mielőtt szót ejtenénk róluk, lássuk, miről is szól a vers! Első fokon arról, amire ritkán gondol az ember: hogy ezen a Földön a legutóbbi jövevények közé tartozunk mi. emberek. Vannak itt nálunk sokkal régebben honos lakók, ilyenek a rovarok is. Az ö — vagy a még régebbi földlakók — nézőpontjából pedig nemcsak az emberiség újkeletű, hanem esetleg átmeneti jelenségnek bizonyulhat. Olyannak, amely — kultúra ide, tudomány oda — néhány százezer évnyi vendégszereplés után végleg lelép a színről. Ahogyan Somos Írja: „Ilyen lesz Földünk a neutronbomba után." Az ember ugyanis, akár — mélyebbre hatolva — a versben olvasható, valójában önmagát irtja, nem a csótányokat. Azok túlélik a mérgezést, hiszen — az I. versrész elörejelzi — kitermelik a szükséges ellenanyagot. A látszatot a vers költője igazi irodalmi megoldással leplezi le: ez a nézőpontváltás. A beszélő az I. részben még 3. személyü, a II. részben átvált a legszemélyesebb 1. személybe („lábunk előtt"). Ám ezzel egyidejűleg távolodni kezd az emberi szereplőktől, akikhez az I. részben még közelebb áll, mint áldozataihoz. A II. részben válik teljessé a folyamat. Az emberek — a rovarirtók — mint robotszerű, szkafanderes „gázálarcos krapekok", majd később mint „gyilkosok" jelennek meg. Ezt az elutasítást már nem lehet fokozni. A rovarok ezzel szemben „surranó kis árnyak", „szegény ördögök", „se családjuk, se otthonuk", s ezért „öngyilkosságra" szánják rá magukat. Igen, mintha embertársairól, felebarátairól szólna a beszélő, s ezt tetőzi be azzal, hogy 3. személyben emlegetett barátját s a rovart egy szintre helyezi, ugyanazzal a minősítéssel illeti: „Kár érted, barátom, (lép át nagy ívben barátom) a halálraszánt férgen." A teljes azonosulást fejezi ki- a közös 1. személy az utolsó előtti sorban: a „barátunk" alanya itt a beszélő és egy — rovar. Azt is vegyük észre, hogy az „Utolsó Csótány" nagy kezdőbetűvel íródik, akár a személynevek. A megszemélyesítések sora nézőpontváltásban összegeződik. Félreértés ne essék: nem a csótánynemzetség iránt érzett rokonszenv kifejezéséről van itt szó, hanem annak a — költői eszközökkel történő — kimondásáról, hogy kettős öncsalás folyik. A rovarok — s helyettük mondhatnánk erdőket, folyókat, műemlékeket is — rendszabáiyozása mondvacsinált szükségletekre hivatkozó erőszakos beavatkozások sorával ugyanis valójában pusztítás, a rend összezavarása. Továbbá: a pusztítás tárgya, a rendzavarás elszenvedője valójában maga az ember. A gyilkosok mi vagyunk, de ez a vers rádöbbenthet arra, hogy az áldozatok is. Mindez a vers legkoncentráltabb pontján, a záró sorban összegeződik, ahol a hangnem a történetmondástól költői magasságba emelkedik: „Földönfutó az Istenséggel." Ilyen ma az emberi világ, így szakadt ketté az emberiség lelke. Hát így élünk. BÁLLÁ KÁLMÁN nő 15
