Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-12-05 / 50. szám

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ 10. Vagy talán nem? Hát hihető ez? Hát mondhatja bárki, hogy ez lehetséges ? Miért halt meg ez az asszony, miért? Ó, higgyék el, én mindent megértek; de hogy ö miért halt meg, az továbbra is talány marad. Megijedt a szerelmemtől, lelkiisme­retesen megkérdezte önmagát: elfogadja-e a szerelmemet, vagy se, és mert nem tudott dönteni, inkább meghalt. Világos minden, semmi értelme a fejtörésnek: ő túlságosan sokat Ígért nekem, majd pedig megrémült, hogy nem lesz képes beváltani az Ígéretét. De vannak itt vérfagyasztó körülmények. Mert miért halt meg a feleségem? Ez továbbra is kérdés marad. Ez a kérdés kala­pál, zakatol, egyre zakatol az agyamban . .. Hiszen én kész lettem volna őt igy hagyni, ha azt akarta volna, hogy igy hagyjam. De ő ezt nem hitte el — ez mindennek az oka. De nem... nem, nem így van, nem ez az igazság. A dolog egyszerű: úgy érezte, hogy becsületesen kell viselkednie, ha szeret, tel­jes ragaszkodással kell szeretnie, nem úgy, ahogyan a kövér boltost szerethette volna. S mivel ő sokkal erkölcsösebb, sokkal tisztább gondolkodású volt, hogysem olyan szerelmet nyújtson nekem, amilyennel legfeljebb a kö­vér boltos elégedett volna meg, hát nem akart rászedni engem. Igazi szerelem helyett nem akart félszerelmet vagy negyedszerel­met nyújtani. Túlságosan becsületesek vol­tunk, erről van szó! Annak idején megértést akartam a szivébe oltani, emlékeznek? Fur­csa gondolat. Roppant érdekel: vajon becsült-e engem? Nem tudom. Megvetett-e, vagy sem? Nem hiszem, hogy megvetett. Borzasztóan furcsa, de egész télen soha még csak eszembe se jutott, hogy talán megvet. Épp az ellenkező­ről voltam mélységesen meggyőződve, egé­szen addig a pillanatig, amikor feleségem szigorú csodálkozással nézett rám. Úgy van, szigorú csodálkozással. Akkor egyszeriben ráébredtem, hogy megvet. Tudatára ébred­tem változhatatlanul és örök időkre! Ó, bár­csak most is megvetne, most is, ezután is, mindig — csak élne még, csak élne! Hiszen alig néhány órája még járt-kelt, beszélt. Kép­telen vagyok felfogni, fogy kiugrott az abla­kon. Hogy is gondolhattam volna erre akár­csak öt perccel előbb? Behívtam Lukerját. Most a világért sem engedem el Lukerját, a világért sem! Ó, mi kettem — a feleségem és én — még megegyezhettünk volna. Csak nagyon el­szoktunk egymástól a télen, de hát nem szokhattunk volna ismét össze? Miért is ne találhattunk volna egymásra, miért is ne kezdhettünk volna új életet? Én nemes lelkű vagyok, ö is az volt — íme, nem hiányzott az alapfeltétel sem! Még csak néhány szó, még csak két nap — nem több —, és ő mindent megértett volna. A legelviselhetetlenebb, hogy mindaz csak véletlen; egyszerű, durva, ostoba, közönyös véletlen. Bele kell bolondulni! Öt perccel, mindössze öt perccel késtem el! Ha öt perc­cel előbb érkezem haza, az a végzetes pilla­nat elvonul fölöttünk, akár egy kis felhő, és feleségemnek többé eszébe se jut ilyesmi. Csak öt perccel késtem el végül pedig mindent megértett volna. Most pedig megint üresek a szobáim, megint egyedül vagyok. Az ingaóra meg csak ke­tyeg, ketyeg, neki az egészhez semmi köze, neki semmi se fáj. Nincs senkim, senkim — milyen szörnyű ez! Járkálok, egyre járkálok. Tudom, tudom, mondaniuk se kell: nevetségesnek tartják, hogy a véletlent és ezt az öt percet okolom. Pedig nyilvánvaló, hogy az egész ezen mú­lott. ítéljenek csupán ebből az egy körül­ményből: feleségem — más öngyilkosokkal ellentétben — még csak egy cédulát sem hagyott hátra: „A halálomért senkit se okol­janak!” Arra sem gondolt, hogy még Lukerját is meggyanúsítják és megijeszthetik: „Rajta kívül csak te voltál a szobában, hát biztosan te lökted ki az ablakon.” Meghurcolhatták volna ártatlanul, ha kintről, az ablakokból, a szárnyépületből és az udvarról nem látták volna négyen is, hogy feleségem a szentké­pet melléhez szorítva állt a párkányon, és önként vetette le magát az utcára ... De hát az is csak véletlen, hogy az emberek ott álltak és látták, miképp történt a dolog. Hiszen az egész csak egy pillanat volt — egyetlen ellenőrizhetetlen pillanat. Kiszámít­hatatlan, előre nem látható véletlen! Mi van abban, hogy a szentkép előtt imádkozott? Ez korántsem bizonyítja, hogy készült a halálra. Ez a hirtelen hangulat legföljebb úgy tíz percig tarthatott, elhatározása biztosan ak­kor fogamzott meg a lelkében, amikor a falhoz támaszkodott, homlokát a karjára haj­totta, és mosolygott. Ekkor villanhatott fejé­be a gondolat, amely megszéditette, s amelynek nem tudott ellenállni. Itt nyilvánvaló félreértésről van szó. Hiszen velem még lehet együtt élni... És hátha vérszegény volt? Hátha az egészet csak a vérszegénység a csökkenő életerő okozta ? A télen kimerült a szervezete, ez okozta ... FERDICS GÁBOR ILLUSZTRÁCIÓJA Elkéstem!!! S most itt fekszik a koporsóban ... milyen vékonyka, milyen hegyes lett az orrocskája! Szempillái mint kis nyilvesszök sorai. És hogy zuhant le — semmilyen törés, semmilyen zúzódás! Csak az a „kevéske vér". Tulajdon­képpen csak kávéskanálnyi vér. Belső sérü­lés ... Furcsa gondolat foglalkoztat; hátha lehetséges nem eltemetni... Mert ha elvi­szik öt, akkor ... ó, nem, nem! Az szinte elképzelhetetlen, hogy elvigyék! Jaj, hiszen tudom, hogy el kell szállítaniuk, tudom én azt, nem vagyok örült, nem beszélek csak úgy, a levegőbe, bolond módra, ellenkezőleg, még sosem voltak ilyen világosak a gondola­taim, de ... hát hogy lesz az most? Hogy fogom kibírni megint az üres házban, a puszta szobákban ... megint egyedül... csak a zálogtárgyakkal... Lázálom, őrület, őrület! Halálra gyötörtem öt — erről van szó! Mit nekem most a ti törvényeitek? Mit nekem most a ti szokásaitok, a ti erkölcse­itek, életetek, országotok, hitetek? Csak ítél­jenek el a bíráltok, csak állítsatok törvény elé, csak tárgyalják az ügyemet a nyilvánosság előtt, én ott is ki fogom jelenteni, hogy nem ismerek be semmit. A bíró majd rám for­med : „Hallgasson, főhadnagy!" Én meg visz­­szakíabálok rá: „Hát azt hiszed, van hatal­mad, hogy engedelmességre bírj? Miért zúz­ta össze a tehetetlen, sötét ostobaság azt, ami nekem mindennél drágább volt? Mit nekem most a ti törvényeitek!" Ó, nekem már minden mindegy! Jaj, te vak, te vak teremtés! Halott vagy, nem hallod, amit mondok! Nem tudod, mi­lyen mennyországot teremtettem volna én neked. Lelkemben mennyország lakozott, azzal vettelek volna körül! No, igaz, nem szerettél volna — hát aztán? Minden úgy lett volna, minden úgy maradt volna. Csak be­szélgettél volna velem, mint jó baráttal — örvendeztünk, nevetgéltünk volna, örömmel néztünk volna egymás szemébe. így éldegél­tünk volna. És ha beleszeretsz valaki más­ba ... sebaj... az sem lett volna baj. Sétál­tál és nevetgéltél volna vele, én meg az utca túlsó oldaláról néztelek volna ... Ó. semmi, semmi se lett volna baj, csak még az egy­szer, egyetlenegyszer kinyitná a szemét! Ha csak egy pillanatra is, egyetlen pillanatra! És rám nézne, úgy mint nemrégiben, amikor elém állt és megfogadta, hogy hűséges fele­ségem lesz! Ó, egyetlen pillantásra mindent megértene! Tehetetlenség! Közöny! Ó, természet! Ma­gányos ember e földön — ez a legrosszabb! „Van-e élő ember a tágas mezőkön? — kérdezte valamikor az orosz vitéz. Bár nem vagyok vitéz, kiáltva kérdezem én is ugyan­ezt, de nem felel senki. Azt mondják, a világmindenséget a nap élteti. Élteti. De felkél a nap és — nézzék csak: hát nem halott ö is? Minden meghalt, és mindenütt halottak. Csak, az emberek ... de körülöttük néma csend — ez hát a föld! „Emberek, szeressétek egymást!" — ki is mondta ezt? Kinek a tanítása ez?... Az ingaóra csak ketyeg, érzéketlenül, ellenségesen. Éjfél után két óra. Feleségem cipőcskéi az ágya előtt állanak, mintha várnák őt... Jaj istenem, ha reggel elszállítják, mi lesz velem ? nő 14

Next

/
Thumbnails
Contents