Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-21 / 48. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Sörény és koponya Kányádi Sándor, az erdélyi magyarság legkiválóbb kortárs költője az idén hatvanesztendös. Ez alkalomból jelentette meg a debreceni Csokonai Kiadó a költő Sörény és koponya című kötetét, hogy ily módon is tisztelegjen az ünnepelt előtt. 1979-ben vehettünk kezünkbe utoljára Kányádi-kötetet, a Fekete-piros versek címmel megjelent válogatást, szűkebb hazájában pedig 1978-ban jelenhetett meg utoljára nyomtatásban a Szürkület című kötettel. Személyes megpróbáltatásairól, művészi létezésének nehézségeiről érkeznek ugyan hírek, de ezeknek az életérzéseknek leghitelesebb forrásai mégis a versek. Ezért öröm most kézbe venni a nemzetiségi közösség gondjaival viaskodó költő munkáinak legújabb gyűjteményét. Kányádi 1950 táján székely középparaszti környezetből robbant be az irodalomba. A népies költői hagyományok mellett kötelezte el magát. Egyszerűsége, természetessége napjainkig megmaradt, idővel azonban formavilága és nyelvezete színesedett, lírája elmélkedő hajlammal gazdagodott. Egyre sűrűbben vált költészete meghatározójává a sötét, keserű hang és a drámai feszültség. A most megjelent, nyolc fejezetre osztott kötetet a ciklikus szerkesztésmód jellemzi. A ciklusokon belül az ún. pillérversek oszlopokként tartják össze a teljes kötetet. Sok a kiemelésre méltó vers. Van, amelyben az írástudó örökös dilemmája fogalmazódik meg, másutt a kidalolás és az elhallgatás kényszerű dialektikája: „Lesz-e majd torok elüvölteni, / amit most elhallgatunk." A versek jelentéstöbbletének megértésére csak az képes, aki kellően érzékeny tud lenni a szülőföldön átélt „indiánsors" iránt. Saját sorsról és népsorsról szól minduntalan könyörtelen realitással, szomorú iróniával, elnémíthatatlanul. A nagy versek mellett talán mégis legmegrázóbb ez a hatsoros „alig-vers", mint egy kiáltásba, hatalmas tragédia szorult: félelem féled fél féljük félitek félnek Kányádi, a költő, ha nagyközönség elé hazájában nem is léphet műveivel, évtizedek óta fáradhatatlanul teszi a dolgát. Bizakodva kívánunk számára jobb közérzetet, további termékeny alkotói éveket. ZSEBIK ILDIKÓ Lengyel József noteszeiből Tizenhét évig volt Lengyel József, magyar író, a sztálini büntetőtáborok foglya. Ez az esemény meghatározó volt későbbi életére, s bár újabb posztumusz könyve — a vaskos, több mint 38 ívnyi —, naplójegyzetei nem ezt a kort idézik, de hangulatára, ítéleteire erősen rányomja bélyegét. Úgyis mondhatnánk: őt már nem lehet „lépre csalni". Minden poklot megjárt, megismert emberi jellemeket, politikai harcokat, látott életet és halált. Vézna alakja egyre törékenyebb lett, de szelleme annál törhetetlenebb. Ötvenkilenc évesen tért haza, Magyarországra, 1955-ben. Ekkor kezdte írni naplójegyzeteit, amelyeket megszakítás nélkül húsz évig, haláláig írt. Jegyzetei több mint ezer oldalra rúgnak. Major Ottó, a válogató, igyekezett a legjellemzőbbeket, a legáltalánosabbnak mondható részeket — ha egyáltalán van ilyen ebben a műfajban — kiválogatni és közé tenni. Mi gazdagodunk általa: a töménytelen információ révén, vagy úgy, hogy megerősíti feltevéseinket. Az a kor, amelyet a napló átfog (1955—75) a magyar és a világtörténelemben, de az irodalmi életben is, nagy események időszaka. A válogató a napló eiőhangjaként érdekes dokumentumokat közöl : Szibériai jegyzeteket 1950-böl, Makarovóból, ahol száműzetésben élt; a hazatérése kapcsán írt életrajzi szövegét, amelyben feltárja letartóztatásának körülményeit, majd a Kicsi, mérges öregúr című elbeszélésének Lengyel József noteszeiből 1955-1975 első fogalmazványát. Az elbeszélést 1953- ban írta ugyancsak a szibériai Makarovóban, s egyértelműen az 1937—38-as sztálini konstruált perek ellen íródott. Az új változatban általánosabb módon merül fel a kérdés, vagyis minden konstruált per ellen szól Andrianov (az új változatban Andrian) professzor története. Ezt követik valójában a naplójegyzetek: elhelyezkedés (lakásgondok), társadalmi beilleszkedés, írói tervek. A naplófeljegyzések legérdemibb része természetesen ez az utóbbi. Micsoda hatalmas küzdelmet folytatott a roppant élmény irodalmi feldolgozásával! S milyen harcot kellett vívnia azok megjelentetéséért, minthogy a sztálini büntetőtáborokról szólni a hatvanas évek elején s később sem volt „időszerű" téma. De hát Lengyel József ezt a kérdést sehogy sem kerülhette meg, hiszen 1930-tól 1955-ig — huszonöt éven át — a Szovjetunióban élt. E tárgyú írásai mind falakba ütköztek. A fal persze nem volt mindig akadály, hisze következetesen nyűtte, törte ezt a falat, s nemegyszer (néha erőszakkal is) áthatolt rajta. Akkor például, amikor a Szembesítés című regényét kéziratos formában kiadták (mert másra nem volt mersz és engedély), de mit kellett harcolnia az Igéző, az Elévült tartozás és a már említett Kicsi, mérges öregúr müveinek publikálásáért is! Elképesztő politikai és társadalmi kötöttségekről tudósit a napló. Tanúi lehetünk kitartásának, következetességének — nemegyszer makacsságának —, de bölcs érveléseinek és toleráns megnyilvánulásainak is. Tévedéseinek is. Az efféle szubjektív jegyzetekben, bármily bölcs az ember, nincs védve a tévedéstől; a gyors — naplói — ítélkezés nem mindig igazságos, de mi, akik ismerjük a jelenségeket és a vitatott témát (személyt, eseményt), eligazodunk az ítélkezésekben, nem hat reánk bántóan, sőt, ellenkezőleg: hozzátesz, árnyalatokat igazít kialakított képünkön. A naplót olvasva, egy kiváló író műhelyébe tekintünk; magatartása, örökös „jóratörekvései" példaképül szolgálhatnak a ma emberének is. (A Magvető Kiadó kötete nálunk is megvásárolható.) MÉSZÁROS KÁROLY FOLYÓIRAT Nővé knihy 89/44 Mi, csehszlovákiai magyarok sokszor és sok helyütt beszélünk, írunk a csehszlovákiai irodalmi kontextusról, de, tisztelet a kivételnek, mintegy a dolgok feletti méltósággal hangsúlyozzuk e kontextus működésének szükségszerűségét és fontosságát, s csak elvétve bíráljuk hiányosságait, hivatalosított jellegét, egyoldalúságait. Kiadónknak, a Madáchinak egy Kontextus című kiadványa is van, amely mindenekelőtt a cseh és a szlovák irodalmi művekre, illetve történésekre reflektál. Magyarán: részünkről megannyi kinyilatkoztatott óhaj, szándékló gesztus, a valóságban azonban általában a dolgokon kívül maradunk. Itt van például a hetenként megjelenő Nővé knihy, amelyet akár a magyarországi Könyvvilág testvérlapjának is nevezhetnénk, ha az nem lenne havilap és majd minden vonatkozásban jóval magasabb színvonalú. Régóta olvasom e cseh-szlovák hetilapot, de nem emlékszem rá, hogy hasábjain napvilágot látott volna egy szlovákiai magyar könyvről írt recenzió. A Co právé vychází (Most jelenik meg) és a Co nového vyjde (Mi új várható) rovatukba be-bekerül egy-egy Szlovákiában megjelenő magyar könyv is, de itt csak a szerző nevét, a kötet címét és néhány adatát közük. És még ilyen esetben sem futja arra, hogy a rovat alcíméül feltüntetett öesky, illetve slovensky (cseh nyelven, szlovák nyelven) alá odakerüljön a madarsky (magyar nyelven) is. Mindent összevetve, a sok évi olvasói tapasztalatot is természetesen: a csehszlovákiai „könyvvilág" számára lényegében nem létezik csehszlovákiai magyar irodalom. Mindemellett tény, hogy a cseh nyelven megjelenő (1918 előtti, illetve magyarországi) magyar szépirodalmi művekről igyekeznek alapos ismertetéseket publikálni, ami megerősíti a feltételezés helyénvalóságát, miszerint lenne, lehetne csehszlovákiai magyar szakértőjük, híradójuk is. Csak hát, miként a magyarországi Könywilág sem közöl az országban élő nemzeti kisebbségek irodalmi termékeiről recenziót, következetes rendszerességgel: ismertetőket, akként a cseh és szlovák nyelven megjelenő Nővé knihy sem tartja fontosnak, hogy az országban élő nemzeti kisebbségek szépirodalmi eredményeiről elemző cikkekben tájékoztasson. Erre szoktuk azt mondani, rólunk zömmel csupán deklaratív módon beszélnek. Holott fontos lenne, s nem csupán nekünk, hanem elsősorban a cseheknek és a szlovákoknak, hogy teljesebb képet kapjanak, ha egyáltalán kaptak már valamilyen irodalmi képet a csehszlovákiai magyarokról, a csehszlovákiai magyaroktól. Bár nem kizárt, hogy kaptak, hiszen az utóbbi két évtized szlovák prózája nem kevés müvet szentelt a szlovák délvidéknek és szlovák—magyar együttélésnek. Mi azonban, természetesen, hiszen nem csupán irodalmi, hanem nemzeti, sőt, nyelvi különbségek evidenciájáról lévén szó, másfajta szemszögből adunk szépirodalmi feleletet a fölmerülő, illetve mélyben lappangó kérdésekre. S ez, amikor annyit beszélünk a közös európai házról, talán a többségi nemzetek irodalomkedvelőinek sem érdektelen. Természetes, hogy nem a Nővé knihy szerkesztősége és nem is az általam nagyra becsült főszerkesztője, Marie Krausová hibáztatható a szerkesztési hiányosságért, hanem az a történelmi szemlélet, mondhatni, koncepcióbeli fogyatékosság, amely csupán deklarálja a csehszlovákiai magyar irodalom létezését. És előfordul, amikor még a deklarálás is elmarad. Kiváló példa erre a hetilap idei 44-es számának hátsó, nyolcadik oldala, amelyben beszélgetést közölnek az idei év küszöbén indult Dotyky című szlovák és az első száma megjelenésére mindmáig "váró Iniciály című cseh fiatalok irodalmi lapja főszerkesztőivel. Amikor annak idején az írószövetségi közgyűlésen szóba jött a fiatalok irodalmi lapja kiadásának további halaszthatatlansága, a Csehszlovákiában élő fiatal magyar írók is benyújtották igénylésüket, s ugyanolyan méltányos választ kaptak, mint a csehek és a szlovákok. Nem tudom, mi játszott szerepet abban, hogy a szlovák fiatal írók lapja, a Dotyky, mondhatni, évfolyamelőnyt szerzett a cseh Iniciályval szemben, ha tudnám is az okot, a tényen mit sem változtatna, miként arról sincs sejtelmem, hogy a csehszlovákiai fiatal magyar íróknak megígért lap, a Poszt, mekkora évfolyamhátránnyal indul majd, ha indul. Minderre azonban választ kaphattunk volna, ha a Stránky pro mladou literaturü (Lapok a fiatal irodalomnak) című kettős interjú triptichonként jelenik meg azáltal, hogy a szerkesztőség megkérdezi a Poszt című lap tervezetét kidolgozó csehszlovákiai magyar írók valamelyikét, mi is a helyzet most. E szerkesztési koncepciót indokolta volna az a bizonyos sokat emlegetett csehszlovákiai irodalmi kontextus, valamint az a szűnni nem akaró bizonyosság, hogy csehszlovákiai magyar írók vannak. Köztük nagyon sok fiatal is! Bár nem sokuknak, de a legjobbaknak köteteik is megjelentek már, amelyekkel nem a magyar kritikából mára szinte teljesen kiszorult udvarias, protokoll, hanem a hozzáértő, szigorú • kritika mércéje szerint is a kortárs irodalom élvonalához zárkóztak. Persze, mint minden irodalomban, a csehszlovákiai magyarban is megjelennek közepes müvek, sőt!, ez azonban nem zárja ki, hogy kimagasló teljesítményeinkről a cseh és a szlovák olvasóknak ne számoljon be ez a csehszlovákiai könyves hetilap. Amelyet, tapasztalataim szerint, elég sok csehszlovákiai magyar is olvas. SZIGETI LÁSZLÓ nő 18
