Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-21 / 48. szám
KUCKÓ Élt egyszer egy kisfiú, akinek senkije sem volt a világon: az apja is, az anyja is meghalt. A szülei a Péter nevet adták neki, de mert kicsiny kora óta önmagának kellett gondoskodnia megélhetéséről, s hordania kellett az írót a városba a piacra, elnevezték írós Petinek. Egyszer Peti egy teli kanna írót vitt a városba, s útközben az erdőn találkozott a vasorrú bábával. — Á, írós Peti! — rikácsolta a boszorkány, amikor megpillantotta a fiút. — Igazán örülök, hogy találkoztam veled, éppen szükségem van íróra. Rögtön add ide, különben beduglak a zsákba, és elviszlek. — Nem adom — válaszolta Peti. — A vásárra viszem. — Ha nem adod, magadra vess! — JAN VLADISLAV Peti és a boszorkány dühödött fel a boszorkány, ezzel megragadta Petit, és a kannával együtt begyömöszölte a zsákba, a zsák száját bekötötte, a zsákot a vállára vetette, és elindult hazafelé. Félúton eszébe jutott, hogy a városban felejtette a fazekat, melyet a vásáron vett. — Hej, jó emberek! — kiáltott oda a férfiaknak, akik az útszélen éppen a bokrokat nyesték. — Vigyázzatok erre a zsákra. Vissza kell térnem a városba, mert ott felejtettem a fazekamat. — Vigyázunk, ne félj — mondták a férfiak, és a boszorkány visszanyargalt a városba. Alig tűnt el a láthatáron, Peti tüstént kiabálni kezdett: — Hej, jó emberek, eresszetek ki, a boszorkány beledugott a zsákba, és otthon meg akar enni! A férfiak természetesen kiszabadították Petit. Helyette rőzsével és tüskebozóttal tömték a tele a zsákot. Amikor a boszorkány visszatért a fazékkal, Peti már régen otthon volt. A vasorrú bába hátára vetette a zsákot, és sietett haza. Alig indult el, szúrni kezdték a tüskék. — Eh, te fiú, egyszerre olyan éles lett a szőröd, mint a tövis — sopánkodott a boszorkány, s mire hazaért, csupa vér lett a háta. Otthon ledobta válláról a zsákot, kioldotta a zsineget, és egy lepedőre szórta a tartalmát. És egek ura! Peti helyett egy csomó rozsé és tüske hullott ki a tiszta lepedőre. Csoda, hogy a boszorkány meg nem pukkadt mérgében. Másnap Peti korán felkelt, de hiába. A városba menet az erdőn ismét találkozott a boszorkánnyal. — Á, írós Peti! — rikácsolta a boszorkány. — Nos, ide adod az írót, vagy nem? — Nem adom — mondta Peti. — Vásárra viszem a városba. — Ha nem adod, nem adod! — mondta a boszorkány, és szegény Petit a kannával együtt begyömöszölte a zsákba. A zsákot bekötötte, a vállára vetette, s már futott is vele haza. Félúton eszébe jutott, hogy a városban felejtette a tányérokat, melyeket a vásáron vett. — Hej, jó emberek! — kiáltott oda a férfiaknak, akik az úton éppen a követ törték. — Vigyázzatok erre a zsákra. Vissza kell mennem a városba, mert ott felejtettem a tányéraimat. — Vigyázunk, ne félj — mondták a férfiak, és a boszorkány visszanyargalt a városba. , Alig tűnt el az útkanyarban, Peti tüstént kiabálni kezdett: — Hej, jó emberek, eresszetek ki, a boszorkány beledugott a zsákba, és otthon meg akar enni! Az útkaparók kiszabadították Petit. Helyette kővel rakták tele a zsákot. Amikor a boszorkány visszanyargalt, Petinek már rég nyoma veszett. A vasorrú bába hátára vetette a zsákot, és sietett haza. Alig indult el, a kődarabok törni kezdték a hátát. — Eh, Peti, neked aztán olyan kemény a csontod, mint a kő — sóhajtozott a boszorkány, s mire hazaért, tele volt a háta csúnya kék foltokkal. Otthon ledobta válláról a zsákot, kioldotta a zsineget, és egy lepedőre szórta a zsák tartalmát. De ugyancsak elcsodálkozott! Peti helyett egy csomó kő hullott ki a tiszta lepedőre. A boszorkány majd megpukkadt bosszúságában. Harmadik nap Peti még korában kelt fel, de ez alkalommal sem volt szerencséje. Amikor ment az erdőn keresztül a városba, harmadszor is találkozott a boszorkánnyal. — A, Irós Peti! — rikácsolta a vasorrú bába. — Nos, ide adod az írót, vagy nem? — Nem adom — mondta Peti. — Viszem a városba eladni. — Ha nem adod, nem adod! — A boszorkány nagyon mérges lett, és Petit a kannával együtt begyömöszölte a zsákba. — De most aztán nem szöksz meg! — mormogta a foga között, s a zsákkal a vállán futott egyenesen haza. A kunyhója ajtajában azonban eszébe jutott, hogy a városban felejtette a husángot, melyet a vásáron vett. Sebaj, Petit a zsákkal együtt bezárom a kunyhóba, elnyargalok érte — szólt magában a boszorkány, és így is tett. Petit a zsákkal együtt bedobta a szobába, kétszer ráfodította a zárat és futott a husángért. Alighogy a vasorrú bába kiért a kapun, Peti tüstént előhúzta zsebéből a kését, elnyisszantotta a zsinórt, és már kint is volt a zsákból. Gyorsan leszedte a polcról a fazekakat, a poharakat és a tányérokat, mind beledobálta a zsákba, bekötötte a száját, ő maga pedig kimászott a kéményen. Mire a boszorkány hazaért, Peti már az erdőn túl járt. A vén szipirtyó kinyitotta az ajtót, berontott a szobába, előrántotta a husángot, és teljes erőből rácsapott a zsákra. Az ütésnek olyan volt a hangja, mint amikor egyszerre feltöröd a dió héját. A vasorrú bába vidáman megragadta a zsákot, kioldotta a zsineget, és a zsák tartalmát kiöntötte egy tiszta lepedőre. De ki látott még ilyen csodát? Peti helyett a boszorkány edényeinek cserepei hullottak ki a zsákból. Amikor ezt a boszorkány meglátta, dühében valóban megpukkadt, és a kedves írós Petinek örökre nyugta lett tőle. KÖVESDI JÁNOS FORDÍTÁSA nő 16
