Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-21 / 48. szám
fejmozdulat, amikor a szobába lép valaki. Egyenesen odamentem és leültem mellé egy székre, de szorosan mellé, mintha megháborodtam volna. Ő gyorsan, ijedten nézett rám, én pedig megfogtam a kezét, és már nem is emlékszem, mit mondtam neki, illetve mit akartam mondani, hiszen akkor beszélni se tudtam. Hangom elcsuklott, nem engedelmeskedett. De meg nem is tudtam mit mondani, csak ziháltam,, minduntalan elakadt a lélegzetem. — Beszélgessünk egy kicsit... tudod ... mondj hát valamit! — dadogtam ostobán, ó, de hát észnél voltam-e egyáltalán? Ő ismét megremegett, és rémülten hőkölt vissza, úgy meredt arcomra; de szemében hirtelen szigorú csodálkozás jelent meg. Igen, csodálkozás, mégpedig szigorú! Tágra nyílt szemmel nézett rám. Ez a szigorúság, ez a szigorú csodálkozás porba sújtott, összezúzott: „Te talán még szeretetet, szerelmet vársz tőlem? — véltem hallani a kérdést a csodálkozásából, noha egy szót se szólt. De én mindent kiolvastam a tekintetéből. Egész testemben megremegtem, és a lába elé borultam. Ő hirtelen felugrott, de én mindkét kezét megragadva, hatalmas erővel visszatartottam. Azzal, hogy helyzetem kétségbeejtő, teljesen tisztában voltam, azt én tökéletesen megértettem! Mégis, akár hiszik, akár nem, szívemben olyan mámoros elragadtatás lobogott, hogy az már valósággal elviselhetetlen volt, azt hittem, belehalok. Szédületes boldogságomban feleségem lábát csókolgattam. Igen, mérhetetlen és végtelen boldogságomban csókolgattam a lábát, miközben teljes tudatában voltam helyzetem kétségbeejtő reménytelenségének! Sírtam, mondani próbáltam valamit, de nem tudtam beszélni. Feleségem ijedtségét és meglepetését hirtelen valami aggasztó gondolat nyomán támadt rettegés váltotta fel: furcsán, sőt vadul nézett rám, láthatóan iparkodott megérteni, minél előbb megérteni valamit, és gyámoltalanul elmosolyodott. Rettentően szégyellte magát, hogy én a lábát csókolgatom, hát visszahúzta a lábát, de én akkor a padlót, a lába nyomán borítottam el csókjaimmal. Ö látta ezt, és zavarában hirtelen elnevette magát (hisz köztudomású, hogy az ember szégyenletében, zavarában nevet néha). Ezután hisztériás rohamot kapott; észrevettem, hogy remeg a keze, de rá se hederítettem, folyvást azt mormoltam, azt hajtogattam, hogy szeretem, hogy föl se átlók a padlóról... „engedd, hogy a ruhád szegélyét csókoljam ... hogy így bálványozzalak és imádjalak életem végéig .'.." Nem tudom, nem emlékszem, mit mondtam még — de ő egyszer csak megremegett és felzokogott, félelmetes idegroham tört ki rajta. Megrémített. Átvittem a másik szobába és lefektettem. Mikor az idegroham elmúlt, felült az ágyban — agyongyötörtnek látszott —, megragadta mindkét kezemet, és kért, hogy térjek magamhoz, nyugodjam meg: „Az istenért, ne kínozza magát, csillapodjék ..." — és megint sírva fakadt. Azon az estén egy pillanatra se távoztam mellőle. Szüntelenül arról beszéltem neki, hogy elviszem Boulogne-ba, ott majd fürödhet a teqgerben, hogy elviszem most, hamarosan, két hét múlva, mert az előbb hallottam, milyen megtört a hangocskája; hogy a zálogházat becsukom és eladom Dobronravovnak, hogy új életet kezdünk, de mindenekelőtt Boulogne-ba kell mennünk, Boulogne-ba, minél előbb. Ő csak hallgatott, és látszott rajta, hogy fél. Egyre jobban félt, egyre jobban. Engem azonban nem ez foglalkoztatott, hanem folyvást erősödő, csillapíthatatlan kívánságom, hogy megint a lábához boruljak, és megint csókolgassam a lába nyomát a padlón, és imádhassam őt... „Semmi egyebet nem kérek tőled — hajtogattam percenként —, ne is felelj nekem, ne is vegyél rólam tudomást, csak azt engedd meg, hogy a sarokból nézhesselek, hogy a rabod, a hűséges kutyád legyek ..." Ő ismét sírva fakadt. „Én meg azt hittem, hogy most már mindvégig így fog hagyni" — tört ki belőle akaratlanul, olyan önkéntelenül, hogy talán észre se vette, hogy mondott valamit, holott azon az estén ez volt a legdöntőbb, legvégzetesebb, s számomra legfélreérthetetlenebb kijelerttése, amellyel szinte tőrt döfött a szívembe. Ez mindent megmagyarázott, mindent, de ameddig ö nálam, a közelemben, a szemem előtt volt, esztelenül reménykedtem és borzasztóan boldog voltam. Ó, milyen szörnyen kimerítettem őt azon az estén, és ezt tudtam is, de szentül hittem, hogy hamarosan, most rögtön mindent jóvátehetek. Végül éjszakára végképp elhagyta az ereje; biztattam, hogy aludjék el, és ő nyomban el is aludt, mélyen. Számítottam rá, hogy kitör rajta a láz és álmában félrebeszél. Úgy is történt, félrebeszélt, de csak rövid ideig. Éjszaka szinte percenként fölkeltem, és papucsban, nesztelenül odaosontam hozzá, hogy nézhessem. Kezemet tördelve néztem ezt a beteg teremtést szegényes fekhelyén, a vaságyon, amelyet annak idején három rubelért vettem neki. Letérdeltem az ágya mellé, de minthogy aludt, még a lábát sem mertem megcsókolni (az ő engedélye nélkül!). Imádkozni kezdtem Istenhez, ám egy-két perc múlva felugrottam. Lukerja figyelt rám a konyhából, és minduntalan bekukkantott. Kimentem hozzá, és mondtam, hogy feküdjék le, és hogy holnap már minden „egészen másképp lesz". És én ebben vakon, szilárdan, eszelősen bíztam. Ó, micsoda mámoros öröm ragadott magával! Alig győztem kivárni a másnapot. S ami a legfontosabb, nem tartottam semmi bajtól, bár láttam a tüneteket. Noha szememről már lehullt a hályog, józan eszem még nem tért vissza, sőt még soká, soká, egészen a mai napig nem tért vissza, egészen a mai napig! De hát hogyan is, hogyan térhetett volna vissza; hiszen a feleségem akkor még élt, még itt volt előttem, én meg előtte. „Holnap, mihelyt felébred, mindent elmondok neki, akkor majd mindent megért." így gondolkoztam akkor, minden olyan egyszerűnek és világosnak tetszett, ezért is voltam olyan boldog. A födolog, szerintem, a boulogne-i utazás volt. Nem tudni, miért, szilárdan hittem, hogy Boulogne minden; hogy ott minden baj véget ér. „Boulogne-ba tehát, Boulogneba!" Eszelősen vártam a reggelt. (folytatjuk) KÁNYÁDI SÁNDOR versei Mert addig tart meri addig tart ama híres nonkonformista láz is amíg egy valamirevaló összkomfortos állíts ki nem kerekedik belőle s már a hatalom pótszékéről is elégedetlenkedőnek tetszik aki körmét fújja ha fázik vagy éppenséggel toporog úgy a sor derekától hátrafelé hátrafelé Jönnek hozzám Vannak vidékek jönnek hozzám hajnalonta kikibe bújva lopakodva jönnek hozzám hajnalonta honnan jönnek mit akarnak csontomig ki mért takarnak csontomig ki mért takarnak kebelembe rezgőn várfát kötnek alá árva bárányt mért ültetnek rezgőnyárját szivem májam mint a gyermek akit ha kell ha nem vernek akit ha kell ha nem vernek szívem májam mért szedik ki szívem májam mért szedik ki s vetik a kutyáknak enni kötnék bár egv tiszta gyolcsba annyit érdemeltem volna kötnék bár egy tiszta gyolcsba vannak vidékek ahol a fölösleges kutya- s macskakölyköket vízbe ölik vagy elevenen eltemetik de mielőtt még a szemük kinyílt volna de mielőtt még a szemük kinyílt volna Rekviem egy erdőért a tekintet még keresi keresi még az erdőt kisemmizett madár V. nap és hold láthatja immár amit csak a halál s a szerelem kitakart völgyek hajlatok árnyékatlan szomorúság lombot már csak emlékeinkben hajt lombot már csak emlékeinkben hullat és nem merem meg-nem-csókolni a f ejszét _____J nő 15
