Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-01 / 45. szám
FERENCZY ANNA 35. IV lapnyugta előtt érkeztek a nyitrai I il állomásra. Gyalog indultak haza. A faluban a házak előtt ücsörgők feléjük kiabáltak, mi volt, hogy volt. Ágnes eléggé szorongott, mit mond, ha otthon kérdezik? Hallgat, ez lesz a legokosabb. Apja, anyja kérdésére „nem tudom''-mal válaszolt. Mindketten megnyugodtak. A hársfák alá készülődött, mégis az alsókertjükben kötött ki. a szilvafák alatt. Jól bebugyolálta magát a nagykendőjébe. Szokatlan volt apja hallgatása, beérte volna a „nem tudom"-mal ?... Ezt szinte lehetetlennek tartotta; vagy mégse bánná, ha elkerülne hazulról? Az örök elvágyódás benne élt. Most talán lehet, lehetne... bár egy kis — „Vörös csillag ragyogj és trónolj" — mormogta. A csillag valóban vörös színben pompázva trónolt az égen. A vers igazi költői értelmét még nem értette Ágnes, de nézni, csodálni az égi jelenséget így is jó volt... Mi lesz vele, ha megérkezik a levél?... Várta, mégis félt tőle. Féltette szerető szülőfaluját, Zobor hegyét, drága völgyeit, lankáit, akác-, hársillatú estéit, a ki nem mondott szavakat, melyek benne szokatlan erővel fogantak meg, csirába szökkentek, virágba borultak. Ha meg is nyirbálódtak, perzselődtek, miként a napsütötte hegyoldal, patak, forrás közelében a fű, rét, még a harmattól is zöldellt, benne is így csilingeltek a remény harmatjának gyöngyszemei. Élni kívánt, de nem kiégni, nem elpusztulni, távol drága szülőföldjétől, ha viszont itt marad, abba pusztul bele. Úgy összegömbölyödött, mint egy sün, ha rátalál a kutya. Sokáig ringatta magát. lába sajgott. Máskor munka végeztével felszaladtak a Nyáras-kúthoz mosakodni, most apja csak tett-vett, rakodott. Zoborhegy mögött rég nyugovóra tért a nap, de az asztagok mellett még mások is szöszmötöltek. Egyszeriben nem volt sürgős a hazamenetelük, valami látni-, hallanivalót sejtettek a szürkületre telepedett csendben. Sebők közelebb somfordáit apjához, Szombath tisztes távolságból figyelte. — No Ágnes, készülhetsz, itt a levél — súgta felé Sebök. Öccse, akár a jól fülelő vizsla, elvakkantotta magát: — Apu, apu! Ágnes készülhet, fölvették! A hír Ágnes apját a kazal tetején érte, hirtelen kiegyenesedett, favilláját a magasba tartotta, a fejébe tódult vértől arca elsötétült, és artikulálatlanul ordította : — Takarodjatok! Az asztagok mellől közelebb merészkedtek a bámészkodók. Apja meg egyre csak üvöltötte: benne valami. Arcán végigperegtek a könnyek. Hadonászó, magából kikelt apja olyan közel került a szívéhez, mint még soha. Ágnes a létrát az asztagnak támasztotta, attól sem félt, ha apja lejön, mindjárt megöli. Apja, mint akit álmából ébresztenek, felocsúdott. Amint leért, Ágnes mellének dőlt, de mondani már semmit nem tudott... így indultak lefelé a kerten. A két szekér mögöttük zötyögött, a bámészhad csalódottan távozott. Ettől a naptói kezdve Ágnes úgy érezte, apjában is, benne is megváltozott valami. Vacsora után estéről estére nagyokat hallgattak. Apja egyik cigarettát a másik után sodorta, kalapja feje búbján, indulásra készen, mégis maradt. Csöndesen nézte a jövést-menést, mosogatást, ágyazást. Ágnes néha-néha rámosolygott, szeme bocsánatot kórt, s ezt sugározta: „Maradok!" Szóvnl is kimondhatta volna, mégse tat csönddel, nyugalommal, családi békével is beérné. De otthon nincs békesség. Az előtte álló munkától sem riadna vissza ... De ez még olyan messze van, olyan bizonytalan ... Pozsonyi útjuk óta már eltelt egy hónap, de az ígért levél csak nem jött. Igaz, nem is várta különösen. Hétköznap, vasárnap a kertben üldögélt, sétára, litániára nem járt, nem akarta a sok öregasszonyt hallgatni. Észrevette, mióta nagylány lett, nővére vagy apja megy vasárnap délután az állatokkal, őt békén hagyják. Talán mert már eddig is elég bajt okozott, vagy Sebőkkel beszélt volna az apja? Lehet, elmondta, számításba jöhet Ágnes, és akkor hátat fordít, elhagyja a családot, ezért kímélik... Lehetetlen, ez lehetetlen — hajtogatta. Ha az állatokkal nem is ment, dolgozott szakadásig. Piacnapokon fát mászott, vagy létráról szedte a gyümölcsöt, kosorakkal cipekedett. De hogy vasárnap délutánonként hagyják, ez sehogy nem ment a fejébe. Pedig oka volt, csak még nem tudta. Ha meglenne otthon a béke, a szeretet, elkívánkozna hazulról? Igazán beérné a kevesebbel? Igen, beérné, ebben biztos. Számára a család békéje, nyugalma a legfontosabb, ha az megvan, még a kevesebb is több, mert a szeretetből meríteni lehet, de a harag elől csak menekülni... Hüvösödött. Térdét állig húzta, kezét térdén összekulcsolta. A templomtorony mellett kikandikált az esthajnai. Mióta a levelet várta, mind gyakrabban kérdezgette magától: menne vagy maradna? Nem és nem tudta, hogy határozzon, hisz menni is, maradni is egyszerre nem lehet. Azért menekült búvóhelyére, hogy döntsön ... Idő előtt megfutamodni ?... Mit akar tulajdonképpen ? Lelke legmélyén maradni szeretne. Elérkezett az aratás ideje. Péter-Pál utáni hétfőn a határban megpendültek a kaszák. Apja és nővére vágták a gabonát, Ágnes anyjával markot szedett, öccse az állatokra vigyázott. Apja, ha kellett, megszállottként tudott dolgozni, rendet nem hagyott, hacsak nem bizonyult túl füvesnek. Úgy iparkodtak, hogy estére már keresztek sorjáztak mögöttük. Két hétig látástól vakulásig. Ágnes a munka hevében még a levélről is teljesen megfeledkezett... Aratás után megkezdődött a hordás. A kertek mögött, a kertek alatti réten asztagok magasodtak. Apja az asztag tetején szorgoskodott. Alighogy elkezdték feladogatni a szekérről a kévéket, Sebők és Szombath köszönt rájuk szép jóestéttel. Mintha csak nézelődnének, sorra járták a többi asztagot, és ráérősen beszélgettek, ami bizony szokatlan volt ilyen nagy dologidőben. Valamenynyien sejtették, hírrel jöttek. Sebőkék megvárták, míg apja elrendezi a kévéket. Látszott rajtuk, bizonytalanok. Ágnes remegve állt, két karja az egész napos kéveadogatástól elnehezülten csüngött alá, a szúrós tarlón kisebzett — Takarodjatok, mert nem kurvának, földönfutónak neveltem! A trógerok, stricik kapcarongyának! Nem, nem hagyom! Inkább belefojtom a cigánygurnyóba! Hallottátok?! Vagy a mocsárba! Nem és, nem adom komédiásnak, se cirkuszosnak, inkább itt kinyújtóztatom! ... Ágnes döbbenten állt, a szitok szinte el sem jutott értelméig, csak nézte felbőszült apját, aki harcol érte ... Mindig azt hitte, nem szereti, és lám, mégis?! Ha nem szeretné, örülne, hogy viszik, mit törődne vele, merre, hová. De nem engedi el, félti az ismeretlentől, attól a kálváriától, amit maga már több ízben is végigjárt. Valamikor neki is voltak vágyai, álmai, de a hadakozás, a békétlenkedés eldurvította leikét. Ráadásul minden próbálkozása kudarcba fulladt, s most a magatehetetlenség, az elhibázott nyomorult élete ordított ki bejőle. Ágnes, most, hogy végre kitárult előtte börtönnek hitt otthonának ajtaja, egyszerre megtévedt gyermekként állt apja előtt. Hiszen a felvételin láthatta, sejthette, milyen lenne az új otthon, az új, fészek, ahonnan öt, a gyámoltalan madárkát talán csakhamar kilöknék. Ezt az eszeveszett, öngyilkossággal egyenlő repülést akarja, ez után vágyódik? Még visszaléphet, még nem késő, de ha egyszer rálép a maga választotta útra, végig kell menni rajta, mégha oly keserves is, mint a Golgota hegyének a stációi... — Nem, ezt nem! — ordított te, nem akarta a megszelídült oroszlán nyugalmát megzavarni. De mit is mondhatott volna? Talán azt, hogy számtalanszor büntelennek érezte magát, amikor megverte? De most mindent, mindent megbocsátott, és azon lesz, hogy felejteni is megtanuljon. Mindig ilyen csöndesnek akarja látni apját, ilyen szelídnek, ilyen otthonülönek. Lehet, hogy ezután már mindig így lesz, ilyen marad. De szerette volna, de nagyon szerette volna ezt Ágnes! Cséplés előtti estén mégis történt valami, felébredt apja virtuskodó kedve. A cséplőgép a templom melletti réten végzett, át keltett húzatni; nem is az ökröket, a teheneket fogta be. Az elevátor, a dob elég könnyen ment, a nehéz vas gőzgép kerekei azonban belemélyedtek a rét földjébe, tolták, húzták, segítve állataiknak. A temető melletti egyenes részen valahogy csak boldogultak az állatok, de kertjük végénél, az enyhe emelkedőn már kínlódtak. A szájtátiak apját ugratták, ettől vérszemet kapott, csak úgy ütlegelte a szerencsétlen teheneket. Biztatta őket, közben kegyetlenül káromkodott. Ágnes a kertjüket nézte, mert se hallani, se látni nem kívánta apja durvaságát. — Bözsi! Mandula! Mandula! Húzd az anyád büdös keservit! Állataik sokáig kínlódtak. Nagysokára helyére erőlködték a vasszörnyeteget. Ágnes most megint nem értette apját, és haragudott kegyetlensége miatt. A kifogott állatok ziháltak, lábuk reme* ' e:
