Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-26 / 5. szám
A kiállítás megnyitása, olaj. 1987 Roskoványi István műtermében Talán az ősz. Talán az emlékek. Talán csak az, ami maradandó lesz, mert jól szereted. Talán a humor fölülemelkedettsége. Az egészséges szkepszis. Az irónia magasa, ahonnan önmagunk is nevetségesek vagyunk. Talán a barnák és a mélypirosak melege, amely feloldja a magányt. És akad majd, akiben elmélyíti. Mert nem tanultunk meg egyedül lenni. Ötezer év kultúrája elegendő tanagyagul szolgál, még sincs univerzálisan használható lecke, sem az egyéni, sem a közösségi magány feloldásához. Ha úgy tetszik, és csakis abban a pillanatban ismerhetjük föl, amikor énünk intimitása fokozhatatlan. Az ilyen egyedüllét: erő. Csakhogy ebben kevesen hisznek. Megjátsszék, hogy magányosak, holott az egyedüllétnek éppenhogy nem a külseje a fontos, hanem a benne rejlő, önéltető lelki erő. Örök magányunk esetlensége és bensőnk nemessége ennek az erőnek tulajdoníthatóan egyívású. Nézem ezeket a festményeket. Némelyikükön egymás mellett sok-sok ember, és mégsem együtt. Mintha tiszta meggyőződésűek lennének, mégsem gyanakvásmentesek. Mintha a szeretet igehirdetői, mégsem azok, csak önmagukat szeretik. Mintha közösségük esélyeinek kitágításáért tennék, amit éppen tesznek, holott csúfján önpályájuk biztonságosságáért. Az unalom az egyetlen társuk. Ezen belül pedig a gyomruk, a kéjük, megtépázott jókedélyük, s mindenféle érdekeik, amelyek fölött mint végcél, fizikai megmaradásuk eszménye uralkodik. Melyiküknek s mikor voltak szel- " HRAPKA TIBOR felvételei nő 12 A kutya mint emberbarát, olaj. 1987 Zsuzsa, olaj. 1983
