Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-09-27 / 40. szám
ii park JM£gfcjufa&ra var* Szalánc (Slanec) alig huszonkét kilométerre fekszik Kassától (Kosice) — ami a mai világban már nem távolság —, lakói mégis úgy érzik, messze esnek a fontos helyektől, a központoktól, ahol a javakat osztogatják. „Hidegek hozzánk, ki tudja miért?!" A kérdés persze inkább csak költői. Nem kell túl mélyre ásni a múlt bugyraiba, hogy az elgondolkodtató emlékek forrása fölfakadjon. Különösen, ha e múltvallatást az élő lelkiismeret is segíti! Szaláncon még most, három évtized távlatából is téma például, hogy kik és miért bontatták el a kastélyt egyik napról a másikra. Amint Anna Timková, a helyi alapiskola igazgatónője mondja: a múltkori falugyűlésen is szóba hozták az ügyet, persze a felelősök ma sincsenek meg. Nincsenek meg — ez is csak amolyan finom, árnyalt fogalmazás. Mert a faluban sokan emlékeznek még arra a napra, amikor csákányt kellett ragadni, és szét kellett verni a szilárd kőfalakat. — Merthogy ami a régi uraké volt, azt el kell tüntetni. Micsoda ostobaság! — háborog az igazgatónő. — Az a kastély teljesen jó állapotban volt. Könyvtárat, klubhelyiséget alakíthattunk volna benne, afféle „kultúra házát". Szeretnénk, ha most már a várat is rendbe tennék. Nincs lefedve a torony, mállik az egész. Pedig rengeteg turista jár ide, és vasárnap délutánonként a helybeliek is szívesen fölsétálnak a hegyre. Szeretünk ott fent. A falu ünnepélyeit, mint például az augusztusiakat, még nemrégiben is ott tartottuk meg. De ha így megy tovább, lassan mindent benő a gaz. A várhegyen ma egy magas kőtorony és egy csupasz fal meredezik az ég felé. Meszsziröl azt hinné az ember, isten tudja, hány száz éve rom. Aki azonban nem sajnálja a fáradságot, és megkeresi a faluból hozzá fölvezetö kacskaringós erdei utat, csodálkozva látja: a kőtorony tetőgerendázata teljesen ép, egészséges fa, az egyes szintek beomlásai se régi keletűek, még nem nőtte be őket a gyom, mint a várhegy többi, helyenként már csaknem a földig porladt fal maradványát. Amit a faluban mesélnek, a látottak után nem is meglepő. Tudniillik, hogy a háború előtt a torony még lakályosan berendezett épület volt. A falak lemeszelve, rajtuk képek, bent bútorok, a legalsó szinten egy nagy asztal, azon emlékkönyv, amelybe az idelátogató beírhatta magát. Mert vasárnap délutánonként Bóna bácsi, az utolsó Forgách gróf-leszármazottak gazdatisztje fogta a nagy kulcsot, és fölsétált a várhegyre, hogy gazdái megbízásaként a múlt kapuit megnyissa a nagyközönség előtt. Akkoriban már a kastély is üresen állt lent a falu szélén, a várhegy tövében. Pedig volt abban minden. Nagy könyvtár, külön zeneszóba és csupa csempe fürdőszoba. Összesen harminchat szoba, amint Bóna bácsi két leánya, Frnjak Regina és a Kassán élő Ilona meséli. Ök pontosan emlékeznek mindenre, melyik bútordarab hol állt, milyen képek függtek a falakon. Ezerszer is végigjárták a termeket, az utolsó években persze már csak azért, hogy kíszellöztessék az unalmában megáporodott levegőt. Az utolsó szalánci Forgách gróf 1916-ban halt meg, utódok nélkül. Testvérbátyjának leánya férjhez menése után már nem maradt meg az ősi birtokon. Csak évente egyszer, a nagy őszi vadászatok idejére népesítette be a családja, a gondosan karbantartott és rendszeresen takarított termeket. István gróf földi maradványai a falutól pár kilométernyire levő kastély kertjében nyugszanak, a Kerek-hegyen. Pontosabban nyugodtak, míg ez a békesség — vagy saját bensőjének békétlensége?! — olyannyira nem zavart valakit, hogy azokat is kihajigálta a helyükről. Azóta persze a Kerek-hegyi kastély is nyomtalanul eltűnt. (Ez azonban nem a falu lelkén szárad. Itt magasabb szempontok határoztak, a falu véleményét nem kérdezte senki.) Szegény István gróf! A Kerek-hegyre kívánkozott, hogy majd ott az erdő nagy csöndjében rá is — örök — béke vár. A falu népét azonban nemcsak a lelkiismeret, hanem a nehéz és fájdalmas múlt emlékezete is nyomasztja. — Bizony, mi megszenvedtünk! Kutya nehéz időket éltünk! — az ilyen felkiáltások nem ritkák öreg szalánci ajkakon. Előbb volt a zsellér-sors meg az úrbéresség a grófi erdők árnyékában. Aztán jött a kivándorlás, aztán megint valami. Harda István nagyapja például — ahogy a késői utód meséli — háromszor úszta át a tengert. „Mert olyan szegénységben élt hogy egy karéj kenyérért őrizte a juhokat. Tizennyolc-húszéves tehetett, mikor először ment ki Amerikába. Vasgyárban, szénbányában dolgozott Chicagóban és Clevelandben. Hazajött megnősült, s újra kiment. Amikor aztán ismét hazajött, kitört a világháború. A végén hét hektár földet vett." Mindebből az unokának inkább csak az emlék maradhatott. Mert tizennégy éves korában már ö is a fűrésztelepen kezdte az önnálló életet. Aztán jött a szövetkezet. Korán, még 1949-ben, aminek szintén történelmi háttere van. Könnyen alakult, de nehéz időket hozott. — Se istállónk nem volt, se szerszámunk, semmi — mondja Harda István. — Akik értettek a földhöz, a jó gazdák mind elmentek az üzemekbe dolgozni. Engemet meg hazahozattak. A víztisztítónál voltam, hazahozattak. A vasútnál dolgoztam, onnan is. Mit tehettem, három gyereket kellett iskoláztatnom! És sorra járt az elnökség. Harda István is volt elnök. A felesége meg csoportvezető. Most már csak nevetnek rajta mindketten, de azért nem lehet elfelejteni azokat az időket, amikor két munkaegység volt egy napi teljesítmény, egy munkaegységért pedig öt vagy hat koronát fizettek. Előfordult persze, hogy a szövetkezet a hónap végén még azt se tudta kifizetni, annyi pénze se volt. Hatvankettőben aztán megszűnt a szövetkezet, azóta állami gazdaság gazdálkodik a szalánci földeken. Hardáék két gyereke felnőtt, a két unoka meg már Kassáról jár ki nyaranta a nagymamához vakációzni. Fiuk 1986-tól a falu elnöke. Szalánc legújabb történetét ö ismeri hát a legjobban. Most még 1 370 lakosa van Szaláncnak. Az integráció szele azonban ide is elért, így a jövő év január elsejétől már négy falut jegyeznek egybe: Szalánc — azaz Nagyszalánc — mellé még Kisszalácnot, Szalánchutát és Újszállást (Maly Slanec, Slanská Huta, Novy Salas). Hogy jó lesz-e ez az összevonás? Az elnök Harda László egyelőre annyit lát belőle, hogy nagyobb lesz a jogkörük. Jövő év szeptember elsejétől a helybeli — szlovák tanítási nyelvű — alapiskola hatóköre is kibővül. Ezután hat falu gyerekei járnak majd a korszerű és tágas épületbe, amelyet a falu épít önerőből már hatodik éve. — Csaknem tízmillió koronás építkezés ez — mondja az elnök. — Előbb csak konyhát és ebédlöt terveztünk. Aztán mégis lett új kazánház is, tornaterem és különböző szaktantermek. Tízmillió korona ekkora falu önerejére sok. Az emberek már megunták, hogy folyvást „brigádozni" kell. De ha az új épület elkészül, akkor 400 gyerek taláhat majd benne helyet magának a tanulásra. A régi iskola — amely csupán 1958-ban épült — már nem korszerű. Az igazgatónő szerint nem felel meg az új tanítási koncepció elvárásainak. Ráadásul nem is lesz elég hely benne, ha a völgy iskoláit a tervezett módon összevonják. Talán az iskolánál is nagyobb gondja a falunak az ivóvizhiány. Szalánc azon ritka falvak egyike, ahol már a háború elöttől — a 30-as évektől — van központi vízvezeték. Csakhogy a talajba fektetett csövek az évek során már elöregedtek. Ez akkor gondolkodtatott el többeket, amikor — néhány éve — Harda László, a falu elnöke nő 4 Harda István is volt szövetkezeti elnök . .
