Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-08-16 / 34. szám

* TÁJOLÓ KÖNYV Bűn az élet... Súlyos megállapítás ez az egyszerű tő­mondat, de ha egy olyan szavahihető író mondja, mint az 53 éves Kossuth-díjas Mol­dova György, mégpedig címmé emelve legú­jabb, a rendőrök hétköznapjainak és nehéz, bonyolult munkájának szentelt riportkönyve fölé, akkor bízvást hihetjük, hogy nemcsak súlyos, hanem igaz is. Miként igazak a „ké­nyes témát" sohasem ismert nagy író köny­vei általában (címüket bizonyára jól ismerik az olvasók), minthogy súlyos tartalmakat, gondolatokat hordoznak, százezreket nyug­talanító, izgató, tiszteletre és gyűlöletre, dü­hödt felháborodásra, sírásra és felszabadult kacagásra indító kérdéseket löknek nyersen az asztalra vagy hajítanak az illetékesek feje fölé a levegőbe, hogy azok visszahuppanva a földre (vagy éppen az illetékesek asztalára?) MOLDOVA GYÖRGY BŰN AZ ÉLET... groteszk kis gumimanóként huncutul-ra­­vaszkásan mosolyogva vagy kaján vigyorral, csipkedő iróniával bámuljanak bele azok ar­cába, akik felelni hivatottak rájuk. Ha leírom egymás mellé Bohumil Hrabal és Moldova György nevét, akkor formailag (külsőleg) ez semmit sem jelent, hiszen a monogramjuk is egészen más .. \BH — MGY, nos, úgy van?). Mégis nagyon sok közös vonásuk van. Például az, hogy Hrabal (a csehül író) és Moldova (a magyarul író) a legnépszerűbb írásmüvészek (Magyarorszá­gon.) Hrabal ugyanis igy nyilatkozott a Vallo­mások és párhuzamok c. interjúkötetben, a rá jellemző finom humorral persze... De végeredményben ez is igaz. Elvégre mi a népszerűség csalhatatlan ismérve?... Pró­bálja bárki megvenni Hrabal bármely könyvét (magyarul) vagy Moldova bármely könyvét (csehül ?)... És még egy lényeges közös vonás: mindkettőjüknek van (politikai és mo­rális) bátorságuk lenyúlni a legmélyebbre is, csak egyszer — a piszkos rétegek alá ásva — igazgyöngyöt hoznak felszínre (Pl. Hrabal: Gyöngyök a mélyben), máskor az élet szeny­­nyét, bűnét, amit alighanem a mindennapok fekete hordalékával foglalkozó bűnügyi ren­dőrök ismernek a legjobban (Moldova: Bűn az élet). Igen nehéz Moldováról úgy írni, hogy köz­helyeket ne mondjunk, hisz oly sok helyütt, annyi sokan írtak róla. A betűtenger közepet­te megragadta a figyelmemet az Új Tükör idei 26. számában Szász Imre egy gondola­ta a szociográfiát tartom Moldova lege­rősebb műfajának; kapcsolatteremtő képessé­ge, koncentrációja, bámulatos érzéke a gro­teszk iránt írásénak elevensége itt érvényesül a legjobban". Ismerve kitűnő riportköteteit, szociográfiai müveit, úgy érzem, találó e megállapítás. Megkockáztatom: Moldova minden munká­ja tele van szociografikus vagy tényelemmel, hiszen ő mindig a megélt, az empíriában, az emberi-társadalmi valóságban gyökerező életet írja a maga szépítetlenségében. És ez, ha áttételesen is, a Negyven prédikátor című kiváló regényére is áll. Új könyve két-három héttel az idei könyv­hét előtt jelent meg a Magvető Kiadónál, s amint tapasztalhattam, két hét alatt Magyar­­országon mindenütt eltűnt a könyvesboltok­ból (pedig a „bennfentes jólértesültek" sze­rint több mint kétszázezer példányban jelent meg), de Csehszlovákiában még kapható. KÖVESDI JÁNOS .. talpig nehéz hűségbe" Illyés Gyula naplójegyzeteinek sikerén fel­buzdulva a Szépirodalmi Könyvkiadó a kö­zelmúltban elhunyt írótárs, a könyvkiadó volt igazgatója emléke előtt kívánt tisztelegni azzal, hogy megjelentette Illés Endre napló­töredékeit, útijegyzeteit, emlékezéseit tartal­mazó posztumusz-kötetét. A szerzőt szépirodalmi munkái által ismer­vén az emberi lélek és a társadalom beteg­ségeinek leleplezőjeként, a hazugság és az önáltatás ostorozójaként tartjuk számon. Va­lamennyi írásában — bármilyen műfajban is íródtak — a nőké a főszerep, azoké, akikre a férfiaknak szükségük van. Mindez, valamint kritikai szemlélete és ironikus ábrázolásmód­ja ezúttal is megmutatkozik. Az 1944 és 1959 között íródott naplójából a magánélet és a közélet aktuális eseményeire is fény derül. A könyvet olvasván őszintén rácsodál­kozunk, milyen szenvedélyek tudnak előtörni ebből a hidegnek, kimértnek és finomnak ismert emberből. Legterjedelmesebben Kádár Erzsébet alakjának megrajzolásával foglalkozik. Ez a nő jelentette számára a legigazibb barátot, a társat, az örökké tartó szerelmet. Erzsébet eredetileg festőnek készült, festői hajlama végül novelláit színezte, s a prózaírásban lett igazán festővé. Tele reményekkel, tervekkel, energiával 1946-ban váratlanul egy ostoba, végzetes baleset áldozatává lett. A meghalt társ utáni vágyakozás, az emlékezés, a hiá­nyából fakadó fájdalom és a tragédia utáni kontaktuskeresés vágya Erzsébet lényével alkotja Illés Endre naplójának súlypontját. A soha meg nem ismétlődő nagy szerelem háttérbe szoritja a Livia asszonnyal kötött házasság emlékeit, amelyek csupán utalá­sokként szerepelnek feljegyzéseiben. Ezt az 1969-ben és 1971-ben tett olaszországi utazások élményei követik. Illés Endrére, Stendhal legragyogóbb ma­gyar tolmácsolójára a személyes élmények és barátság hangján, annak naplóját, útijegy­zeteit és emlékezéseit megszakítván, Sötér István, Borsos Miklós, Bertha Bulcsú és Ka­rinthy Ferenc emlékezik. Illés a csalódásairól, keserűségeiről beszélni nem tudott, de amint azt egykori munkatársa, e kötet gon­dozója, Kónya Judit utószavából megtudjuk, a precíz rendben sorakozó üzenetek arra engednek következtetni, hogy halála után tudatosan akart megnyílni olvasói előtt. Az Ízléses kivitelű, nálunk is megvásárol­ható kötetet Illés Endre életének fontosabb állomásait és figuráit megörökítő mini „fotó­album” zárja. ZSEBIK ILDIKÓ TELEVÍZIÓ Gobbi Hilda A határon inneníek többsége elsősorban a televízióból ismerte. Tévéjátékokból, filmek­ből, s nem utolsósorban nyilatkozataiból, amelyekben a magyar színészet múltjáról vagy éppen a kortárs magyar színházművé­szet jelenéről beszélt. Mert ő azok közé az emberek közé tartozott, akik mindenütt ott voltak, ahol a lényeges dolgok megtörténtek. És nemcsak hogy ott volt, hanem jelen volt. Vitázott, hadakozott, de sohasem magáért. Mindig másért, másokért, főként a színhá­zért. S arra is futotta erejéből, hogy múze­umot meg otthont teremtsen a már halott és a még élő, de már munkaképtelen színész­társainak. Járta a hivatalokat, pénzt, támo­gatást szerzett számukra. Egyértelmű életet élt, nem voltak kitérői, behódolásai. Sem a háború alatt, sem az ötvenes években, sem­mikor. Mondják, igazságérzete sosem hagy­ta el. Még olyankor sem, ha legközelebbi barátainak tetteiről kellett bíráló szavakat mondania. A színház, a színművészet, a tiszta emberi magatartás szemszögéből tet­te ezt is, s nem a romboló hurrikán pozíciójá­ból. Ez volt az egyik Gobbi. És a másik? Azzal a Magyar Televízió legutóbbi hétfői adásá­ban is találkozhattunk, amikor Schwajda György A szent család című darabja került képernyőre — tisztelgés, búcsúzás gyanánt. Ő volt a főszereplő, az Anya. Aki azzal a tudattal nézte végig az előadást, hogy ö nincs többé, hiszen előtte pár nappal, hetvenöt éves korában elhunyt, az megren­düléssel gondolhatott arra, kit s mennyit veszített vele a magyar színházművészet. Hm. De ne okoskodjunk. Maradjunk annyi­ban, hogy olyan színésznő ment el örökre, aki mindig is a magyar színházi avantgárd mellett kardoskodott. Olyan színésznő, akit határon innen s határon túl is sokan szeret­tek, akit egész népe tisztelt, s hiszem, a filmnek és a televíziónak köszönhetően még sokáig becsülni fog. SZIGETI LÁSZLÓ FILM Spirál Zanussi az olyan rendezők közé tartozik, akik a létezés gyökeréig ható alapkérdésekre keresik a választ — azzal a tudattal és szkepticizmussal, hogy mindez elérhetetlen és megismerhetetlen —, még ha ez oly keserű és kiküszöbölhetetlen törvényszerű­ségeket is von maga után, és a nem bele­nyugvásra, lázadásra késztet. A „Spirál" című filmjében is ezt a témát közelíti meg, sajnos szószoros értelemben, a mélyreható boncolgatás szándéka nélkül. így nem csoda, hogy a film mindvégig megma­rad eljátszott történetnek, melyben a mimi­ka. a gesztus a domináns, s ez nem is lenne olyan nagy baj, ha a színészek azonosulná­nak a szereppel, a rendező pedig a kamerá­val. A főszereplő — Jan Nowicki — csak a film végére „találja meg" a szerepet. Az ezt megelőző jelenetek hátborzongatóan konst­ruáltak, erőltetettek. Az életet megvető, a haláltól rettegő figura kettősségével nem tud azonosulni. Talán a szerep eszelősségét kö­zelíti meg a legjobban. A filmben csak egyet­len képsor állja meg a helyét, amely a szüzsé nélkül is önálló jelentéstartalommal bír. Arra a jelenetre gondolok, amikor a kórházban beszélget a két férfi, s az egyik a belenyug­vás, a másik a lázadás szimbólumaként fog­ható fel. A fény fáradt, megadó árnyékokat vet a szobában. A megadás fénye játszik a hatvanas éveit taposó férfi arcán — nem a legyőzött, megtört megadásé, hanem az öreg bölcsek kiegyensúlyozott megadása, mellyel mintha megértettek volna valamit, amit mi még nem tudhatunk. Sajnos nem sokáig örülhetünk ennek a jelenetnek, mert a következőben a zöldbehajló, fáradt fényt ri­deg, semmitmondó kora reggeli kép váltja fel, utalva így a két beállítás időbeli távolsá­gára. Ez azonban meglehetősen nagy törés­nek számít. És az is, ahogy a film elején a faház lakói arról tanakodnak, vajon a lázadó, eltűnt férfi megfordult-e már a környéken. Percekig polemizálnak arról, hogy kinek volt ismerős, ezért feltehetőleg rendezői szándék lapul mögötte. El tudom képzelni, hogy mindez magas­röptű filozófiai tartalmat képvisel, csakhogy ezt az eddigi filmnyelv úgyis kiköpi magából. Pedig valószínűleg ez az a pont, amelyből kiindulhatna a rendező, ha a létezés abszur­ditását próbálja megfogni, ellentmondásai­ban szétszedni. Én erre a képsorra tudom vonatkoztatni a „Spirál" címet. Nem beszélve arról a ballépésről, ahogy a halál metafóráját bemutatja: a főszereplő csíkos pizsamában bandukol a-hófedte he­gyek felé. A jelenet kifejezetten groteszk, s mindemellett teljesen felesleges. Az ablakon kiesett, valójában öngyilkos szándékkal ott álló férfi holtteste méltó befejezése lenne egy értelmetlen lázadás értelmetlen befeje­zésének. Hogy minek ide még egy havas tájon, pizsamában, közönyösen sétafikáié alak befejező képnek — máig nem tudom. A filmet a fővárosi Mladosf moziban mu­tatták be. MÓROCZ MÁRIA nő 18

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents