Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-08-16 / 34. szám
Az idei XIII. Duna Menti Tavasz vendégeként Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda), Nagymegyeren (Calovo) és Pozsonyeperjesen (Jahodná) társaival, Grillusz Vilmossal és Mérő Imrével együtt fellépett gyermekeink kedvence, LEVENTE PÉTER. A nagy sikerű előadások után szívesen válaszolt kérdéseinkre: — Három előadást tartottál, és mind a három alkalommal lányod is ott ült a játszani vágyó gyerekek között. Mennyire volt ez más, mint az otthoni, magyarországi gyakorlat? —■ Ez egy különleges dolog, ugyanis a három fellépést azért vállaltam el. hogy a gyerekemmel együtt jühessek. Nekem ez volt ma a plusz örömöm, mert tudom, amikor először elvittem magammal külföldre — épp Érsekújváron (Nővé Zámky) jártunk — az hatalmas élmény volt számára. Ide, Dunaszerdahelyre nagy lelkesedéssel és izgalommal készültem, hiszen a gyermekemnél éppenúgy helyt kell állnom, mint ahogy az összes többi gyereknél. Észrevettem például, hogy az egyik előadás közben volt egy kis féltékenység benne, szinte lemerevedett. Én hatszáz gyerek közül kiszúrom azt az egyet, amelyikkel valami „baj" van. Most az a saját lányom volt. Kicsit sok volt neki a siker és rajongás. Aztán délután megkértem, hogy ha nem tud érdeklődő arcot vágni ahhoz, amit én itt végzek, akkor addig, amíg nem találja újra érdekesnek, csináljon inkább valami mást, de ne rontsa el a többi gyereknek azt az élményt, amit ez a találkozás nyújt. El is ment, szaladgált, hintázott, de a Répamesére visszajött. Ezt a Répamesét már körülbelül ötezerszer játszottam Magyarországon, de így még soha, ilyen játékos, „szupergyerekekkel”, akik már eleve úgy énekeltek az elején, hogy az csoda. A pozsonyeperjesi táborban mintegy 100—150 gyerek volt. Ha 100 gyerekkel több van. már nem tudtam volna ezt igy eljátszani, mert a minőség romlik a mennyiség által. Nem lehet egy nagy tüzet rakni — ahogy József Attila mondta —, amit minden körülülnénk. Olyan nincs. Kis apró tüzeket kell rakni, kis apró füzeknél kell beszélgetni, egymásra figyelve, szépen. Öndicséretben meg az alkoholtól lazultan elkalandozni, az nem az én világom, az egy másik ügy, akkor inkább bridzsezzünk... — Valóban hazudik-e a gyermek, amikor hazudik? — Nem, a gyerek nem hazudik. A felnőtt hazudik, és akkor a gyerek elkezdi utánozni. Az én gyerekem nekem nem hazudik, mert én nem hazudtam neki, amióta csak megvan, és amikor nem mondta el pontosan az igazságot, akkor megmagyaráztam neki, hogy sokkal nagyobb baja lesz abból, ha később derül ki valami turpisság, mint hogyha első pillanatban elmondja. Amikor az iskolából hazajön, az első dolga bejelenteni, ha például rossz jegyet kapott. Miből? — kérdem, és megbeszéljük, miért kapta, saját figyelmetlenségéből vagy más okok miatt? Szépen elemezzük a dolgokat, nincs sumákolás. — Én az átlag gyerekre gondoltam. Úgy általában a gyerek hazudik-e? — Nem hazudik a gyerek, de ha már itt tartunk, el kell hogy mondjam, nálam milyen korosztály jelenti a gyerekkort. A kéthetes gyermek már hallja, hogy kiabálnak az anyjával, hogy egy rossz minőségű zene vagy pedig Bach muzsika szól a rádióban. Mindent hall ott benn. Tehát a gyermekkor a kéthetes magzatkortól egész a tíz-tizenkét éves korig tart. Amit te addig neki megadtál, mindenben az lesz meghatározó az életében. Azután már ütheted, vághatod, büntetheted, semmit sem ér az egész. Ha a gyerek arra szokott rá, hogy hazugsággal előnyöket szerezhet, akkor hazudni fog, ha viszont azt tanulta meg, hogy a hazugság felesleges, akkor nem teszi ezt. — Meg lehet a gyereknél azt a pontot fogni, amikor az ösztönös cselekedeteit tudatossá alakítja? — Igen, ez egy nagyon jó kérdés. A művészi tehetség, az ösztönök és a szeretet ott kezd gyengülni, ahol a tudatosság, vagyis a felnőttkor kezdődik. Fromm meghatározása szerint a szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. Ehhez én nagyon ragaszkodom. Egy újságíró megkérdezte tőlem. szeretem-e a gyereket. Azt mondtam: nem. Ugyanis a kérdés meggondolatlan. Én az embereket szeretem. Az a korosztály, amit én választottam a háromtól tiz éves korig az, ahol még a borsót a földbe hányom, e kor fölött már a falra. — A tizenkét éves gyerek már felnőtt? — Nem felnőtt, de nem is gyerek. Tizenkét éves gyerekeknek, már nem kell külön színházat kitalálni. Tizenkét éves kortól a legjobb felnőtt művészi produkciókra vinni a gyereket. — A három és tizenkét éves kor közötti gyerekek lélektani és korosztályi sajátosságai milyen mértékben hatnak munkádra ? — A korosztályi sajátosságokat meg kell tanulni, akár autodidakta módon is. Utána kell nézni az irodalomnak. Karácsony Sándortól, Hermann Imrén keresztül egészen Freudig. Egyik sem szentírás. de mindegyik információt adhat a saját módszeredhez, mert nincs egy üdvözítő metódus se. Levente Féter nélkül ez a módszer nem módszer. Döbrentei Ildikó nélkül ez a módszer nem módszer. Az ember, ha nem képezi magát, ha a szeretet ömlengésekben, jelszavakban (legfőbb érték a gyerek, a szeretet az első) éli ki magát, akkor nincs előrelépés. Nem frázisok kellenek, cselekvő szeretetre van szükség. Különböző korosztályoknak teljesen más formában kell ugyanazt a témát feldolgozni, mert a három—öt éves metronómja ilyen: tak— tak—tak—tak, az öt—hét évesé: ta—tata—ta, a hét—kilenc évesé: ta-ta-ta-ta, a kilenc—tizenkét évesé pedig: tatatata. Most hirtelen mondtam négy metronómot, ami szerint az előadásom ritmusa változik. Az előadásokra általában százötvennél több gyereket nem engedek be, hogy a metronómjuk megegyezzen. — Természetes dolog gyerekeknél a képzelt és a valós világ keveredése? — Igen, ez természetes. A felnőtteknél még érdekes. Munkatársaimmal arra vagyok képes, hogy dramatizálva előadjam teljesen világosan a valóság és a költészet pillanatok alatti váltakozását. Élünk a „keverés" lehetőségével, és nem hagyjuk ezt a csodálatos képességét elveszni a gyereknek. — Mi a véleményed arról, hogy úgy általában elzárjuk a gyerekek elől a pozitív érzelmeinket miközben negatív érzelmeket bármikor, bármilyen mennyiségben a gyerekek elé tárjuk? — Sajnos ez a gyakorlat, és pedig azért, mert senkinek semmire sincs ideje, sokkal egyszerűbb a negatív dolgokat kiadni, mert sokkal rövidebb ideig tartanak. Ha szájon vágsz valakit az a pillanat tört része, míg ha valakit megcsókolsz az egy hosszú pillanat. — Ez nem minden esetben igaz, vegyünk például egy hosszadalmas családi veszekedést! — A gyerek előtt veszekedni, kiabálni a gondatlan veszélyeztetés fogalomkörét mésszemenöleg kimeríti, ez már egy előre megfontolt lelki gyilkosság. — Milyen hatással lehet a gyerekre a színpadi szereplés? — Számtalan, de mindenképpen felszabadító hatással. Rettentően fontosnak tartom az iskolai színjátszást. Egészen az általános iskolától, a középiskolán keresztül az egyetemi színjátszásig. Két ország van, ahol nagy gyakorlata van az iskolai színjátszásnak, ez Anglia és Amerika. Az amerikai középiskolai majd egyetemi színjátszásnak hatalmas szerepe van abban, hogy olyan közvetlen, felszabadult embereik vannak. Nagyon fontos lenne minden iskolában színjátszókon indítani, hiszen rengeteg a gátlásos gyerek, aki az órán nem tud felelni, de kinyílhat egy színjátszókörben, és rá egy évre már az órán is nyiladozhat, rá két évre lehet, hogy első lesz. — A gyerek a jövő? — Nem, a gyerek a jelen, ugyanis amit a jelenben termelek, én, a mai apa, a húsz— ötven év közötti, én vagyok a jövő, mert a jelenben élő gyereket most készítem fel a kreatív, konstruktív életre. Tehát jelen a gyerek, és én vagyok a jövő, az aktív, aki példát mutatok, jót vagy rosszat. HODOSSY GYULA FOTÓ: GYÖKERES JENŐ I nő 17 A színpadról A gyerekek kedvence: Levente Péter és Grillusz Vilmos és a gyerekekről
