Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-08-16 / 34. szám

-’.mm már a napsugarak tövét olyan hőgutát kaptunk, kellett végrehajta- Azóta is csak kóválygok, azt se tudom, fejem! .ni! — mondta a csillag, és a hőguta - szenvedő barackmag homlokára tette orvos - Ham! — kiál­­már nem szenvedett _JPÍP­Ó, nem i* szerénykedett a csillag. — Csillag vagyok, azok között is a legközönsé­mm tündöklenek meg szikráznak. Te meg csak egy fakó göröngy vagy, amit semmire sem lehet felhasználni. A csillagnak egy kicsit fájtak ezek a sza­vak, és megállapította, hogy a földön élők ugyanolyan kegyetlenek, mint a nagyhatalmú csillagok. — Mi, csillagok napközben is világítunk, csak a földön élők ezt nem veszik észre, mert nappal a napot imádják, a legerősebb fény­forrást — magyarázta a virágnak. — Hiába villogtok — pattogott a virág, hogy le is pottyant egy száradófélben levő levele. — A ti fényetekből nem nyílik élet. Semmi hasznotokat nem látom! — Mi. csillagok azért születtünk, hogy gyönyörködtessük a világot. Ez nem kis fela­dat. — Hagyj békén! — mondta gőgösen a virág, és még jobban felhúzta az orrát. — Kár, hogy nem tudtunk szót érteni — mondta bánatosan a csillag, és tovább ban­dukolt. Éppen pihenni akart, amikor találko­zott egy hőgutában szenvedő barackmaggal. — Jó napot, rögöm, mindjárt megrökö­nyödöm, ha nem ülhetek árnyékodban lega­lább egy fél percet — mondta a hőgutában szenvedő barackmag. A csillag megint körülnézett, de rajta kívül nem járt arra senki, ezért rájött, hogy valószí­nűleg ő lehet a szóban forgó rög. Letelepe­dett hát, és megengedte, hogy a hőgutában szenvedő barackmag elidőzzön az árnyéká­ban. — Hű, pajtás, tegnap a pirosfülű bülbül elragadott a csőrében, és felrepült velem — Hát gyógyítani tudsz, de lóvá nem teszel — mondta a teljesen egészséges ba­rackmag. — Ámbár lehetséges, hogy egy kicsit félkegyelmű vagy... — Teljesen épeszű vagyok — bizonygatta a csillag. — És nem tudom, miért nem hisz nekem senki. — Hát ezt én sem tudom — mondta á makkegészséges barackmag. — De ne hara­gudj, sietnem kell, kártyapartit ígértem a hernyóknak! — Ezzel boldogan elfutott. A csillag bána­tosan nézett utána, mert biztos volt benne, hogy a felépült barackmagot sikerült volna meggyőznie csillagságáról, ha egy kicsit több ideje lett volna. így aztán megnézte a naplementét, és éppen gondoskodni akart egy megfelelő ma­gaslatról, ahonnan aztán egész éjszaka vilá­gíthatott volna, amikor arra jött Tomi, és felkiáltott: — Milyen szép hant! Jó lesz vele hazafelé focizni. És rugdalta maga előtt. Szegény csillag, nagyokat nyögött, és kissé ^avarta öt, hogy mindenki egyenlőnek nézi a földdel, de sze­rencséjére nagyon hamar besötétedett, s végre csillogni-ragyogni kezdett. — Jé, hiszen egy csillaggal fociztam! — mondta csodálkozva Tomi, s fölemelte a csillagot. Lefújta róla a port, megigazította sugarait, aztán hazavitte Liliom Lukréciának. Liliom Lukrécia nagyon boldog volt, éjfe­­kete hajába tűzte, és éjfélig illegett-billegett a tükör előtt. Előre örült a reggelnek, amikor majd megpukkasztja összes barátnőjét! a valódi csillaghajtűvel. Igen ám, csakhogy a hajnali fényben meg-.i fakult a csillag! Liliom Lukrécia dühében'“j kihajította az ablakon, és majdnem kikaparta Tomi szemét, amiért az becsapta. jgt} l^piper^ - ' ^ -' A csillag pedig elhatározta, hogy vissza­megy az égboltra. Jó hosszan nekwott, mint a repülőgépek a kifutópályánkat ár] hatalmas lendülettel elrugaszkodj nagy szomorúságára visszapottyant,' sül az egyik könyökét jól beverte, hogy ej nal nőtt rajta egy behemót lila fót. Akai mondani, folt. Akkor keresett egy lajtorját, de csak a galambdúcig tudott eljutni rajta, az égbolt még messze volt. így hát elment a legmagasabb szikláig, nagy nehezen fölmá­szott a csúcsára, de még éppen két méter hiányzott az égig. Csüggedten leült egy ke­rek fehér kőre, és töprengeni kezdett. — Sebaj — mondta végül hangosan, bár teljesen egyedül volt. — Igaz, hogy elég nehéz a földön csillagnak lenni, de azért maradok. Nappal szunyókálni fogok, este jelzem az éj közelgését, pitymallatkor meg a nap jöttét. így nemcsak gyönyörködni fognak bennem a földön élők, hanem hasznukra is válók. Ezzel fogta magát, és esthajnalcsillag lett belőle. Pontosabban: földi esthajnalcsillag, hogy ha felhők takarják el az eget, a földön akkor is tudják, mikor van reggel, s mikor van este. kW' LANGSTEIN ERZSÉBET ILLUSZTRÁCIÓJA Fátyolos felhők dideregtek a hegyek fölött azon a hajnalon, amikor két csillag elhatá­rozta, hogy leszökik a földre. Jó erősen összekapaszkodtak, behunyták szemüket, és leugrottak az égbolt széléről. Zuhanás köz­ben véletlenül elengedték egymás kezét, ezért az egyik beleakadt a legnagyobb felhő fátylába, és sehogyan sem tudott kiszaba­dulni belőle. A másik viszont szerencsésen földet ért, csak egy kicsit elájult a nagy sebességtől. Amikor föleszmélt, éppen egy virág lábánál hevert. Ahogy mocorogni kez­dett, a virág fanyalogva továbbpöccintette őt. — Jó reggelt! — mondta tisztelettudóan a csillag. — Még hogy reggel! — fortyant föl a virág. — Nem látod, hogy delel a nap? — Igazad van — látta be a csillag. — Bocsáss meg. — Nem bocsátók, mert nem vagyok bocs. Én virítok, mert virág vagyok. Különben sem foglalkozom holmiféle fakó göröngyökkel — tette hozzá, és úgy felhúzta az orrát, hogy majdnem az eget súrolta vele. A csillag körülnézett, de nem volt egy fia fakó göröngy sem a környéken, ezért nem értette a dolgot. — Ó, elfelejtettem bemutatkozni, bocsáss meg, vagyis ne bocsáss, hanem viríts, de azért ne haragudj feledékenységem miatt: csillag vagyok. — Hühühihihehehe — rötyögött a virág, s csak azért nem hahotázott, nehogy felreped­jenek a porzói. — Engem nem rázol át! A csillagok az égen tanyáznak éjjelenként, és r­nö 16

Next

/
Thumbnails
Contents