Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-07-26 / 31. szám

ka”, kétszemélyes tál formájában, amely, a főnök szerint, sertés- és marhahúsból készül, míg a Túzoknak nincsen titka, de a sertés- és marhahúsból készült ételek választéka mellett vadhúsból és halból készült finomságokat is kínál. Szakácsuk, Madó Sándor szívesen közölte olvasóinkkal a tejfölös őzcomb receptjét (21. old.). Ráadásul itt az összbevétel 16 százaléka osztható el a huszonhárom alkalmazott között. Na és önellátók, vagyis maguknak kell biztosítani az épület fenntartásával, a környezet csinosításával és a vendéglátóipari szolgáltatásokkal járó valamennyi kiadást. A- hogy ez régebben is volt a magánfogadósoknál. Persze, az önellátás még nem nyújt kellő garanciát ahhoz, hogy tervezett veszteségüket nullára csökkentsék, vagy egy majdani tervkészítésnél nyereséggel számolhassanak, de a lehetőség adott. Legalábbis formálisan. Hogy miért csupán formálisan, erre később visszatérek. Egyelőre azt nézzük meg, hogy az idei esztendő első négy hónapjára tervezett 110 000 korona helyett miért lett 157 000 korona a veszteség.

— Mert minden nagyon drága — mondja Rohácek Tibor, az üzem vezetője. — Az egyik hónapra például kétezer koronát terveztünk javításokra, és elromlott az egyik hűtőgépünk. Csak a motor elvitt 2 400-at. Akkor a többi javítást még nem is említettem, mert azokra megy el a legtöbb pénzünk. Ma már minden a mi kiadásainkat terheli, a mosoda, a vécépapír, a szalvéta, az égők, a kávéscsészék, minden. Elsorolni is sok lenne. Ráadásul ebben az évben még hozzáépítettünk. Felhúztunk egy raktárt, bekerítettük a gazdasági udvarunkat, a teraszon önkiszolgáló büfét létesítettünk, ez mind nagyon sokba került. Ezen-azon azért spóroltunk, például a béralapon öt és fél ezret, április végéig. Mert a téli hónapjaink eléggé gyengék voltak, nem teljesítettük a bevételi tervet, így hát a béralapunkon is maradt pénzünk. Remélem azonban, nyáron ezt a pénzt kifizethetjük.

Ebbe viszont nincs beleszólása az üzem vezetésének, ami, az önfinanszírozás hangoztatása mellett, eléggé különösnek tűnik. Akárcsak az, hogy június elején, amikor legutóbb erre jártam, s a zöldségboltban már csak tízvalahány korona volt az uborka kilója, ők egy adag uborkasalátáért 9,10-et kértek. Ez nem vall jó üzleti érzékre.

— Hát nem — mondja szinte zavartan Nagy Imre, helyettes vezető. — Dehát nekünk téli és nyári áraink vannak, ez az előírás. Hiába nyolc korona az uborka felvásárlási ára, minket 30 koronával terhel a Jednota, s mert másodosztályú vendéglő vagyunk, az előírások szerint 100 százalékot rá is kell tennünk. Vagyis amíg a piacon nyolc, addig nálunk

A Kukorica

csárda

_ k ívűiről

hatvan koronába került egy kiló uborka. Igaza van, így nem nagyon lehet vendéget fogni.

Kb. június közepétől változott ez meg, a kalkulációs ár tíz koronára csökkent, erre jön a száz százalék, vagyis nálunk egy kiló uborka húsz koronába kerül. Az uborkasaláta ára 9,10-ről 3,10-re csökkent.

— Maguk nem ábrándoznak szabad árkalkulációról, vagyis arról, hogy nem felettes szervükön, a Jednotán és az előirányzott szállítókon keresztül szereznék be az árut, hanem maguk és annyiért, amennyiért még megérné, és annyiért adnák, amennyiért jónak látják? Ha sokért adnák, úgysem lenne vandégük. Lásd az uborkasalátátí

— Ábránd — mondja mindkettejüktekintete, s mert reménytelennek

benzinkút mellett felépül egy kamionállomás, vámhivatallal együtt, mintegy hatvan kamion részére. Ez sokat lendítene a bolton. Mert valóban nehéz vendéget fogni.

Holott mindennel fel vannak szerelkedve. Üdítő italokból az átlagnál jóval nagyobb a választék , a sör is kitűnő, a konyha is jó és gazdag. Csakhát a vendégek és az árak. S bár mindketten reménykednek, én úgy hiszem, hosszú távon csak akkor tudnák nyereségre váltani a veszteséget, ha az önelszámolásos működés valóban önelszámolásos lenne, s nem köti majd őket tengernyi szaA főnök. Török József mérnök: Várjuk a vendégeket

Fotó:

PRIKLER

LÁSZLÓ

látják ezt az elképzelést, arra terelik a szót, a járásiak megfontolás tárgyává tették, hogy az autóscsárda mellett szállodát is építenek, ezzel is növelve bevételüket.

— Mert nekünk a vendégfogás a legnehezebb. A községbelieknek azért nem lehetünk törzshelye, mert ahhoz kissé drágák vagyunk, s bár nagyon megértöek és nagyon sokat segítettek, a fő bevételi forrást illetően mégsem számíthatunk rájuk — mondja a főnök.

— Rendezünk esküvői ünnepségeket, banketteket, konferenciákat, de ez nem elég. Sok turista kellene, s az, hogy egy jobb nevünk legyen. A szálló felépítésén túl abban is reménykedünk, hogy itt szemközt, a

bályozó, előírás, központi tervezés és bérezés, illetve nyereségelvonás. Mert mi más lenne, ha nem nyereségelvonás az, hogy azt az uborkát, amit a Jednota felvásárló üzemei mondjuk tízvalahány koronáért vesznek át, harminc koronáért adják tovább saját éttermüknek? Persze, ez nem kimondottan komáromi, hanem országos gyakorlat. És ez nemcsak az uborkára vonatkozik. Nekem meggyőződésem, addig nehezen beszélhetünk önálló vendéglátóipari gazdálkodásról, amíg az árakat nem önállóan határozza meg a vendéglős. A szabad árkalkulációhoz pedig szabad árubeszerzésre lenne szükség. Természetesen ez magával hozna egy újfajta ellenőrzési rendszert is, hiszen nagyon sok visszaélésre adna lehetőséget a szabad anyagbeszerzés.

A főnökök sehol nem beszéltek erről. Ök, munkatársaikkal egyetemben várják a szezont, s egyáltalán nem töprengenek azon, hogy ha a vendéglátóiparban nem áll be gyökeres szemléleti-szervezési változás, az újonnan alakult önálló gazdasági egységek, vagy ha úgy tetszik, az önköltséges alapon működő éttermek, vendégfogadók és autóscsárdák „önköltséges működése" továbbra is távirányított lesz. Persze, ennek ellenére, lehet jó nyaruk, hiszen mindkét fogadó felkészülten várja a szezont. És érdemes is betérni hozzájuk.

SZIGETI LÁSZLÓ