Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-07-19 / 30. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Kaffka Margit A Nyugat első nemzedékéhez tartozó Kaffka Margit a magyar írónők egyik legkiválóbbja. A Kaffka Margit válogatott müvei (1974) c. kötet, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Remekírók sorozatában jelent meg. plasztikus képet rajzol a költőről, a novellistáról és a regényíróról egyaránt. Már a nagy kortársak — Schöpflin, Babits, Ady vagy Móricz — felfedezték tehetségét, avatott kézzel nyúltak műveihez, melyekben „a világot kutatta, az eleven magyar világ teljességét, kora társadalmának természetét és változásait, s azt kívánta, tudta asszonyt szemmel ábrázolni". A nehéz életutat bejárt Kaffka Margit, Erdély északnyugati részén, Nagykárolyban született 1880. június 10-én. Budapesten, az egykori Erzsébet nőiskolában szerzett polgári iskolai tanári képesítést. 1899-től a zárdaiskola tanitónőjeként, majd 1902 és 1906 között polgári iskolai tanárként tevékenykedett. Kaffka Margit, „a kor női problémakörét személyes élményvilágán átszűrő" verseivel, a Versek és a „Kaffka Margit könyve" c. köteteivel lépett be az irodalomba. Bizonyára, csak kevesek előtt ismert, hogy 1910-ben több hónapos tanulmányi úton vett részt Prágában, s itt tartózkodásának emlékeit idézi A város c. versciklusa és „A város fele" c. elbeszélése. Kaffka a Hangyaboly c. regényében az „eltorzult érzelmekkel terhes zárda életét ábrázolja páratlan művészi erővel". Legjobb regényében, a Színek és évek-ben, „az asszonyi lét kiszolgáltatottságát mélységesen átérezve, az emancipálódás nehéz folyamatát pontosan megrajzolva állítja elénk szerencsétlen sorsú hősnője. Porteleky Magda történetét". A mindössze harmincnyolc évet élt Kaffka Margit 1918. december 1 -jén halt meg a budapesti Rókus kórházban, kisfiával együtt. E tragikummal teli életútról és sikeres írói pályáról írt felfigyeltető tanulmányt Földes Anna, a jeles kritikus. A Kaffka Margit c. monográfia a közelmúltban jelent meg a Kossuth Könyvkiadó gondozásában. A kötet szerzője keresetlen szavakkal, lényegre tapintó őszinteséggel bocsájtja útjára a szépen megírt, nagy ismeretanyagról árulkodó Kaffka-portrét. „Kaffka Margit tett értékű szavainak és olvasásra ma is érdemes müveinek hitelét, rangját szeretnénk helyreállítani" — írja Földes Anna. Hogy e szándék mennyiben sikerült, azt maga a kötet bizonyítja, amelynek legnagyobb hozadéka, hogy hiteles, fölfigyeltető pályaképet rajzol a legnagyobb magyar írónőről. Hazai könyvesboltjainkban is megvásárolható. VÖRÖS PÉTER TELEVÍZIÓ A diri Nem túlságosan sok azoknak a tv-játékoknak, filmeknek a száma, melyek — egy-egy jellem ábrázolásán túlmenően — valóságfeltáró igyekezettel a hazai művészvilágról szólnak, uram bocsá, azt pellengérezik ki. Nos hát, íme a kivétel a szlovák tévések műhelyéből! Két elsőfilmes (szövegíró és rendező) kétségtelenül figyelemreméltó 73 perces játéka színházi berkekbe kalauzol bennünket. A forgatókönyvet Richard Müller írta, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturgia és forgatókönyvírói szakot végzett, egyébként a Banket együttes énekese. Jozef Banyák rendezőnek pedig szintúgy első televíziós munkájáról van szó. Egy kisebb város kisebb színházába nyugalmazott fővárosi színészt neveznek ki igazgatónak (Leopold Haveri). Mindenki számára ö felülről odahelyezett. Ambíciói, szinházjobbító igyekezete miatt a színházi közösség a szemmel láthatóan nyílt ellenzők, a kárörvendök és a közömbösök táborára oszlik, s a legjobb esetben is csak csendes értetlenség veszi közül az igazgatót. Egy szál magában van új elképzeléseivel, a műsortervvel, egy konkrét darab színrevitelének terheivel, no meg a szándékkal, hogy kimozdítsa a színházat az általános tespedésből. Körülötte meg azok. akiknek prototípusait nemcsak a színházi világ termeli, más képletbe illően, másutt ugyanúgy érvényesülnek. Van itt szkeptikus vezető színész (Vlado Müller), mondván: „Hát, istenem, nem jár a közönség színházba?! Hiszen labdarúgómérkőzésre sem jár", ellátja az új igazgatót jótanáccsal: azok maradtak posztjukon a legtovább, akik nem akarták alapjaiban megváltoztatni a befutott gépezetet. Aztán van itt alkoholista rendező (Július Vasek), persze, inkább csak volt rendező, mert hiszen elitta az eszét, utolsó lehetőségét pedig szemünk láttára játssza el; van karrierista, rendezői babérokra vágyó dramaturg, kényelmes rutint választó párttitkár, évekig mellőzött, ám tehetséges színésznő (Sofia Valentová), korábban félreállított rendező (Karol L. Zachar), aki egy próba kellős közepén meghal és vendég díszlettervező (Miroslav Machácek). Csoda hát, hogy az igazgató a végén feladja ? Az alkotók nagyon sok mindent (főleg amiről színházi büfében, Öltözőben esik szó) kereken kimondanak. Olyasmiket, amikhez nemigen szokott hozzá a fülünk. A dialógusok a kulisszatitkok nagyon jó — sőt a közeg és problémakör nem a rossz értelemben vett bennfentes — ismeretéről tanúskodnak. A tv-játék alapvető hibájául róható föl (ez jellemzi mai filmgyártásunkat is), hogy kizárólag a párbeszédre épít. ezáltal pedig a szájbarágós érzetét kelti. Ma azonban már semmiképpen sem elég jellemeket felsorakoztatni, nem elég a tisztesség és kimondani akarás vágya, s a közönségnek nem elég az azonosulás élménye. A forgatókönyvíró és a rendező sajnos nem éltek a filmnyelv és kifejezőeszközeinek hatalmas tára adta lehetőségekkel. Ezen persze a dramaturg (Stefan Uherík) hozzáértő és erőteljesebb beavatkozása segíthetett volna. FRIEDRICH MAGDA RÁDIÓ Társalgás a Társalgóban — rólunk A Magyar Rádió hetenként jelentkező irodalmi rovata, a Társalgó, júniusban egy alkalommal Kelet-Szlovákiába látogatott, hogy a Thália Színpad révén egyrészt Kassa (KoSice) művészeti és kulturális életébe nyújtson bepillantást, másrészt a rozsnyói (Roznava) gimnázium révén szót ejtsen az itt élő magyar ajkú lakosság nemzetiségi iskoláiról, a magyar nyelv oktatásáról. A Thália tájoló színtársulat, Nobel Ivánnak, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársának, valamint Sumonyi Papp Zoltánnak, a Társalgó soros szerkesztő-műsorvezetőjének érkezésekor épp Nagyidén (Velká Ida) vendégszerepeit. így hát önkéntelenül adódott az ötlet, elkísérik az együttest fellépésére, miközben egy mai, zömmel magyarok lakta település kulturális életéröl is keresztmetszetet adnak. Ezt követően Gyüre Lajos, a Thália művészeti vezetője mutatta be színházát, beszélt sajátos szerepéről és helyéről mindennapi életünkben. A már veteránnak számító Várady Béla és a legfiatalabbakat képviselő Mics Ildikó úgy meséltek gondokról, lehetőségekről, ahogyan ezt az egyes ember látja és megéli. Kiderült, a színészképzés a társulat problémáinak egyik sarkalatos pontja. Amióta megszűnt az a lehetőség, hogy az ifjú tehetségek a budapesti színiakadémián sajátítsák el a mesterség alapjait, a szlovák fővárosban magyar nyelvű képzés is folyik. Csakhogy az első végzős növendékekkel sem volt több szerencséjük, ma már mindketten magyarországi színházaknál dolgoznak. Komoly gondban vannak amiatt is, hogy a 16 fős színtársulatból hiányoznak a középkorúak, s ami rányomja bélyegét a darabválasztásra is. Bár a Mihályi Molnár László által elmon- * dottak kapcsolhatók a Tháliához is, ö már valójában a pedagógia képviseletében szólt. Szívügye, az amatőr művészeti mozgalom, ezen belül az amatőr kisszínpadok létrehozása a Thália színtársulatának utánpótlását is jelentheti, hisz nálunk a stúdió-színpadok munkája nem honosodott meg. Kollár Péter a Csemadok kassai városi bizottságát képviselte. Hangsúlyozta, hogy tevékenységük súlypontját eddig a népművészeti csoportok felkarolása jelentette, a jövő feladatát viszont egyértelműen a Kassára beáramló magyar nemzetiségű munkások és értelmiségiek összefogásában látja. Sumonyiék utazásának következő állomása Rozsnyó volt. Itt a magyartanár Tamás Évát és az iskolájukat épp meglátogató kerületi tanfelügyelőt, Máté Lászlót faggatták a nemzetiségi iskolák szerepéről, sajátos vonásairól, a magyar nyelv oktatásának problémáiról. Tamás Éva tankönyvszerzőként és a Kazinczy Napok rendszeres résztvevőjeként is beszélt a kétnyelvű környezet és a magyar nyelvtan tanításának összefüggéseiről. Szó esett a több mint tíz éve jól működő művelődési táborokról is; a részvétel jó szórakozást, kellemes kikapcsolódást, hasznos időtöltést jelent egyéneknek, sőt családoknak is. Csak jó érzéssel nyugtázhatjuk, ha az itt élő magyarok újból bemutatkozhatnak Magyarországon, ami azt jelzi, hogy kíváncsiak életünkre, napi munkánkra, számontartanak és érdeklődnek irántunk a határon túl. ZSEBIK ILDIKÓ FOLYÓIRAT Szovjet Irodalom Nem véletlenül hívjuk fel az olvasók figyelmét a Budapesten megjelenő Szovjet Irodalom júniusi szamára: teljes egészében Mihail Bulgakovnak (1891 — 1940) szentelték. Nem évforduló, nem ünneplés, egyszerűen; a napjainkban egyre népszerűbbé váló szovjet író eddig még meg nem jelent műveit teszik hozzáférhetővé. Ehhez nem kell évfordulóra várni, ahogy a bevezetőben E. Fehér Pál írja: „... naponta tapasztalhatjuk, hogy műve az élő irodalmi fejlődés fontos alkotóeleme, nem várhattunk jubileumi dátumok elérkezéséig." Jól tették. Az író főbb és ma már jobban hozzáférhető müveinek — elsősorban az A Mester és Margarita, A fehér gárda, a Színházi regény, vagy A Turbin család napjai, a Moliére drámák — elolvasása után az ember szinte keresi az újabb Bulgakov-műveket. Úgy érzi, ez a zseniális író kimeríthetetlen, mintha ma is alkotna, új és új müveket tehetne le az asztalra. Tulajdonképpen ez történik, hiszen jelentős művei csak a megújuló szovjet irodalomban kaptak megjelenési lehetőséget; az SZKP XX. kongresszusa utáni rövid időszakban, s most, az átalakítás, a peresztrojka időszakában, amikor is a múltat igyekszünk feltárni, egyenesbe hozni. Ahhoz, hogy meghatározhassuk teendőinket a jelenben és a jövőben, világosan ismemi kell a múltunkat. A többi mellett Bulgakov a legnagyobb adósság. Sorra megjelenő művei a felfedezés erejével hatnak — mintha nem is ötven vagy hatvan évvel ezelőtt íródtak volna. Nem mindennapi élményt jelentett a nemrégiben magyar nyelven is kiadott Kutyasziv című kisregényének olvasása. Az emberré varázsolt (orvosi beavatkozással természetesen) kutyának mindene emberi, csak egy nem, nincs neve, bejelentett lakása, munkahelye stb. Ezek nélkül nem válhat a társadalom élő tagjává, a bürokrácia nem engedi, vissza kell állítani az eredeti állapotokat. Ebben a különszámban Dobai Péter ír a kisregényről remekmívű esszét. A széppróza kedvelőinek a Feljegyzések a mandzsettán c. elbeszélés (kisregény?) hozhat ismételt meglepetést, bár nincs oly lineáris cselekménye, mint a Kutyaszivnek, de nagyszerű ábrázolása a születő és vajúdó szovjethatalomnak, a húszas évek világának. A folyóirat közli A fehér gárda c. regény eredeti, 19. zárófejezetét, mely jelentősen eltér az eddigi publikációktól. Most jelenik meg magyar nyelven először a szerző négyfelvonásos színmüve, az Ádám és Éva, valamint a Gogol: Holt lelkek c. műve alapján irt filmpoémája, a „Csicsikov kalandjai avagy holt lelkek". A különszám második felében a ma élő szovjet és magyar írók tanulmányokban, esszékben, emlékezésekben idézik fel a szovjet író emberi-írói alakját. MÉSZÁROS KÁROLY nő is
