Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-24 / 22. szám
LUDV1K ASKENÁZY HOGYAN LÁTTALAK MEG — Hát eljöttél ? — mondta. — Hát mégis majszolva. Az egy óra ebédszünet alatt alvásra, pihenésre is futotta az időből. Péter bácsi cigarettát sodort, és mellé telepedett. — Aluszol, Ágnes? — Nem, dehogy — de úgy tett, mintha álomból riadna. — Látom, mindig elhúzódol a többiektől. Csak nem akarsz te is hazaszaladni, akár Regina? — hangja bizalmaskodóvá vált. Ágnes felült. Mit tudhat róla és Regináról? Miért akar belé látni? Nem hagyja magát kikérdezni, méghozzá egy férfitól. — Akkor minek hazudtál? — Én ? Mikor, Péter bácsi ? — és már gyanította, nem Regináról akar beszélni. — Mikor, mikor, hát a tanítónál, minek, kinek védted? Látod, látod, Zsuzsánna elmondta, nos szépen elküldték. Ágnes kitartóan állta fürkésző tekintetét, rég megbánta konok hallgatását. Különben is, neki nem esett baja, a tanítót meg áthelyezték a szülők nagy megkönnyebbülésére. — Hazudtál, vagy nem? — sürgette Péter bácsi. Ágnes lassan ingatta a fejét, elég neki a maga baja, a történteket inkább feledni szeretné, nem kiteregetni. — Jól van, no. Már féltem, az ördög soha nem aluszik... Bármennyire is szerette volna elhallgatni a dolgot, egy este Zsuzsánna és vőlegénye társaságában mégis szóba került. Ekkor elmondta, hogy a tanító többször is a térdére ültette, megpaskolta a fenekét, a többit bölcsen elhallgatta. A „többit" is elmondhatta volna, de elhiszik-e, hogy nem látott semmit, nem történt semmi. Ez maradjon csak az ö titka, nem tartozik senkire. Még csak az hiányzott volna, hogy hozzágondoljanak valamit, ami valójában meg sem történt. Zsuzsánna most, tizenhét évesen, megértőén hallgatta, kezével legyintett, jelezve, ez semmiség. Azt fejtegették, egy agglegénynél talán érthető lett volna az ilyen viselkedés, de a tanítónak felesége, leányai voltak. Az egyszerű falusi ember nehezen tudott eligazodni az élet efféle bűnös útvesztőiben. Ágnes lopva Zsuzsánnára, majd szép szál vőlegényére tekintett. Lám, ez vállalta menyasszonyát, hitt neki, míg Gáspár ... Istenem! Hogyan magyarázhatta volna meg neki, akár akkor, akár most, hogy ő nem a tanítót védte, nem az ő bűnét akarta takargatni, hanem hófehér menyasszonyságát, becsületét, amiből mindenkinek csak egy van. Becsület és becstelenség — fejét lehajtotta —, olyan ez, akár a szerelem és a gyűlölet. Fehér akart maradni, tiszta, mint a virágzó akácfa, lelke mélyét mégis folt csúfította, amitől nem szabadul. Szívében mocskos folt volt a tanító emléke, s fekélyes folt volt azé a koldusé is, aki... (folytatjuk) Amikor tegnap a körül a csúnya, vakolatlan téglaépület körül sétáltunk, a kapuból egy ápolónővér jött ki, egy egészen egyszerű nővér, fehér köpenyben, kék bóbitával a fején. Megállt előttünk, mintha régi jó ismerősök volnánk, akiket az ember már csak a szemével köszönt. Lenézett rád, könnyedén átölelt, és azt mondta: — Alig ismertelek meg. És te megkérdezted: — Honnan tetszik engem ismerni ? A nővér nevetett és továbbment; a nővérek mindig sietnek. És most megmondom neked, hogy abban a vörös téglaházban gyerekek jönnek a világra. Be kellene vakolni és fehérre festeni, az emberek tiszteletére és dicsőségére. Két zászló is kellene oda, egy rózsaszínű és egy kék; ha valaki megszületik, ki kell tűzni a ház tetejére, hogy az egész város tudja: új ember született... kisfiú vagy kislány. Abban a házban láttalak meg először. Előbb persze otthon ültem, és vártam, hogy felhívjanak telefonon. Minden pillanatban kinéztem az ablakon, mintha valakit vártam volna. De senki se jött, csak a tizenegyes csengetett messziről, és hangtalanul villánrHott, ahogy a villája a vezeték elágazásához ért. Ebben a fémes fényben láttam, hogyan szállnak ki belőle az emberek. Gyorsan jártak, és én azt hittem, hozzám sietnek. Ekkor megszólalt a telefon. A kék bóbitás nővér hívott... az, akivel találkoztunk, és bejelentette, hogy megszülettél, és hogy fiú vagy. Még nem volt neved, komám, és máris ordítottál. Nem szemrehányásképpen mondom, csak a rend kedvéért, hogy semmit se hagyjunk figyelmen kívül. — Tessék elmenni egy moziba — mondta a nővér, mert kiérezte a nyugtalanságot a hangomból. De én nem mentem sehová. Aztán eljött a szomszédunk. Vorel úr, a kárpitos. Agglegény volt, és a házban arról volt híres, hogy ő szerezte a Törpék diszmenete című indulót. Az indulót egyszer a rádió is sugározta. és Vorel úr azóta nagyon büszke volt és széles karimájú fekete kalapot hordott. Szóval eljött hozzám, és azt mondta: — Bocsánat, hogy zavarom, nem kaphatnék kölcsön egy kis borsot? Ugorkasalátát szeretnék csinálni. Ugorkám van, de borsom nincs. Erre megkérdeztem, nem hozhatná -e át az ugorkasalátát, mert akkor együtt ünnepelhetnénk meg téged. Vorel megörült, és azt mondta: — Nagyon kedves, hát akkor még lemegyek, és veszek egy kis szulcot! Amikor visszajött, ünnepi, szürke nyakkendő volt rajta. Hát ilyen józanul ünnepeltünk meg téged Vorel úrral, és a végén nekiajándékoztam azt a bábut, mert Vorel úr agglegény volt és egyedül élt. — Tudja mit? — mondta. — írok egy intermezzót. Az lesz a címe, hogy Bábu. Ismeri az indulómat ? A Törpék diszmenetét? De azt hiszem, nem irta meg az intermezzót, mert közben abbahagyta a zeneszerzői tevékenységet. Viszont nagyon öszszebarátkozott a bábuval. A bábu mindig ott ült az éjjeliszekrényén, és hűséges patentszemekkel követte Vorel úr minden mozdulatát. És Vorel úr egy kis kanapét csinált neki, merthogy kárpitos volt. Másnap reggel elmentem a klinikára. Vettem egy fél kiló román szilvát és egy tulipánt. Amikor anyuka meglátott, közönyt színlelt. eljöttél... Mintha azt várta volna, hogy sohase jövök el. Szigorúan végigmért, hogy megállapítsa, rendben van-e rajtam minden, és hogy apához méltóan viselkedem-e. — Fogd meg a kezem — mondta aztán. — Itt minden férfi megfogja a felesége kezét. Ez itt szokás. — Román szilvát hoztam — mondtam bizonytalanul. — És a bábut odaajándékoztam a kárpitosnak ... Beleharapott egy szilvába, és hirtelen egy könnycsepp hullott ki a szeméből, egy egyszerű, jelentéktelen női könnycsepp, amilyet néha észre se vesz az ember. — Ez a szilva — mondta meghatottan — olyan jó édes. És fogta a kezemet, házi szokás szerint. De egyszerre csak megváltozott. Megnyúlt kicsit az arca, mint a tied, amikor mesét hallgatsz. A szemében valami ismeretlen fényecske villant meg, vékony fehér bőrén rózsaszín árnyalat futott át, olyan könnyed, olyan halvány, hogy épp csak megszínezte az arcát. — Hallgasd csak! — mondta. — Ez ő. — Ki? - kérdeztem csodálkozva. — Ö ... Hallod, hogy kiabál ? Legalább kilenc csecsemő kiabált. De lehet, hogy csak nyolc. — Megismered a hangját? — kérdeztem. — Megismerem — mondta. — Megismerem. A könyökére támaszkodott és úgy figyelt. Aztán behoztak fehér kocsin. Öten voltatok. így szerezted első barátaidat. Mindnyájatoknak piros volt az arcocskája, csak a kislányé volt kicsit lila. Vajon találkoztok-e még az életben ? Hasonlítottatok egymásra, és mindannyiótoknak bal oldalon volt a szíve. Szépen elfértetek egymás mellett azon a kis fehér kocsin, és lehet, hogy holnap kicsi lesz nektek a Föld. És a kislánynak világos haja lesz és barna, selymes bőre, és nagyon jól áll majd neki a harangszoknya, hacsak addig nem változik meg a divat. Az anyukák magukhoz vették a gyereküket, és a tied azt mondta: — Nézd csak, olyan ujjacskái vannak, mint egy embernek, csak kicsik. És a szempillája is olyan, meg a szeme, meg a ráncocskái is. Aztán kivett még egy román szilvát, beleharapott, és azt mondta: — No most menj haza. Menj. ZÁDOR ANDRÁS FORDÍTÁSA nő 15
