Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-24 / 22. szám
CSALÁDIKOR I I ebéd elkészült, az asztal a tágas lakókonyhában két személyre megterítve, leülhetünk enni. A vendégem. Ruth, az én ötéves kisunokám, felszólításomra fürgén, buzgón foglalja el a helyét színes labdákkal, kiskacsákkal díszített mázas tányérja előtti széken. Ez meglepett, ugyanis lányom figyelmeztetett, hogy a gyerek rosszul eszik és ha asztalhoz szólítják, inkább elbújik. Nos, majd meglátjuk, hogyan zajlik le az első ebédje nálam. Reggel hozták el, miután felajánlottam, hogy legalább egy hétig istápolni fogom a kislányt, aki rövid időközben két mandulagyulladáson esett át, antibiotikumokat szedett, étvágytalan és most rossz bőrben van. Nem engedhettem, hogy a felgyógyulása után azonnal óvodába vigyék. hiszen leromlott állapotában egykettőre elkap valami újabb betegséget a többi gyerektől. így most Ruth itt van amamánál. Ez az „amama" elnevezés a „nagymama" félresikerült változata, a már tizenkét éves első unokám, Dani találmánya, és a további két unoka által is elfogadott nevem lett. Szemben ülünk hát egymással az asztalnál, az ötéves Rutíka és én, de úgy tűnik, hogy a kislány egyáltalán nem ötéves szemekkel néz rám. A sötét, sűrű, kunkorodó pillák alól rámtekintő zöldesszürke szempárból kíváncsiság és figyelem árad. Amig a levesét merem a mázas tányérba, érzem, hogy unokám értékelni készül engem. — Jó étvágyat — mondom. — Kóstold meg és fújd meg az első kanál levest, ha esetleg forró lenne. — Jó étvágyat — feleli és megfújja a levest. — Nyam-nyam — mondja, mikor megízleli. Ez az én unokáimnál az elismerés jele. Olyan sebesen kanalaz, hogy elcsodálkozom. Ez a gyerek rossz evő?! Gyorsabban eszi meg a levesét, mint én az enyémet. A kanalat letéve megkérdezi: — Ide hozhatom a nyuszit? Hadd lássa, , milyen szépen eszek! Ez a nyuszi ugyancsak Dani-féle örökség. Amikor a kisfiú tizenkét évvel ezelőtt első unokaként megszületett, akkor még hiánytalanul boldog otthonunkba gyakran kikölcsönöztük öt magunknak, hogy élvezzük a nagyszülői örömöket. A néhány hónapos Daninak vettük a lebegő fülű, kedvesen butácska pillantású nyuszit, amelyet a gyerek annyira megszeretett, hogy nélküle el se aludt. Ezért a nyúl nálunk maradt, hogy kéznél legyen, ha kell. így lett a további unokáknak is a nálunk mindig megtalálható kedvence. Soha egyiküket sem zavarta, hogy a nyusziból közben kopott öreg nyúl lett, „akit" én időnként samponos szivaccsal portalanítok, hogy a nálam alvó soros unoka ágyába víhesse, ölelgethesse. Ruti tehát most hozza a nyuszit és odaülted az asztalra. — Kár, hogy nem hagytam a jó levesből a nyuszinak. Most ő éhes marad. — Adhatok még a tányérodba, etesd meg őt. A szeme felragyog és anyáskodva emelgeti a kanalat a nyuszi nagy fekete gyöngyből készült orra alatt piros posztódarabkával jelzett szájához, nyelvéhez. A kanálban maradt paradicsomlevest azután szolidárisán ő nyeli le helyette. Csak ámulok és bámulok. Miután a nyuszi jóllakott. Ruth, hasában a csaknem másfél tányérnyi levessel, kis pihenőt tart. Az állát két apró öklére támasztva ismét engem figyel, aki már a második fogást, a spenótot és a szép, rozsdabarnára kisütött fasirozott pogácsákat teszem az asztal közepére. — Amama! — szólít meg lassan tagolva a szót. — Mondd csak, élek én? Annyira meglepődöm, hogy nem tudok azonnal válaszolni. — No mondd csak, élek én ? —• kérdezi sürgetve. — Hát persze, hogy élsz! De miért kérdezed? — És itt vagyok nálad? — folyik tovább a vallatás, amit annyira furcsának találok, hogy elhatározom: tréfára fordítom. — Látsz engem? — kérdezem vissza. — Látlak. — Hát, ha nem lennél itt, nem látnál! Egy kicsit gondolkodik. — De én tudlak látni akkor is, ha nem vagyok itt. Azt gondolom: amama, és akkor látlak! Most rajtam a gondolkodás sora. De felelni kell. — Az nagyon jó — mondom végül is —, hogy azt is látod, amire csak gondolsz. így soha nem fogsz unatkozni és soha nem leszel egyedül. ,\. Kis csend van. Azt hiszem, túl nehéz fejtörőt adtam a gyereknek. — Adhatom már a spenótot és a husit ? — kérdezem, hogy feloldjam a már nem is gyermeki filozofálás okozta feszültséget. Ám a kanál megáll a kezemben, mert Ruti elbűvölő szemepárját rámemelve ezt kérdezi: — Azt mondtad, hogy a nyuszi nem sír, ha itt hagyom öt nálad egyedül. Talán ő is rám gondol és akkor lát engem? Elakad a lélegzetem. Mit mondjak erre? — Egyszer észrevettem, hogy szomorú de mondtam neki, hogy reggel újra eljössz és akkor megnyugodott ... — Az jó! És mesélj is neki, ha aludni megy. A kislány is megnyugszik és szépen megeszi a spenótot a feldarabolt fasirttal. Azután jön a pohár málnaszörp és a megérdemelt csoki. Én nekilátok a mosogatásnak. Ruth bevonul a nyuszival a nappaliba. Bekukkantok, látom, mesekönyvet vesz elő és a kisággyá előléptetett virágtartó vályúban gondosan betakargatott nyuszinak tagolva. de a betűket már összeolvasó buzgalommal mesét olvas. Mosogatok, és gondolatban lepergetem az ebéd közben lezajlott beszélgetést. Hitetlenkedve, de meg kell állapítanom, hogy apjához megszólalásig hasonlító kis unokám valamiben mégiscsak rám hasonlít. Ez az élénk fantázia, ez a mindent megelevenítő hit abban, amit elképzel, az én egykori öt-hatéves koromat idézi. Talán itt tarthattam a gondolataimban, amikor Ruth rohan be a konyhába. — Amama! A nyuszi szíve nem dobog! Annyira megdöbbentem, hogy szinte az én szívverésem is elállt. — Rutika! Ne félj! A nyuszi szive nem ' szokott dobogni. Tudom, hogy nagyon sze- ) reted öt. de ő mégiscsak egy játék ... Óh, istenem, mit tettem?! Ruth szeme szikrákat szór, majdnem sírva kiáltja: — Ez nem igaz! A nyuszi él. Ö az én gyerekem és most nem dobog a szíve! — Rutikám! Persze, hogy ő a te gyere- j ked. Akarod, hogy meggyógyítsuk? — Akarom. Adjunk neki injekciót. Besíetünk a szobába és a műanyag injekciós fecskendőből gyorsan meginjekci- j ózzuk a nyuszit. Én még meg is dicsérem, hogy nem sírt, amikor megszúrtuk. — Most mór meggyógyul. Hallgasd meg, hogy újra dobog a szíve. Az én kis unokám boldogan szorítja a saját dobogó szívecskéjére a megkopott, barna plüss nyuszit, amelyiknek éppen tegnap varrtam vissza az egyik leszakadt fülét és amelyik most feketére festett kerek, fényes szembogaraival mintha Ruth válla fölött cinkosan rámkacsintana. L GÁLY OLGA * FOTÓ: KÖNÖZSJ ISTVÁN nő ío
