Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-10 / 20. szám

FERENCZY ANNA 10.

Különösnek, érthetetlennek tartotta, hogy hármuk közül nagyanyja öt szívlelte legjobban. Számításból tette, de Ágnes ezt akkor még nem tudta. Csak később tudódott ki, hogy miért volt olyan kedves Ágnes a nagyanyjának. Jánosnak, lánya fiának szánta, aki bár kicsit dobálta a lábát, jó fiú volt, s Ágnes kedvelte is őt a maga módján. Ha valaki testi hibájáért kigűnyolta volna, annak Ágnes tán kikaparja a szemét. Szerette Jánost úgy, ahogy testvér szereti testvérét, bár csak unokabátyja volt.

sajnálta, amikor az ajtó megnyílt előtte, és megjelent Teréz nővér, aki a konyhát vezette.

Amikor az üres kannát visszahozta, minden alkalommal megsimogatta. Hogy vágyott Ágnes a simogatásra, szeretetre! Még a markába nyomot süteménynek sem örült jobban, főleg olyankor, amikor náluk vihar dúlt, hát még ha otthon kikapott...

Néha szomorúan álldogált az előtte bezáruló zárdakapu előtt. De szívesen beállt volna a nővérekhez libapásztomak, vagy a kertben tekergő két bárány őrzőjének! Egyszer mégis félt még az ápácáktól is. Ez akkor történt, amikor egy esti zivatar után megcsúszott, és a tej kiömlött a kannából. Ott szöpögött, sírdogált az ajtó előtt, becsengetni nem mert, de hazamenni sem. Arra gondolt, elmegy világgá, akkor legalább nem

Örökké fürkésző, kíváncsiskodó természete sok mindenre feleletet keresett: ha esett, miért esett, ha fagyott, miért fagyott, figyelte, leste a temérdek csillagot az égen, a holdat, mitől kerekedett, mitő fogyott.

A csillagok hunyorgását az öregek szeme is észrevette, ha felnéztek az égre, gyakran mondogatták:

— Pislognak, hunyorognak, hideg lesz az éjszaka.

De hogy miért, azt senki nem tudta, azt tartották, ez a természet dolga, nem tartozik rájuk.

Egyszer elhatározta, megkérdezi Teréz nővért, az biztosan tudja. Kérdésétől a nővér is elbizonytalanodott, de azért válaszolt:

— Ejnye, Ágneska, ezek az istenke ablakai, hát nem tudtad?!

henjen a lába. Tenyeréből a málnát csipegette. Távolról valaki kiáltott.

— Bözse, Bözse. hajtsd föl a libákat a Cigánygumyóba!

Hogy szeretett ezekben a vályoggödrökben lubickolni, míg nővére örökké a teheneket, lovakat úsztata, farkukat, patájukat sikálta, mintha vásárba vinné őket. Ágnes félt a lovaktól, amelyek a vizet kaparták, félt, hogy a lábára lépnek ... Bármennyire félt is, nővére mégis felerőltette a lóra. Hetvenkedett, pedig az almásderes kiszámíthatatlan volt. Terézke bolondulásig szerette az állatokat, még rúgós Mandula tehenüket is megfejte alig tízévesen. Addig simogatta, addig beszélt hozzá, míg a tehén a keze alatt báránnyá nem szelídült. Büszkén vitte be a sajtárt anyának, aki nem győzött csodálkozni

A háborút követő első pünkösd vasárnapját ünnepelték. Délután volt, ő a szobában ruháit ráncolgatta, amikor fülét megütötte nagyanyja hangja. Többször is hallotta a nevét, ezért figyelni kezdett.

— Mi így látjuk jónak. Már Jánosnak is előhoztam.

— Hát én nem is tudom, szüle ... Ez még csak jányka.

— Az hát, de később nehezebb lesz ... Kerül neki valaki, nos nézhetünk.

Ágnes szeme előtt elsötétült a világ. Ezért volt hát a sok „jányocskám". Már csak ez hiányzik neki! Pedig amit nagyanyja kitervelt, attól nehezen állt el. Megsemmisültem gubbasztott, nem volt ereje, sem kedve kimenni a konyhába közéjük, hiszen ha összevesznek, csak még jobban nehezítik egymás életét. Azt várta, anyja védelmébe veszi, de az hallgatott, csak nagyanyja kárált, csak ő kiabált egyre hangosabban. Ágnes nem értette anyja hallgatását. Hiszen egyszer már nagy árat fizetett, amiért gyönge volt, saját életét tette tönkre, és most hagyja, hogy gyermeke ugyanolyan sorsra jusson?! Kinek a zsebében csörögnek hamis Júdás-ezüstjei? Hát nem, ő nem lesz János felesége, mégha elevenen megnyúzzák is, inkább elmegy apácának.

Ez a gondolat már máskor is felvetődött benne. Nagyon rég volt, amikor anyja, hogy könnyítsen helyzetükön, arra kényszerült, hogy a túrót, tejet, vajat a zárdába hordja. Amint Ágnes elbírta a kannát, ő cipekedett. A zárda csöndje, nyugalma rabul ejtette. Mezítlább végiglépkedett a még nyárón is hűvös, hosszú folyosón. A csöngőt még el sem érte, olyan aprócska volt, ezért fakanalat hordott magával, ezzel nyomta meg. Bentről ima, ének foszlányai szűrődtek ki, ami olyan, de olyan ünnepélyes és szép volt, hogy elhallgatta volna akár reggelig is. Szinte

verik meg, de ettől félt, hisz meg is halhat... Felmehetne az erdőbe, de ott széttéphetik a farkasok. Egy pillanatig szinte ezt se bánta volna. Meghal, aztán majd sírhatnak utána ... Ettől egy kicsit megnyugodott.

Szinte megváltás volt számára, amikor meghallotta Teréz nővér cipőjének kopogását.

— Hol voltál ilyen sokáig, kislányom? Már azt hittük, nem jössz.

Ágnes még köszönni is elfelejtett, arcán végigpergett a könnye.

— Miért sírsz, gyermekem? Ki bántott?

— Kidőlt a tej, istenkém, istenkém, kidőlt ...

A nővér nem haragudott, zsebéből pénzt vett elő, és kifizette a tej árát.

— Nővérke, nővérke, azt akarom mondani ... — rebegte.

— Nem kell Ágneska, ha kidőlt, hát kidőlt, na menj csak szépen haza, még megfázol a hűvös folyosón. — Aztán bezárta az ajtót. A kulcs mintha a szívében fordult volna meg. Még sokáig álldogált a kerítés mellett, levert kannáját forgatta, majd elszántan az erdő felé indult, melynek minden zegzugát ismerte. Sötétedésig tán a hegytetőre is feljuthat, gondolta. Ráérősen lépkedett a kanyargós ösvényen felfelé. Máskor rohant, hogy minél előbb széttekinthessen, és megcsodálhassa az erdőt, a tarka rétet, mely olyan volt. mint egy sok-sok színből szőtt óriási háziszőttes. De most másként látta az erdőt, a rétet, mint máskor. A sokszínű szőnyeg megkopott, szürke mélység tátongott előtte, csak egyet kellene lépnie, és minden bajának, bánatának, félelmének örökre vége ...

De hát melyik gyermek nem akart néha világgá menni vagy meghalni? Miért lett 'volna Ágnes más, mint a többi ? A gyermekiélek könnyen sebezhető, Ágnesé meg különösen.

Örült a válasznak, bár kissé furcsállotta. Hittan órán úgy tanulta, hogy Isten minden földi hiúságtól mentes.

Ágnes úgy okoskodott, ha a falu leggazdagabb emberének is csak két vagy három ablaka van a tisztaszobáján, akkor istennek miért lenne megszámlálhatatlanul sok.

ép tiszta, bár felhős, olykor mégiscsak felhőtlen gyermekkor — sóhajtotta Ágnes. Megint Gáspár jutott az eszébe. Hányszor lesték együtt a holdfelkeltét, hátukat szúrta az asztag szára, de ők nem érezték, csak lesték a csodát, az est biborfüggönyét, és hallgatták a tücskök ciripelését, a sebes szárnyú denevérek röptét, míg II a néni almafája mögül ki nem kandikál a hold. Nem volt tanácsos későig kószálni, azért hazaszaladtak, de másnap újra a holdat lesték.

Ágnes egy fatörzsnek támasztotta a fejét, majdnem elbóbiskolt, hirtelen azt érezte, valami bántja a szemhéját, mintha tükröznék. Talán Gáspár áll előtte megint... Régi, ismerős szokása ez Gáspárnak, ezzel akarja kiengesztelni. Arra figyelt, nehogy elnevesse magát csak várakozzon, ők már megvívták a maguk csatáját.

Nem bírta sokáig, felnyitotta szemét, de Gáspárt nem látta sehol. Egy földbe mélyedt lavór vízében fürdött a nap, az játszott vele. Megszomjazott. Első gondolata az volt, felfut az erdő alatti Nyáraskúthoz, annak vize a leghidegebb, de aztán meggondolta. Ott teheneket, libákat itatnak, elekerüli inkább a kérdezősködést. Betelepedett a felsőkért málnásába, ahol egy kévére bukkant, valószínűleg az asztagdézsmálók ejtették le. De megörült ennek! Szétterítette a diófa alatt, ráheveredett, szandálját levetette, hadd piügyességén. Nővére elhatározta, a lovat is megszelídíti. Beúsztatta a mély vízbe, ott felkapaszkodott rá, ő elöl ült, Ágnes rémülten nővére derekába csimpaszkodva mögötte, igy járták körbe-körbe a vizet. Az önzetlen szamarakat is sokszor megülték, azok jámboran tűrték terhüket. Bebarangolták az egész legelőt, ha lefordultak sem történt bajuk, bezzeg a lóról nem volt ajánlatos leesni. Lovuk békésen ügetett, testük átvette az állat lépteinek ritmusát. Az erdő mellett hirtelen hátraugrott, bögöly csíphette meg. Ettől megbokrosodott, levágtatott a kerten át, be az istállóba. Még annyi idejük sem maradt, hogy lehajtsák a fejüket, és puff, mind a ketten a földön kötöttek ki.

Nővére úgy belevágta a fejét az istálló ajtófélfájába, hogy eszméletét vesztette. Homlokán jókora dudor éktelenkedett. Ágnes hirtelenében a kacsák táljából öntötte, fel. Mikor nagynehezen feltápászkodott, a mocsolyához, a kenderáztató gödörhöz mentek megtisztálkodni.

Üldögéltek, tanakodtak. Időbe telt, míg megszáradt rajtuk a ruha. Aztán nővére felzavarta a legelőn hagyott őrizetlen állatokhoz, ő meg óvatosan felvezette mind a két lovat, azt is, amelyik levetette őket, a másikat is, amelyik utánuk vágtatott, mintha mi sem történt volna. Hogy mit füllentett este apjának Terézke, az örök titok maradt.

Nyáron hiába csörgedezett a patak, nem volt tanácsos belegázolni, mert tele volt mindenféle limlommal, meg aztán a munka is visszatartotta őket, nem maradt idejük lubickolásra. Ágnesnek a patakról a haiacskázás jutott az eszébe. Faforgácsból halacskákat formáltak, melyeket különféleképpen jelöltek meg. Ezeket a halakat aztán a falu közepét átszelő patak vizén úsztatva versenyeztek, melyiküké ér előbb a híd alá. Télen meg alig várták, hogy befagyjon a víz. Gáspár

nö T4